Richard Wagner A walkür SZEREPLŐK SIEGMUND tenor HUNDING basszus WOTAN magas basszus SIEGLINDE szoprán BRÜNNHILDE szoprán FRICKA mezzoszoprán GERHILDE ORTLINDE WALTRAUTE SCHWERTLEITE Walkürök szoprán és alt HELMWIGE SIEGRUNE GRIMGERDE ROSSWEISSE SZÍNHELYEK 1. Hunding házának belseje 2. Vad sziklás vidék 3. Egy sziklás hegy csúcsán I. FELVONÁS I. JELENET (Ház belseje, középen kőrisfa törzse, melyre a tető épült. Jobbra elől tűzhely, amögött kamra. A háttérben nagy bejárati ajtó. Jobbra hátul lépcsők vezetnek a belső helyiségbe, balra elől asztal, mellette a falhoz ácsolt pad, előtte zsámolyok.) (A színpad egy ideig üres, kívül csendesedő vihar. Siegmund kívülről kinyitja a főajtót és belép. Úgy tűnik, hatalmas megerőltetés fárasztotta el. Ruhája és arckifejezése azt mutatja, hogy menekül. Senkit nem lát, becsukja az ajtót maga mögött, végső erőfeszítéssel a tűzhelyhez megy és az ott heverő medvebőr-takaróra veti magát.) SIEGMUND Itt bárki lakik, meg kell pihennem! (hátrahanyatlik, mozdulatlanul fekszik. Sieglinde a hátsó szobából belép, azt hiszi, hogy férje tért haza, csodálkozva látja az idegent.) SIEGLINDE (még a háttérben) Ki fekszik ott a tűzhely mellett? (néhány lépést közelít) Egy férfi az. E házba mért jött? (hogy Siegmund nem mozdul, még közelebb lép és nézi) Tán az úttól ily elgyötört, fáradt és összetört. Beteg talán? (föléje hajol és hallgatózik) Úgy tűnik, csak alszik, hisz lélegzik csöndben. Bátor férfi lehet, bár ily gyönge most. SIEGMUND (hirtelen felveti fejét) Vizet! Vizet! SIEGLINDE Hadd hozzam néked. (Ivókürtöt vesz és azzal kimegy a házból, majd visszajön és a megtöltött kürtöt Siegmundnak nyújtja) SIEGLINDE Vedd és oltsad a szomjadat ezzel: vendég. Íme a víz! (Siegmund iszik, majd visszaadja a kürtöt, ahogy fejével köszönetet int, tekintetét növekvő érdeklődéssel szegezi Sieglinde arcára) SIEGMUND Üdíti fáradt testem a víz, a súlyos lét könnyűvé vált. Az élet, a kedv már visszatért, oly szépet láthat a szem. Ki vagy, ki így felüdítsz? SIEGLINDE E ház és e nő gazdája Hunding, légy vendége hát, várd meg, míg visszatér! SIEGMUND Fegyverem nincsen, a sebzett vendéget nem bántja férjed. SIEGLINDE (aggódó sietséggel) Mutasd a sebeidet! SIEGMUND (megrázkódik és gyorsan felül) Már nem fájnak, oly könnyű sebek, még állják a harcot izmaim jól. Hacsak félig annyi erőt rejtett volna a dárdám, nem futok soha én. De hát összetört fegyverem. Vadászott rám a megvadult had, szakadt a szörnyű zivatar, ám meghajszolt, fáradt testre gyorsan enyhülés szállt. Még alig múlt el az éj, és újból napfény süt rám. (Sieglinde hátramegy a kamrába, egy kürtöt mézsörrel tölt meg és barátságos megindultsággal nyújtja Siegmundnak.) SIEGLINDE Ez illatos mézsört ízleld meg, vendég, köszöntöm rád! SIEGMUND Ízleld, kérlek, te is! (Sieglinde megkóstolja, majd visszaadja. Siegmund hosszan iszik, egyre forróbban pillantva rá, majd leteszi a kürtöt, arca megindultságot türköz. Mélyen felsóhajt és a földre szegezi tekintetét.) SIEGMUND (reszkető hangon) Aki jót tesz velem, rosszul jár, inkább nem hozom rád a vészt. (gyorsan indulni akar) Itt megpihennem oly jól esett, máris indulnom kell. (hátramegy) SIEGLINDE (élénken utána fordul) Milyen ellenség, aki űz? SIEGMUND (Sieglinde szavára megáll, visszafordul) Balsorsom üldöz, bárhová térjek, balsorsom kerget, bárhová érjek. Ne érjen téged is vész, sietnem kell tovább. (gyorsan az ajtóhoz megy és felemeli a zárat) SIEGLINDE (megfeledkezve magáról, utána kiált) Maradj csak itt, nem hozhatsz balsorsot rám, hisz balsorsnak háza ez! (Siegmund megrendülten megáll, Sieglinde tekintetét kutatja, aki szégyenkezve és szomorúan lesüti szemét) SIEGMUND (visszatér) Wehwalt, szólítsál így. Hunding jöttét megvárom. (A tűzhelyre támaszkodik, tekintetét nyugodtan Sieglindére veti, aki lassan felemeli pillantását. Meghatottan egymás szemébe néznek.) II. JELENET (Sieglinde hirtelen összerezzen, hallja Hundingot, aki lovát kint az istállóba vezeti. Gyorsan az ajtóhoz megy és kinyitja. Hunding pajzzsal és dárdával belép, megáll az ajtóban. Amint Siegmundot meglátja, komoly, kérdő tekintettel néz Sieglindére.) SIEGLINDE (szembenéz Hundinggal) Ott feküdt tűzhelyednél, vésztől menekült. HUNDING Ápoltad őt? SIEGLINDE Mit kívánt, friss vizet, adtam szívesen! SIEGMUND (nyugodtan Hunding szemébe nézve) Enyhülést nyertem itt, megszidnád érte nődet? HUNDING Nékem szent e ház, néked is szent legyen! (fegyverét átadja Sieglindének) Enni adjál hamar. (Sieglinde a fegyvereket a kőrisfa ágára akasztja, majd ételt és italt hoz a kamrából és estebédhez készíti az asztalt. Akaratlanul is újból Siegmundra néz. Hunding csodálkozva hasonlítja össze Siegmund és Sieglinde arcvonását.) HUNDING (magában) Mily egyforma két arc, Szemükben a rontás, mint a kígyó szemében. (elrejtve idegenkedését Siegmundhoz fordul) Látom én, messziről jössz és nem lovad hozott ide, sok gyatra ösvény gyötört meg így. SIEGMUND Se út, se ösvény, bozótok közt, vad vihar űzött és végveszély s én nem tudtam merre megyek. Végül a végzet házadba hajtott, mondjad hát, hol vagyok most? HUNDING (az asztalnál áll és Siegmundot hellyel kínálja) E ház, mely véd, hol most pihensz, Hunding háza ez. Élnek e tájon még mások is, nyugat felé laknak oly törzsek, kik Hunding hírnevét védik. Tisztelj meg hát te is, mondd el, kérlek, vendég, ki vagy? (Siegmund az asztalhoz ül és gondolkodva maga elé néz, Sieglinde, aki vele szemben, Hunding mellett ül, feszülten figyeli őt. Hunding mindkettőjüket nézi.) HUNDING Hogyha bennem nem bízol meg, a nőmnek mondd a választ, lásd, mily sóvár szemmel kér! SIEGLINDE Ó, vendég, mondd el, ki vagy! SIEGMUND (Sieglinde szemébe néz és komolyan kezdi) Friedmund nem illenék hozzám, Frohwalt hogy lehetnék! Csak Wehwalt: ez lehet nevem. Wolfénak hívták atyám, és két gyermeke volt. Ikrek voltunk, húgom meg én. Meghalt anyám, s testvérem is, s én azt, ki szült, s akit hordott velem, szinte nem láttam soha. Büszke és vad volt Wolfe, sok férfi ellene tört, egy nap vadászni az erdőbe vitt el, s a hajsza után, hogy hazamegyünk, a házat szétdúlták, csak rom maradt, mi otthonunk volt, csak tönk a dúsan lombozó tölgy. A vérében fagyva édesanyám, és nyomtalanul eltűnt a húgom is. Ki vélünk tette ezt, a Neidingek törzse volt. És bújnunk kellett éveken át. Zordon erdők rejtekén atyámmal, Wolféval éltem én, s ha egy falka űzőbe vett, az életét védte a farkaspár. (Hundinghoz fordul) Ki hallott tetteinkről, annak Wolfe ismerős név HUNDING Furcsa és vad meséket mondasz te büszke hős, úgy cseng e zord név, hogy már szinte azt képzelem, hogy a törzs nem ismeretlen, bár magam Wolfét nem láttam még. SIEGLINDE De szólj atyádról vendég, mondd el, most merre jár? SIEGMUND Mindaz, ki ellenünk volt, egyszerre támadt reánk. Bár ketten álltunk annyival szemben, nem bírt mivelünk bősz seregük, ott lelték halálukat. Ám elszakadt tőlem atyám, soha nem találtam. Bár jártam az erdőt, csak egy farkas bőre, az hevert ott, de nem tudtam meg, hogy merre tűnt atyám. És én vágytam máshová, hol férfiak élnek és nők is. De bárhová vitt végzetem, baráti kéz, vagy női szív, nem jutott egyszer se nékem, balsors követett. Mi nékem jónak tűnt, másnak az volt a rossz, mi az én szemembe csúf, az volt másnak a szép. Baráti szómért gúny volt a díj, jótettért harag és gőg. Vágytam egy társra s vészt hoztam rá. Ezért nevem Wehwalt, tudd meg, e bús név illik csak rám. (Fölnéz Sieglindére és észreveszi részvéttel teli pillantását.) HUNDING Ha ily gyászos sorsot adott, a végzet nem szeret. Bár a vendégem vagy, nem látlak szívesen. SIEGLINDE Gyáva fél társtalan és védtelen vándortól. Kérlek, szólj, fegyveredet mily harcban veszítetted el? SIEGMUND Egy bús hajadon védelmet kért, mert durva bátyjai kényszerrel akarták férjhez adni e lányt. Oltalmat kért, s oltalmat nyert. Ki vétkes volt, elpusztult mind, a gyűlölt vőlegény, s az aljas testvérek véle. De bátyjait látván a lány, a gyász lesz rajta az úr és bánatkönnyek közt már engem gyűlöl meg úgy, hogy a jótettet bűnnek mondja és énrám átkot kiált. Aki férfi élt ott, ellenem tört. Túlerőben, bosszúért lihegve kezükben karddal törtek a házra. Nem mozdult meg, ott sírt a lány S én védtem őt, védtem soká, de összetört a dárda meg a pajzs. Vérzőn, védtelen álltam, láttam, meghal a lány Kitörtem a gyűrűből hát, ő meg holtan ott feküdt. (fájdalmas tűzzel Sieglindére tekint) Ez választ ád neked tán, nevemben békét miért nem lelsz. (Feláll és a tűzhelyhez megy. Sieglinde sápadtan, megrendülve a földre néz.) HUNDING (zordan feláll) Tudok egy vad törzsről én, mely gyűlöli azt, mi másnak szent, s melyet mindenki gyűlöl, mint én. Épp fegyvertársaim hívtak, ontani együtt e bűnös vért, de megkéstem, elillant a gaz, s hogy visszatértem én, a gyilkos házamban várt. (közelebb megy) Ám légy nálam vendég ma még, szavam állom holnapig, de éles fegyverrel védd magad holnap, egy nap az életed még, és aztán pusztulás vár! (Sieglinde aggódva a két férfi közé áll) Most takarodj, dolgot itt nincs. Készíts éji italt és várj reám, ott bent. (Sieglinde egy ideig határozatlanul áll, majd lassú léptekkel a kamra felé megy, ott megáll és félig elfordulva gondolkozik. Hirtelen elhatározással kinyitja a szekrényt, megtölt egy ivókürtöt és egy dobozból fűszert kever hozzá. Majd szemét Siegmundra veti, de észreveszi Hunding kémlelő tekintetét és a belső szoba felé megy! A lépcsőn még egyszer visszafordul és vágyódva tekint Siegmundra, majd beszédes határozottsággal a kőrisfának egy pontjára tekint. Hunding heves mozdulattal elküldi. Sieglinde mégegyszer Siegmundra pillant, majd bemegy és becsukja az ajtót.) HUNDING (leveszi fegyverét a faágról) Most már a fegyver beszél. Légy, Wehwalt harcra kész holnap, szavam férfiszó, tégy, amit tudsz. (Fegyvereivel a belső szobába megy, hallatszik, amint a zárat becsukja.) III. JELENET (Sötét éjszaka lett, csak a tűzhelyről világít a tűz gyenge fénye. Siegmund a medvebőrre veti magát és egy ideig némán maga elé néz) SIEGMUND Ha végveszélybe visz sorsom, egy kardot ígért atyám. Ellenség házába tértem én, s várom tétlenül bosszúját most. Egy nőt láttam, ifjú és szép, a szívem lángolt s reszketett. Bár téphetném láncát szét, édes vágyban bírhatnám őt, ó jaj, de fegyverem nincs, hogy érte megvívjak én! Wälse! Wälse! Hol van a kard? Az éles kard, hogy a vészben óvjon és sújtson rá, kit e két kar gyűlölve tépne szét! (A tűz összeroskad, a felvillanó parázsból élénk fény csapódik a kőrisfának arra a helyére, melyet Sieglinde tekintetével megjelölt, s ahol most világosan látszik egy kard markolata.) Mi tűnt elém oly csillogón? Ott a fán villant egy fénysugár! A vak homályban felragyogott, vígan játszott a fény Melegítsd a lelkem, édes láng! Ó, hisz az asszony, ő nézett így mikor búcsúzott, épp ily tűz áradt szeméből rám. (A tűz fénye egyre halványul) Éjszaka volt már, vaksötét éj, de az asszony úgy tekintett, úgy, mintha még sütne a nap! Áldón néztem e napsugárt, mely rámsütött melegen, simogatón, míg eltűnt zord hegyek közt. (újra gyengén felvillan a tűz) De egyszer búcsúként visszanézett a nap, tán az ősi kőrisfán e fény tükröződik még. Hogy nő az árnyék, a láng kihúnyt, éjszaka fátyla hullik a szemre, szívemnek mélyét marja csak fojtva: izzó parázs! (A tűz teljesen kialudt. Az oldalajtó halkan nyílik, Sieglinde fehér ruhában kilép és halkan, de gyorsan a tűzhely felé megy.) IV. JELENET SIEGLINDE Ébren vagy? SIEGMUND (meglepve felugrik) Ki suttog ott? SIEGLINDE (titokzatos sietséggel) Én, én, hallgass csak rám! Nem ébred fel most Hunding, mert mákonnyal altattam el. Tégy, amit legjobbnak tartsz! SIEGMUND (hevesen félbeszakítja) Nincs nélküled jó! SIEGLINDE Ím egy fegyvert mutatok néked, mely csak tiéd lehet! A legvitézebb harcosnak nézlek, s e szent fegyvert más nem nyeri el. Hát jól figyeld azt, amit hallasz! Itt körben ült sok vad férfinép, kit Hunding a nászára hívott. A nőt, akit vett kufároktól, senki sem kérdezte meg. Búsan ültem én, amíg ittak s egy vándor lépett be ott. Egy szürke köntösű agg, rajt széles kalap, a félszeme rejtve általa, de a másik szem fényesen pillant, szinte féltek a vad férfiak. Csak bennem keltett e pillantás gyermeki bút, könnyet és vigasztalást. Reám nézett s a többire villant és egy kardot forgatott meg. A kőris törzsébe döfte azt, s szólt: „e kard jó helyen van, és az, ki a fából kitépi, annak lesz fegyvere." És mind a férfiak rángatták sorba, de meg se mozdult a kard. Jöttek vendégek, s mentek újra, a bátrak próbálták mind, de a kőris nem engedett, még most is benne a kard. Hogy ki volt a férfiú, akkor is éreztem én, s tudom most, hogy kié lehet a fában a kard. Bár rálelhetnék, egy jóbarát jönne és nyújtana vigasztalást. Mit bánatos éjeken szenvedtem én, a szánalmas sorsért, a szégyenekért, édes bosszút állna ő értem. Hogy vesszen, aki vesztemre tört, hogy megtudjam miért érdemes élni! Ó, hogyha rálelnék én, ölelném áldón a hőst. SIEGMUND (tűzzel átfogva Sieglindét) A sors nékem szánt szépséges nő és lángoló fényű kard! Szívemben ég szent eskűszóm, mely mindig hozzád kötött. Mit álmodtam én, most életre kelt, s vágyam benned ím testet ölt! Szégyen, ha ért, az nékem is fájt, engem is bántott, ki ellened volt. Jókedvű bosszút álljunk mi ketten, szent vígságban árad a láng, hogy ha így átfog e két kar, s érzem a szíved szavát! (A nagyajtó hirtelen kitárul, Sieglinde ijedten kibontakozik) SIEGLINDE Jaj! Ki az? Ki jött ide? (Az ajtó tárva marad, kint csodálatos tavaszi éj, a telihold bevilágít és fényével megvilágítja a két embert.) SIEGMUND (halk elragadtatással) Senki sem,... vagy mégis tán? Érezd, ím eljött a tavasz! (gyöngéden maga mellé ülteti Sieglindét a fekhelyre) Tél haragján kacag az új tavasz, most lágyan leng a balzsamos szél, a szende hold a csöndes éjben sápadt fényt sugároz szét, a rét világa, bércek tája újra zsendül, újra él. S új madárdal zeng a völgy ölén, illatokkal telt el a lég, minden lüktetésből tarka virágok nyílnak, minden ágon sarjad a rügy Szelíd e fegyver, mégis könnyedén győz. Olvadást hoz, bármilyen bősz a tél, a zúzmarás orkánt állta ez ajtó, langy szelek szavára engedett csak, s lám, megnyílt nekünk. Tavasznak testvéri húga a vágy, most csókunk csalta be őt, s mi bennünk régen szunnyadva élt, most vígan áldja e fényt. Menyasszonyát lelte e lányban a bátyja, s a gyűlölt ajtó nyitva van már, a tavaszban a szerelem a legjobb párra talált. SIEGLINDE Te vagy a láng, mit vágyódva vártam a tél hidegében én. Szent révület szállt a szívemen át, mikor arcod először láttam. Minden lény idegen volt, nem volt sohasem társam és ismeretlennek tűnt az, ki mellettem élt. De téged megláttalak én, s azt, hogy csak hozzám jöttél, tudtam máris. Mi e bánatos szív titka volt, napfényre jött, nem titok már, hadd kürtölöm szét vígan e hírt, hogy a zord magány honába eljött most a jóbarát. (elragadtatással ráborul és szemébe néz) SIEGMUND (rajongva) Ez álmaim álma! Mennyei nő! SIEGLINDE Ó, hagyd közelről az arcod néznem, hogy lássam tisztán a szem sugarát. E láng, e fény, mely benned árad, had járjon engem is át. SIEGMUND Mint holdsugár, így tekintsz rám, színarany hajad úgy ragyog. Áldott e perc, hogy itt vagy velem, hogy vágyva nézhetlek én! SIEGLINDE (Siegmund fürtjeit homlokáról visszasimítja) Homlokod lám, mily tiszta, szép és forrón remeg, ahogy lüktet a vér! A vágytól szívem reszket, elborzadok, mert íme varázslat történt. Először lát ma e szem és mégis látott már! SIEGMUND Az álmok édes perce ez, de én is érzem, láttalak már! SIEGLINDE Egy tó a képem tükrözte úgy mint most az arcod enyémet, ahogy magam néztem ott, úgy nézlek téged is most. SIEGMUND Te vagy a kép, amit rejtett a szívem. SIEGLINDE Ó csitt! (elfordítja tekintetét) Hallgatom édes hangod, mint gyermek, talán hallgattam már, - de nem - most hallottam nemrég, (izgatottan) hisz önnön hangom volt az, visszaverte a bérc. SIEGMUND Ó, áldott a hangod, nincs nekem drágább! SIEGLINDE Szemed hogy ragyog! Már láttam e fényt! A szent öreg, ő üdvözölt így, midőn rámnézett vigasztalón. Gyermekszívem ismerte őt, és szinte atyámnak is mondtam. (kis szünet után halkan folytatja) Wehwalt, így hívnak, mondd? SIEGMUND Ne szólíts így, hogyha szeretsz, hisz nem cseng e névben vágyam. SIEGLINDE Hát vígabb néven hívjalak téged? SIEGMUND Szólítsál úgy, ahogy szívedből szólítsz, hadd nyerjek tőled nevet! SIEGLINDE De atyádat úgy hívták: Wolfe? SIEGMUND A gyáváknak volt csak Wolfe, ám te, ki bátran nézel énrám, ki büszke vagy, épp ahogy ő, atyám Wälse neked! SIEGLINDE (magánkívül) Ha Wälsenek hívták, kit atyádnak mondasz, számodra rejti kardját e törzs. Hadd szólítlak téged, ahogyan illet: Siegmund, ez a neved! SIEGMUND (a törzshöz ugrik és megragadja a kard markolatát) Siegmund nevem, én Siegmund vagyok, és íme a kard, mely énnekem jár csak! Vészek között ím rálelek! Vad végzet hozta rám a vészt, édes a vágy, mely hozta a vészt! Várjon bár a halál, tettre hív e kard Nothung! Nothung! Győzelmes érc, hadd látom pengéd lángsugarát, most nyíljon a börtön, jöjj hát! (Hatalmas rántással kitépi a kardot a törzsből és az elragadtatott Sieglindének felmutatja) Siegmund, a Wälsung, az vagyok, és szent nászajándék e kard, Ím nőül kérlek, légy asszonyom, e zordon házból szökj velem el! Jöjj velem, messzire jöjj, ott hol a víg tavasz ránk ragyog majd és megvéd Nothung a kard, mert Siegmund már mindig tiéd. SIEGLINDE (mámorosan kiragadja magát Siegmund karjából és szembe áll vele) Hogyha Siegmund az, akit látok: Sieglinde húgod, az vagyok én, ím lásd, a testvéredet nyerte neked e kard! SIEGMUND Húgom és mátkám! Az vagy te nékem, a Wälsungvér szent nászra lép! (vad tűzzel magához rántja, Sieglinde sikoltva ráborul) II. FELVONÁS I. JELENET (Vad sziklás vidék. A háttérben szakadék, melynek túlsó oldala hegyes csúcsba magasodik) WOTAN (harci öltözetben, dárdával, előtte Brünnhilde, a walkür, szintén teljes fegyverzetben) Két férfiú közt vad viszály lesz, légy te ott, harcias lány, fegyverük irányítsd úgy, hogy Siegmund legyen, ki győz, s Hunding hulljon el, nincs neki helye a Walhall hősei közt. Nagy küzdelem lesz, készülődj hát! BRÜNNHILDE (ujjongva, bércről bércre szalad) Hojotoho! Hojotoho! Heiaha! Heiaha! (A sziklacsúcson megáll; a szakadékba tekint és visszaszól Wotannak) Azt mondom atyám, készülődj te, védd magad, itt a vihar! Fricka, hitvesed az, ki kosfogatú hintaján jő. Hej, ahogy fényes ostora sújt, a félszeg jószág reszketve fut, megreccsen a hintó, égi háború lesz. Ily pörben inkább nem veszek részt, férfiak harcain van helyem, te küzdj, ahogy bírsz, egyedül, én eltűnök, ne számíts rám! Hojotoho! Hojotoho! (Brünnhilde eltűnik oldalt a bércek mögött, a szakadékból Fricka jön, hintaját két kos húzza. A hegy nyergénél megáll és gyorsan kiszáll. Hevesen előrejön Wotanhoz) WOTAN (látva Frickát, magában) Megúnt szavak, a régi harc! De hát... tűrök és küzdök! FRICKA (minél közelebb jön, annál inkább lassítja lépteit, végül méltóságteljesen megáll Wotan előtt) Bármi messze bújsz is el, a ház, a hitves elől, rádleltem és itt vagyok ím, hogy pártfogásodat kérjem! WOTAN Mit kívánsz Fricka, panaszold el. FRICKA Egy vitézt szégyen ért, ki bosszút esd általam, s a házi tűzhelyek őre én, ekként járok közbe, hogy büntetést kapjon a pár, mely Hundingból csúfot űz. WOTAN Ugyan miért oly vétkes az, kit szép tavasz egyesít? Ki vágy parancsának engedett, nem érdemel büntetést. FRICKA Ne színleld, hogy nem hallasz jól, hisz értened kell, hogy én védem a házasság szent ügyét, hol sértve látom az esküt! WOTAN Értelmét veszti a frigy, ahol nincs szerelem. Hogy én összekenyszerítsem, mi nem illik össze, hiába kéred. Hogyha küzd, győzzön a jobbik, s ha kell, legyen csak harc. FRICKA Tetszik, ha a házasok hűtlenek? Talán azt is dicsérd, sőt tartsd szentnek, hogy vérfertőző ikrek közt legyen bűnös nász. Én elborzadok, hogy sor került rá: testével érte húgát a bátyja. Hol hallottak már ily testvérszerelmet a földön? WOTAN Te hallottál, most! És tudd meg, sok minden létrejön, ami azelőtt sohasem volt. E két ember násza világos tény, és te meg bánj velük úgy, hogy hálaszó legyen méltán a díjad. Nos, áldd meg vígan és szívből Sieglinde s Siegmund frigyét. FRICKA (felháborodással) Hát vesszen el mind, mi az égben törvény, csak mert te földi fattyakat nemzel? Most elmondtam. Nincs igazam? Nem tartod az ősi, isteni rendet, mit régen tiszteltél, azt dobod oda, mit védened kellene, támadod orvul, téped vígan, mit kötni kell, csakhogy kedvét lelje a fajtalan pár a te csúfos erkölcsöd fájáról sarjadt gyümölcs. Ó, mért vádolok s üldözök én mást, hisz a bűn a házamig ér. Tenálad csalfább nincs senki sem, szállva az égben, bújva a mélyben, ahol tudsz, ott vágyadnak élsz. Víg talán a változó élet, ám engem tönkreteszel. Bánatos szívvel tűrtem a rossz hírt, azt, hogy a harcban követnek ők, kiket léha kedved létrehozott. Aztán köztünk egyezség lett, hogy e Walkürsereg, sőt Brünnhilde is, a te jobbkezed épp úgy szolgál nekem, mint neked. De új neveket találsz te magadnak, S mint Wälse kóborolsz farkasok módján. Hogyha már annyira süllyedsz, te isten, hogy földi asszonnyal ikreket nemzel, farkaskölykeid kénye-kedvére adjad a nőd! Nos hát, legyen úgy, kedvedre tégy! Ne csak gúnyolj, tapossál is széjjel! WOTAN Lám nem tanulsz semmit se tőlem, bár oktatlak szüntelen, de meggyőz úgyis a tény Megszokásokat ismersz te csak, de mi a létben új, az én ábrándom az. Egyet tudj meg, kell olyan hős, ki isten védelme nélkül úgy tesz, ahogy tenni akar. Tőle változhat úgy meg a lét, mint mi, istenek várjuk, de minket köt a törvény a rend. FRICKA Beszélj csak bölcsen, nem csapsz be úgysem. Mily tettet hajthat végre egy ember, amit az isten nem tehet meg, kitől jó - vagy balsorsa jő? WOTAN Saját harcos lénye néki nincs tán? FRICKA Van, ámde általunk csak. Hogy villant a balgában ész? Ha véded őt, van ereje, és bátran küzd, ha ostorozod, ám nélküled semmit sem ér, azt jól tudom én. Ez újabb csel nem ámít el engem, az égi erkölcs hálója megfog, és most Siegmund már nem menekül, hisz ő általad lett, csupa dac, épp úgy mint te. WOTAN A kínok útját ő megjárta már, és nem védtem őt én. FRICKA Hát akkor most se védd! Tőled a nászajándék, a kard! WOTAN A kard? FRICKA Az a kard, a vészthozó villanó kard, vedd fiadtól vissza most! WOTAN Siegmund a veszélyben elnyerte azt! (Wotan egyre növekvő, titkolt szomorúságba süllyed) FRICKA (hevesen folytatja) Épp úgy tőled volt a veszély, mint a kard, áltatni nem tudsz, hisz éjjel-nappal nyomodban vagyok. Hogy ő megtalálja, ott volt a kard, tudod jól, hisz épp te hagytad ott. Tagadni mernéd a cselt, mellyel őt a fához csaltad oda? (Wotan haragos mozdulatot tesz. Fricka egyre biztonságosabb, látva, hogy szavai nem tévesztenek célt) De szolgákkal én nem csatázom, az égi úrnő csak büntet. Veled harcolok, ég ura vagy, de Siegmund csak szolgám nekem. (Wotan újabb heves mozdulatot tesz, majd teljesen magába roskad) Ki lenn a földön jobbágyod néked, azt engedelmesen szolgáljam én? Oly szégyen érjen engem, az úrnőt, hogy utamba álljon egy emberi lény? Az égi rendet gyalázni, ezt Wotan sem tűrné soha! WOTAN (sötéten) Mit kívánsz hát? FRICKA Hagyd el a vétkest! WOTAN (tompa hangon) Szabad útja van! FRICKA De te meg ne védd őt, hogyha Hundinggal síkra száll. WOTAN Nem védem én őt. FRICKA Sejtem, hogy színlelsz, nézzél csak rám: a Walkür sem védheti meg! WOTAN Az ő dolga, bármit tesz! FRICKA Nincs úgy. Amit te akarsz, azt teszi csak. Hogy Siegmund győzzön, tiltsd meg! WOTAN (heves belső küzdelem után) Nem hagyhatom őt el, hisz nála a kard! FRICKA Úgy rontsd meg e fegyvert! A kardot törd szét! Vesszen védtelenül! (hallatszik Brünnhilde kiáltása a hegyekből) FRICKA De víg ma e harci dal, lányod ujjongva jő! WOTAN Mert Siegmundhoz küldtem el őt ! (Brünnhilde lovával megjelenik a jobboldali hegyi ösvényen. Amint Frickát meglátja, lassú léptekkel csöndben lejön lovával a hegyi úton, lovát aztán egy barlangba vezeti.) FRICKA Hitvestársad szent és mindörök voltát azt védje meg e lány! Mert másképpen még az isteni faj emberek gúnytárgya lesz. Ámde így az ősi erkölcs szerint a rend és jog helyreáll. A Wälsung, ő lesz a zálog. Elnyertem-e Wotan szavát? WOTAN (rosszkedvűen) Ím a szó! (Fricka indul hátra, mikor Brünnhildével találkozik, egy pillanatra megáll előtte) FRICKA Ott vár atyád, leány! Kérdjed, a sorsot merre fordítja ő! (hintajába száll és gyorsan elhajt. Brünnhilde aggódó arccal, csodálkozva lép Wotan elé, aki a sziklán ülve fejét kezére támasztva sötét gondolatokba mélyed.) II. JELENET BRÜNNHILDE Rossz hírtől tartok én, vígan távozott Fricka, szólj hát, hadd tudja meg leányod. Bús és kínzott az arcod. WOTAN (karjait leejti, feje előre billen) Bilincsbe zártam önmagam. Rút rabság lett a sorsom! BRÜNNHILDE Nem láttalak még ily zordonnak én. WOTAN Ó áldatlan kín! Ó végtelen gyász! Nincs remény! Nincs remény! Véget nem ér többé a gond! Jaj, nincs búsabb senki sem nálam! BRÜNNHILDE (ijedten maga elé dobja pajzsát, dárdáját és sisakját s aggódva ereszkedik Wotan lábai elé) Szólj hát, szólj hát, mondd el, mi bánt úgy? Ennyi búval ne rémíts, atyám, ó, higgy nekem, hű vagyok én, lásd, Brünnhilde kérlel! (félénken fejét ölébe hajtja, Wotan hosszan nézi, majd akaratlan gyöngédséggel megsimítja haját, lassan beszélni kezd.) WOTAN Bármit mondok, elmondva elveszti súlyát szándék és cél. BRÜNNHILDE Beszélj, mint önmagadhoz, lássad bennem a célt, és érd el a szándékod általam. WOTAN Mit senki nem tudhatott tőlem, most is titok marad mindörökre. Ha hallasz most mindent, semmit se hallj. (még tompább hangon, mindig Brünnhilde szemébe nézve) Szerelmes ifjúságom után a hatalomvágy fűtött csak, így váltam hajszolt harcok között a lét urává én, s becstelen lettem tudtomon kívül. Az, mire szerződtem, gazzá tett, ármánnyal rászedett Loge, s azóta nincs sehol. Ám az érzékek nem hagytak nyugton, tovaűzött lángoló vérem. Az éj fia, a zordon Nibelung, Alberich, megtudta azt, hogy átokkal sújtva az érzéseit a Rajna kincséhez jut, és hatalmat nyer, végtelent. De elvettem én a gyűrűjét orvul, nem hogy a víz kapja újra meg, hanem az óriásoknak adtam, a vár, a Walhall díjaképpen, s uralkodtam onnan tovább. Aki a létről mindent tud, Erda, az ősi bölcsesség anyja adta hírül nekem, hogy a gyűrű hozza a véget. És én kértem, hogy még többet szóljon, ám eltűnt a mélységben ő. Ekkor, megsejtve végzetem, hogy megtudjam mindazt, mi lesz, én a föld ölébe ereszkedtem le, és a bölcsek bölcsét kényszerítettem vad szerelemmel rá, hogy a titkot mondja el. S megtudtam, énrám mi vár. De vágyam záloga lett a lány, kit Erda szült e földre, Brünnhilde, te. Még nyolc lányom neveltem fel, hogy ti, Walkürök tőlünk távol tartsátok azt, mitől félnem kell, az istenek szánalmas végét. Hogy új erőket gyűjtsetek ti, hozzatok hősöket nékünk, kik híveink voltak a földi harcban, s e harchoz általunk nyertek erőt, s kiket vak fegyelemmel küzdeni értünk egy szerződés csalfa jármába fogtunk. A Walkürök védjék őket, míg élnek, s aki harcban értünk pusztul el, a bátor férfi testét a Walhallba hozzák ők. BRÜNNHILDE És mi hű lányaid voltunk, hősökkel telve a vár. Az isteni bírnak tán más oka van? WOTAN Nos, halljad hát Erda szavát, jóslata nékem a gond: majd Alberich hoz ránk szörnyű véget, mert gyűlölet vad bosszúra hajtja. Ám nem kell, hogy féljek az éjsötét hadtól, hiszen hősök védenek meg. De ha ő a gyűrűt visszaszerezné, elveszne Walhall örökre. Aki minden érzést elvetett, képes rá, hogy a gyűrű által az égi rendet tönkretegye. Hatalma által hőseim mind elpártolnának tőlem hamar, s világunk rútul pusztulna el. Mit kell tennem, hogy ő, a gyűrűhöz sose jusson? Az egyik óriás az, kinek birtoka most az átkozott arany, Fafner az, ki ezért a testvérét gyilkolta meg. Őtőle a gyűrűt, hogy vegyem el? Mit én magam adtam, vissza nem vehetem. Őt szerződés védi, harcolni véle nem tudok én. Íme a háló, melybe hulltam, szerződés rabja lett az, akit úrrá szerződés tett. Mit nékem megtenni nem szabad, egy földi férfi számára hőstett, ha útja tőlem független út. Vakmerően elveheti, mit megkíván, ama kincseket. Számomra küzdve, de nélkülem és ismeretlenül, végzetem válthatja meg. Bárha ellenem van, értem harcol, tán vesztemre tör, de ezzel segít. Hogy alkossak független lényt, ki tőlem távol áll, de mégis a legközelebb? Ki megteszi azt, ami nékem kell, de én nem bírom a tettre rá? Ó, hol lelem őt? Nincsen ilyen? Kit létrehoztam, gyűlölöm már, mert benne önmagam látom! Egy másik az, akit várok, s e másikat nem láthatom. Egy hőst, ki szabadnak születne! Szolga az én fiam mind! BRÜNNHILDE De a Wälsung, Siegmund, ő sem szabad? WOTAN Bár az erdőket bújtam véle s oktattam arra őt, hogy minket gyűlölnie kell, ám hogyha küzd, a harcban védi őt mégis a kard, amelyet isten-atyjától nyert. Önmagam csaptam volna be ezzel, de látta és tudta Fricka a cselt, és tűrnöm kellett szégyenemet. Amit kíván, meg kell, hogy tegyem! BRÜNNHILDE A harcban így nem Siegmund győz? WOTAN Hordtam Alberich gyűrűjét én, birtokom volt a kincs! Megátkozott ő s az átka elért, kit szerettem, el kell, hogy hagyjam, megölni, ki nékem kedves, rútul elárulni fiam! Pusztuljon hát pompa és dísz, szent hatalom, mely szégyenem lett, és törjön szét, mit alkottam én! Művem vesszen el! Csak egyet várok még, a véget! a véget!... Meghozza azt úgyis Alberich. Végre értem, hogy mit jelent, mit jósolt egykoron Erda! „Ha egy sarjat létrehoz az, kit gyűlölet hajt, az istenek vége nincs messze már" És így is lett, hiszen híre járt, hogy egy földi nőn e törpe nemrég erőszakot tett. A gyűlölség sarjat fakaszt, az ősi düh harcost nevel! Ő képes volt rá, a nem szerelmes, amit én vággyal telten, mint isten nem érhettem el! (keserű haraggal kiegyenesedve) Megáldalak téged, Nibelung fiát, reád hagyom, mi nékem már csak undor, az égi fénykoronát hadd marja szét gyűlöleted! BRÜNNHILDE (ijedten) Ó jaj, mondjad, hogy mit tegyek én? WOTAN (keserűen) Védjed Frickát híven, erkölcsöt, esküszót. (szárazon) Amit ő mond, az mind úgy is van. Mit járjak én másik úton, hogyha nincs szabad hős, ki védjen? A Fricka hírét, azt segítsd meg! BRÜNNHILDE Jaj, vedd vissza e szörnyű szót, Tiéd Siegmund, jól tudom, hogy érted védenem kell őt! WOTAN Vesszen el ma Siegmund és Hunding legyen az, aki győz! Óvakodj lány, és tartsd magad jól, harcolni ellene nagy munka lesz. Egy kardot forgat Siegmund, könnyen nem hátrál meg! BRÜNNHILDE Oktattál rá, hogy kedveljem őt, hiszen bátor tettei kedvesek néked, ellene nem hajtsz azzal, mit színlelve mondsz! WOTAN Te szemtelen, így válaszolsz? Más nékem nem vagy, csak eszköz, azt tedd, amit kell. Vagy talán oly mélyre süllyedtem már, hogy kit létrehoztam, az támadni mer? Rosszul ismersz, leány! Ha bősz haragom terád kiontom, a düh ízekre tép! Ím lásd e szörnyű indulatot, amely gyászba és romlásba dönt, mindent, mi kedves nekem. Menekülj! Ha elér, rád is pusztulást hoz! Nincs más utad, tedd, amit kell! Az én szavam neked szent: Siegmund vesszen, Wotan parancsolta így! (Elviharzik balra, a hegyek közt. Brünnhilde hosszasan, ijedten néz utána) BRÜNNHILDE Nem láttam őt így soha, bár zord volt velem néha már. (szomorúan újra magára ölti fegyvereit) Mily súlyos fegyverem, régi harcokon oly könnyűnek tűnt. De rossz ügyért vívok most csatát! (maga elé mered) Ó, hogy szánlak! Ki híved voltam, ó, Siegmund, én küldlek halálba! (Lassan a háttér felé indul) III. JELENET (A hegy nyergéhez érve, Brünnhilde meglátja a szakadékban Siegmundot és Sieglindét, nézi a közeledőket, majd a barlangba tér, hova lovát rejtette, úgy, hogy a néző számára teljesen eltűnik. Siegmund és Sieglinde megjelennek a hegynyergen, Sieglinde előresiet, Siegmund próbálja megállítani.) SIEGMUND Állunk meg itt, hadd pihenjünk! SIEGLINDE Tovább! Tovább! SIEGMUND (szelíden átöleli) Most nincs tovább! (magához vonja) Szerelmem, álljunk meg itt, a mámoros lázból felriadtál, mint sebzett vad, úgy futottál el, én egyre követtelek, erdőkön át, sziklacsúcson át. Szót sem szólva űzted magad, vitt, vitt végtelen út. (Sieglinde maga elé bámul) Ó, pihenj hát, szólj csak egy szót! Szűnik a félelem, hogyha bátyád karjába zár, Siegmund, ő van veled! (lassan a kőpárkányhoz vezeti, Sieglinde szerelmesen rátekint, karjába veti magát, majd hirtelen újra kitépi magát) SIEGLINDE Eredj, és hagyd, átkozott húgod, bűn volt ez a mámoros éj, s e test a szégyen hajléka lett. Hagyj el engem, holttestem ez, mit szél porlasszon szét, se ne hozzon több szégyent reád! Akármily édes is volt a csókjaink mámora, s mit még nem éreztem én, oly boldog voltam veled, bárhogy áldalak téged bárhogy szeretlek, bárha e szív, e lélek tiéd; gyűlölet, undor, mit érezned kellett: előtted engem bírt ama férfi, kihez csak kényszer kötött, ki férjem nem volt soha! Átkozott lettem, méltatlan rád, hát jobb lesz nékem, ha eltaszítsz. Ily áldott férfi nem lehet társam, ily hős mellett nekem nem szabad élnem. Szégyen lett a mi vágyunk, gyász e vad szerelem! SIEGMUND Ki rád szégyent hozott, ma kardomtól pusztul el. Előle ne szökjél, várd velem együtt, itt hulljon a vére, ha Nothung vasa járja át, bosszút áll szégyenedért! SIEGLINDE (ijedten hallgatózik) Halld a hangot, kürt szava zeng: körbe hangzik rút zsivaj, mit visszaver erdő és bérc. Álmából Hunding felébredt már! Szolgák és ebek indultak útra, vészriadót bőg a horda és égre csaholja, hogy egy asszony megszegte a nászt! (őrülten maga elé mered) Ó, hol vagy, Siegmund? Látlak-e még? Féltve imádott párom és bátyám! Ó, hadd nézzem mégegyszer szemednek fényét, húgodtól meg ne tagadd a csókokat! (zokogva ráborul, majd újra felijed) Halld, ó halld, Hunding kürtje szólt. Erre tart a vérreszomjas had. Nincs kard, mely néki ellenáll, dobd el hát, Siegmund... Siegmund, ó, hol vagy? Amott! Most látlak én. Rémséges kép! Hunding vad kutyafalkát küld rád, Széttépik bőrödet, húsodat és a csontod marják a vad fogak szét, Óh jaj! A kard darabokra hullt, a kőris dől, a törzs letört. Bátyám, ó bátyám. Siegmund, jaj! (ájultan Siegmund karjába hull) SIEGMUND Húgom, szerelmem! (Hallgatja lélegzetét, aztán leül és az ájult Sieglinde fejét ölébe hajtja. A következő jelent végéig így maradnak. Hosszú hallgatás után lehajol és megcsókolja homlokát) IV. JELENET (Brünnhilde, lovát kantáron vezetve kilép a barlangból, ünnepélyesen előrejön. Megáll és Siegmundot nézi távolról, majd újból előbbre lép.) BRÜNNHILDE Siegmund! Nézzél rám! Utadra hívlak én. SIEGMUND (fölnéz rá) Ki vagy te, szólj, olyan fennkölt arcod, s oly szép! BRÜNNHILDE Az láthat, kit halni hívnak, ki engem néz, az életnek búcsút mond. Kinek feltűnök én a végső harcban, választott hős, ki holtan elkísér. SIEGMUND (mélyen a szemében néz, majd fejét lehajtja, végül újból hozzá fordul) S ki véled tart, útja mily célhoz érhet? BRÜNNHILDE E hősökre Walhalla vár, síron túl ők Wotant védik ott. SIEGMUND Csak Wotan lesz Walhallban, és senki más? BRÜNNHILDE Mint hű barátra várnak rád a szent hadak, a sok, nagyszerű hős. SIEGMUND Látom-e köztük Wälsét, az én atyámat? BRÜNNHILDE Te Wälsét ott újra megleleld! SIEGMUND S lesz ott egy nő, ki vígan köszönt? BRÜNNHILDE Szolgálnak téged ott nők, Wotan leánya nyújt majd szentelt italt! SIEGMUND Mily érző és jó vagy, te Wotannak gyermeke, csak egyet mondj még, te áldott! Köszönti-e Walhallban bátyját a húga, ott lesz vélem Sieglinde majd? BRÜNNHILDE Útja még tart lent a földön, Sieglinde ott nem vár reád. SIEGMUND (lágyan megcsókolja Sieglinde homlokát, majd nyugodtan Brünnhildéhez fordul) Hát üdvözöld Walhallt, üdvözöld Wotant, üdvözöld a sok hőst és Wälsét. Üdvözöld mind az égnek lányát. Közéjük nem megyek el! BRÜNNHILDE A Walkür szemében te láttad a fényt, most vélem kell, hogy jöjj! SIEGMUND Hol Sieglinde jóban, rosszban él, ott lesz mellette Siegmund, nem rémülök meg, bárki is szólít, hogy menjek, nem kényszerítsz! BRÜNNHILDE Nem kényszerít senki, míg élsz, de kényszerit a halál, ezt hírül adni jöttem én. SIEGMUND És hol van a hős, ki rajtam győz? BRÜNNHILDE Hunding harcban megöl. SIEGMUND Mondj bátrabb harcost, én mégsem félek. Ám ha te itt holtakért jársz, vidd el magaddal őt, hisz csatában megölöm ma! BRÜNNHILDE Halld, Wälsung, értsd meg szavam! Utad ma véget ér. SIEGMUND Íme e kard, az hagyta rám, ki győzni tud, engem végzet nem fenyeget. BRÜNNHILDE (emelt hangon) Az hagyta rád, ki elhagyott most, már e kardnak nincs ereje! SIEGMUND (hevesen) Jaj! A szunnyadót ne ébreszd fel! (gyöngéd fájdalommal) Ó jaj! Én kedvesem! A hűségnek bánat az ára! Íme lásd, mindenki vesztedre tör, és én, kiben megbízhatnál, kit egyetlen pajzsodul tartsz, nem védlek téged végzeted ellen, hű szíved elárulom én. Hát vesszen az, kitől jött e kard, ha szégyent és gyászt hoz rám. Ha meg kell, hogy haljak, nem Walhallba térek, nyeljen el örök éj! BRÜNNHILDE (megrendülve) Csak ennyit ér neked mennyeknek fénye, nem kell más, csak ez árva nő, ki meggyötörve lábadnál összerogyott? Mást nem ismersz, mi szent? SIEGMUND (keserűen ránéz) Bár szép és ifjú arcot mutatsz, de szíved oly hideg, mint a jég. Hogyha csak gúnyolni tudsz, távozz el, te zord és szívtelen lány! De hogyha ez érzés tenéked jó, úgy bámuld kínomat csak! Na ez szép látvány, gyönyörködhetsz még, csak Walhallról és az üdvről többet ne szólj nekem! BRÜNNHILDE Én látom a kínt, mely szívedbe vág, és értem a hősnek méltó dühét. Siegmund, e nőt bízzad rám, hadd védjem én, amíg él. SIEGMUND Nem, senki csak én legyek őre a földön, s ha jő már a vég, előbb őt is elvesztem én. BRÜNNHILDE (növekvő szánalommal) Wälsung! Tébolyult! Halld szavamat, e nő legyen vélem, amíg világra nem jő, akit szívén visel. SIEGMUND E kard, mit egy hűtlentől nyertem el én, e kard, mely harcomban semmit sem ér, hogyha már küzdeni fél, a kedvesem gyilkolja meg! (Sieglindének szegezi kardját) Két élet pusztulást vár, sújts le Nothung, szívtelenül, áruló, gyáva kard! BRÜNNHILDE (mély együttérzéssel) Megállj Wälsung! halld szavamat! Sieglinde éljen, s te Siegmund, ővele élj! Mert úgy lesz most, hogy Hunding vesszen, s te Siegmund, légy a győztes, te hős! (háttérből kürtszó hallatszik) Harsan a kürt! Hát készen állj most, van fegyvered, csak bízd magad rá, oly hű lesz e kard, amily híven a Walkür véd! Nos hát, Siegmund, áldalak én, majd a harcban meglátlak újra! (Elrohan lován, Siegmund boldogan utána néz. A szín elsötétül, sűrű viharfelhők ereszkednek a háttérre és eltakarják lassanként a hegyeket.) V. JELENET SIEGMUND Álmodik - s pihen a bánat, csendesül a gyász. Tán a békét, a megnyugvást a Walkür varázsolta rá? Majd ha itt ömlik a vér, a félelem kínozza őt. Holtnak tűnik, de érzem, él. A bánatos arcon bágyadt mosoly (távoli kürtszó) Aludj szelíden, amíg tart a harc, s a béke majd vigaszt ád. (lefekteti a sziklapárkányra és búcsúzóúl megcsókolja a homlokát. Hallja Hunding kürtjét és felpattan.) Ki rám tör ott, nyerje el azt, mi néki jár! Rajta hát! (kihúzza kardját) Nothung jól megfizet! (A háttér felé siet és eltűnik a hegy nyergénél, hátul sűrű felhők, néha villámlik) SIEGLINDE (álmában, nyugtalanul) Bár visszatérne atyám, vadászni ment el a bátyámmal ő. Anyám, anyám, úgy rettegek! Sok zordon férfi tört be a házba. fojt a pára, terjed a füst, a lángoló nyelvek nyúlnak felém, kigyúl a ház, segítség, bátyám! Siegmund! Siegmund! (Felugrik, erős villám, dörgés) Siegmund! Jaj! (Félelemmel telve keresi Siegmundot. Majdnem az egész színpadot fekete fellegek borítják, állandó villám és dörgés. Hunding kürtje már közelről szól.) HUNDING (hangja a háttérből) Wehwalt! Wehwalt! Állj ki, ha mersz, másképp a kutyáknak doblak! SIEGMUND (hangja más irányból) Mért bújsz, te gaz, nem lelelek rád sehol. Jöjj, kiállok véled! SIEGLINDE (szörnyű félelemben hallgatózik) Hunding! Siegmund! Bár látnám őket, HUNDING (hangja) Csak jöjj, te kétszínű tolvaj, Fricka elveszít most! SIEGMUND (hangja, most már ugyanabból az irányból) Ne hidd, hogy nincs fegyverem, gyáva korcs! Nem riaszt Fricka, ha te nem harcolsz, nem véd meg ő sem soha! Mert lásd, ama házból hoztam el én a kardot, mely most legyőz! Jó az éle, épp terád vár. (Egy villám megvilágítja a hegy nyergét, látjuk Hundingot és Siegmundot harcolni.) SIEGLINDE Hagyjátok abba! Siegmund! Engem ölj meg! (A hegynyereg felé rohan, de a harcolók fölött felvillanó fény úgy elvakítja, hogy mint aki megvakult, oldalra hanyatlik. A fényben megjelenik Brünnhilde, Siegmund fölött lebegve és pajzsával védi őt.) BRÜNNHILDE Sújts le Siegmund biztos a kard! (Amint Siegmund éppen halálos csapást mérne Hundingra, a másik irányból izzó, vörös fény lobban fel egy felhőben, melyben Wotan jelenik meg. Hunding felett áll és dárdáját Siegmund előtt keresztbe tartja.) WOTAN (hangja) A dárda győz és törik a kard! (Brünnhilde ijedten elhúzódik Wotan elől. Siegmund kardja széttörik Wotan dárdáján, és a fegyvertelent Hunding keresztüldöfi. Siegmund holtan földre zuhan. Sieglinde, aki a halálhörgést hallotta, egy sikoltással ájultan összeesik. Siegmund halálával mindkét fény kialszik, sűrű sötétség lepi a színpadot, ebben Brünnhilde látszik homályosan, amint sietve Sieglindéhez fordul.) BRÜNNHILDE Ó, jöjj, megmentlek téged! (Sieglindét lovára emeli és eltűnik vele. A fellegek középen szétoszlanak és tisztán látszik Hunding, aki dárdáját a halott Siegmund melléből kihúzza. Wotan, fellegektől körülvéve, egy sziklán áll mögötte, dárdájára támaszkodva és fájdalmasan nézi Siegmund holttestét.) WOTAN (Hundinghoz) Csak menj, szolga, vigasztald Frickát, mondd, hogy lemostam így az ő gyalázatát. Menj! Menj! (megvető kézmozdulatától Hunding holtan hull a földre) WOTAN (hirtelen hatalmas haragra gerjed) De Brünnhilde! jaj neked, áruló! Szörnyű büntetés vár reád, ha lovam utolér! (villámok és dörgések közt eltűnik) III. FELVONÁS I. JELENET (Egy sziklás hegy csúcsa. Jobbról fenyőerdő szegélyezi a színpadot, balról egy barlang bejárata, fölötte a legmagasabb szikla. Hátrafelé teljesen szabad kilátás, magasabb és alacsonyabb csúcsok képezik a hátteret, mely mögött, úgy tűnik mély szakadék van. A bércek fölött felhőket hajt a szél. Gerhilde, Ortlinde, Waltraute és Schwertleite a barlang fölött, a hegy csúcsánál várakozik, teljes fegyverzetben. Gerhilde, magasabban, a háttérben áll, ahonnan sötét felhőt hajt a szél.) GERHILDE Hojotoho! Hojotoho! Hejaha! Helmwige! Jöjj, no jöjj ide már! HELMWIGE (hangja a háttérből) Hojotoho! Hojotoho! Hejaha! (Villámfénynél látszik egy lovagló Walkür alakja, nyergében egy megölt harcost hoz.) GERHILDE, WALTRAUTE, SCHWERTLEITE (üdvözlik az újonnan érkezőt) Hejaha! Hejaha! (A felleg a lovagló Walkürrel eltűnik a fenyőerdőben) ORTLINDE (a fenyvesbe kiált) A lovadat kösd, ahol az én lovam áll, legeljen együtt barna meg szürke. WALTRAUTE Ki az, akit hoztál, Helmwige? HELMWIGE (a fenyvesből kilépve) Sintolt, a Hegeling! SCHWERTLEITE Akkor a szürkét kösd inkább arrébb, Ortlinde nyergén volt Wittig az Irming! GERHILDE (lejjebb jön) Mert gyűlölte egymást Sintolt és Wittig! ORTLINDE Hejaha! A két ló tombol is már! (A fenyvesbe szalad, a Walkürök nevetnek) GERHILDE Verekszik mint az ember, a ló is! HELMWIGE (a fenyvesbe kiált) Nyugton szürke, kössetek békét. WALTRAUTE (a csúcsról) Hojoho! Siegrune jöjj, hol késlekedsz már? SIEGRUNE (hangja távolból) Munka volt! Itt a többi is mind? (Siegrune megérkezik lován) ROSSWEISSE, GRIMGERDE (hangja távolból) Hojotoho! Hojotoho! WALTRAUTE Grimgerde és Rossweisse GERHILDE Ott jönnek is már! (Egy felhőben, melyet villám világít meg, megjelenik Rossweisse és Grimgerde, lovon, mindegyik egy holt vitézzel a nyergében.) HELMWIGE, ORTLINDE, SIEGRUNE Hahó! Csak jöjjetek! Rossweisse, Grimgerde! (A felleg eltűnik a fenyvesben. Általános üdvözlő kiáltások.) GERHILDE Most hadd legelésszen a fáradt mén! ORTLINDE Ám akik harcos hősöket hoztak, álljanak messze egymástól ott! (A Walkürök nevetnek.) HELMWIGE, ORTLINDE, GERHILDE, WALTRAUTE, SIEGRUNE, SCHWERTLEITE Köszöntlek, köszöntlek! ROSSWEISSE, GRIMGERDE (a fenyvesből előlépve) Köszöntlek! SCHWERTLEITE Együtt jártatok-e? GRIMGERDE Csak ma jött velem, de más utunk volt. ROSSWEISSE Hogyha itt vagyunk együtt, induljunk gyorsan, hisz Walhall messze van még, Wotan ott vár reánk rég. HELMWIGE Nyolcan vagyunk, távol van egy. GERHILDE Ahol Siegmund harcol, Brünnhilde ott jár. WALTRAUTE Csak várjuk meg, hisz jönnie kell, Wotannak kedve haragos lesz, ha megjövünk nélküle. SIEGRUNE (a csúcsról a távolba néz) Hahó! Hahó! (a többiekhez) Mint szélvihar száguld Brünnhilde ott! A WALKÜRÖK Hojotoho! Hojotoho! Brünnhilde, jöjj! (egyre növekvő meglepetéssel figyelik az érkező Brünnhildét) WALTRAUTE Sebes vágtában a fák közé ér. GRIMGERDE A gyors Grane se bírja már! ROSSWEISSE Így nyargalni még nem láttam Walkürt! ORTLINDE Kit nyergében vonszol... HELMWIGE Nem férfi az! SIEGRUNE Ott egy nőt látok! GERHILDE Hol lelte e nőt? SCHWERTLEITE Nem üdvözöl testvéri szóval! WALTRAUTE Hejaha! Hejaha! Brünnhilde, nem hallod-e? ORTLINDE Jöjj, segítsük le őt a lóról! WALTRAUTE (a fenyvesbe néz) Lerogyott a bősz vágtától Grane! GRIMGERDE A nyeregből földre ájult a nő! (mind a fenyves felé szaladnak) ORTLINDE, WALTRAUTE, GRIMGERDE Testvér! Testvér! SCHWERTLEITE Mondd mi a baj? (Mind visszatérnek a színpadra, velük együtt Brünnhilde, aki Sieglindét támogatja.) BRÜNNHILDE (kifulladva) Védj meg! A vész mindjárt elér! A WALKÜRÖK Miért száguldasz így a bérceken át? Mily vész elől? BRÜNNHILDE Vad indulat hajtja nyomomban őt! Wotan az üldözőm! A WALKÜRÖK Elment az eszed? Szólj! Válaszolj! Atyánktól megszökni nem tudsz! BRÜNNHILDE (figyel a távolba, majd visszafordul) Ó, lányok, álljatok őrt a csúcsnál! Jő-e északról a bőszült lovas? (Ortlinde és Waltraute a csúcshoz ugrik) Nézd! Látszik-e már? ORTLINDE Vad szélvihar támad arról! WALTRAUTE Szikrázó felhő közelg ott! HELMWIGE, GERHILDE, SIEGRUNE, ROSSWEISSE GRIMGERDE, SCHWERTLEITE Bőszült atyánkat már hozza a mén! BRÜNNHILDE Lesújt a bosszú, ha itt utolér. Ott jő, ott jő, ó, lányok! Védjetek meg engem s e nőt! A WALKÜRÖK Ki ő? Ki ez az asszony? BRÜNNHILDE Elmondom, gyorsan. Siegmundnak húga, s párja, Sieglinde ő. Tombolt a Wälsungok ellen Wotan dühe, megtiltva nékem azt, hogy a harcban védjem a hőst, de Siegmund mellett kiálltam én. Meglátván ezt, a dárdával pusztítja el Wotan őt. De ím elhoztam e nőt, hogyha véle éreztek ti, úgy a büntetéstől . mindkettőnket mentsetek meg! A WALKÜRÖK Hogy védjünk meg téged, hogy képzeled? Véged! Brünnhilde, véged! Engedetlen voltál; atyánk dühe méltán lesújt. WALTRAUTE (a csúcsról) Látom, északról fergeteg jő. ORTLINDE (a csúcsról) Zúdul ránk az orkán, a vész. ROSSWEISSE, GRIMGERDE, SCHWERTLEITE Fújtatva száguld a ló! HELMWIGE, GERHILDE, SIEGRUNE (hátrafordulva) Erre tart mifelénk! BRÜNNHILDE Jaj, hogyha Wotan őt itt leli meg, a Wälsungok sarját romlásba dönti. Ki ád nekem kölcsön szélsebes mént, hogy rajta szökjön e nő? SIEGRUNE Mit ér Wotan ellen a dac? BRÜNNHILDE Rossweisse, húgom, adjad nekem lovad ! ROSSWEISSE Nem szökhet, ha Wotan kergeti őt! BRÜNNHILDE Helmwige, segíts! HELMWIGE Mit érsz vele balga? BRÜNNHILDE Grimgerde! Gerhilde! testvérem vagy! ' Schwertleite! Siegrune! rettegek, lásd! Tégy velem jót, hisz hű voltam én. mentsd meg e bánatos nőt. (Sieglinde, aki mostanáig sötéten nézett maga elé, most, amikor Brünnhilde védőn átölelné, elutasító mozdulatot tesz.) SIEGLINDE Csak szenvedést hoztam reád, miért kell élnem tovább? Bár hagytál volna ottveszni engem, hol Siegmund élete végetért, bár lesújtott volna a fegyver reám, bár tudtam volna követni őt! Jaj, hogy Siegmund távol van már, ha meghalok, párom lesz újra, sújtson az átok, megmentőm, téged, hogyha nem teszed, amit kérek: kardoddal szívem döfd át! BRÜNNHILDE Élned kell még, hogy a nász beteljen! S élni fog az, ki általa lett, egy Wälsungot rejt öled! SIEGLINDE (először megretten, aztán boldogan felragyog az arca) Érte hadd éljek! Védjetek hát! Óvj meg, te hősi, te hatalmas lány! (közeledő vihar, mennydörgés) WALTRAUTE (a csúcson) Vihar szele zúg! ORTLINDE (a csúcson) Védelme nincsen! A WALKÜRÖK Sorsűzött asszony, szökj meg, hogyha tudsz, nincs Walkür, ki néked oltalmat ád! SIEGLINDE (Brünnhilde előtt térdel) Ments meg, ó, lány! Mentsd meg az anyát! BRÜNNHILDE (Hevesen felemeli Sieglindét) Nos hát, siess innen és szökj egyedül! Én itt maradok, álljon Wotan hosszút rajtam. Amíg vad dühe ellenem dúl, addig te mesze elmenekülsz. SIEGLINDE Hol rejtőzzem el tőle? BRÜNNHILDE Ismerős néktek tán ez a tájék? SIEGRUNE Keletre erdő terjeszkedik, Ott dugta el Fafner a Nibelung kincseit. SCHWERTLEITE Átváltozott ködsüveg által, amint sárkány őrzi Alberich gyűrűjét ott! GRIMGERDE Hogyan élhet arra egy gyönge nő? BRÜNNHILDE E táj majd védi őt, mert ha ott van a kincs, úgy Wotan biztos, hogy arra nem jár! WALTRAUTE (a csúcsról) Ím ott nyargal, nincs messze már! A WALKÜRÖK Brünnhilde, halld, közelít a szörnyű vész! BRÜNNHILDE (Sieglindének az utat mutatva) Rajta, indulj, nincs távol a cél, tűrjed el daccal a nélkülözést, bárhogy is lesz, bármi is ér, bánatodért te vigaszra lelsz. Ha egyet tudsz, ha egyben hiszel: a földön nem volt oly hős, mint az, kit a szíveden hordsz! (Páncélja alól előveszi Siegmund kardjának törött darabjait és Sieglindének átadja) E kardnak darabjait őrizd néki, mellyel apja vívott a legvégső harcon. Kinek kezében egy lesz a kard, az nyerje tőlem nevét: „Siegfried a győzelmes hős!" SIEGLINDE (könnyek között) Ó, áldalak téged, mennybéli lány! Csak tőled nyertem vígasztalást! Ki drága volt nékünk, így éled újra. Ez a hálaszó tőle is jő: Boldog légy! A gyászban Sieglinde áld! (Jobbra elsiet, közeledik a vihar, majd hirtelen elborítja a színpadot, növekvő tűzfény látszik) WOTAN (hangja) Állj! Brünnhilde! ORTLINDE, WALTRAUTE (a csúcsról) A bősz lovasa bérchez ért már! A WALKÜRÖK Jaj! Brünnhilde! Bosszúja vár! BRÜNNHILDE Testvérek, jaj, segítsetek! Ha nem védtek meg, haragja most széttapos. A WALKÜRÖK (A többiek a csúcs felé szaladnak; Brünnhildét magukkal vonszolva.) Bújj közénk el, nem lát meg így, eltakarva állj, s ne szólj, hogyha hív (Elrejtik Brünnhildét. A fenyvesből egyre közelebb látszik a tűzfény, a háttér teljesen sötét lesz) A WALKÜRÖK Jaj! Wotan most a lóról leszáll! Szörnyű, súlyos léptekkel jő! II. JELENET (Wotan hatalmas haraggal előlép a fenyvesből, megáll a Walkürök csoportjával szemben) WOTAN Hol van Brünnhilde? Hol van az áruló? Mernétek tőlem őt rejtegetni? A WALKÜRÖK Mért tombol így a mérged? Mit tettek lányaid, Wotan? Haragod mennyköve mért zuhan ránk? WOTAN Tréfálni mertek, lázadó lányok? Tudom, Brünnhildét elrejtitek. Vétkes e lány, ne védje hát senki, becsületét ő dobta el. A WALKÜRÖK Közénk bújt menekülve, arra kért, hogy védjük meg őt, ki fél és reszket atyja előtt. Aki bűnét bánja, zord büntetést nem érdemel, kérünk, ne bántsad, szánd meg őt. WOTAN Mit könnyeztek, lágyszívűek! Az én lányaim sírnak itt? Ti harcosok, bátrak voltatok mind, lelketek férfias lélek volt, most meg jajveszékeltek itt, mert a bosszú egy bűnösre sújt? Nos halljátok, vinnyogók, mily vétek volt, melytől a bosszúnak lángja kigyúlt! Így senki más sem tudta legmélyebb titkom, Így senki más nem tudta szándékom nyitját! Mit én vágytam, az benne tettekre vált. És most eltépve a szent kötelék, mert tervem útjába állt, hűtlenül, mert gúnyolta ő rendeletem, s célom ellen használta fel ama fegyvert, mit tőlem nyert! Halljad, Brünnhilde! Te, kiben szépség, büszkeség, férfias szív mind csupán tőlem való, halljad, hogy vádollak téged, s te félve bújsz a vádtól és bűnhődni gyáva vagy? (Brünnhilde előlép alázatos, de határozott léptekkel, lejön a sziklacsúcsról és Wotannal szemben megáll) BRÜNNHILDE Itt állok, atyám, a büntetést mérd rám! WOTAN Mit mérjek én rád, mérd föl te a tetteidet. Ki célom puszta eszköze vagy célom ellen lázadtál föl. Törvényem végrehajtója vagy, másik törvényt hajtottál végre. Vágyam lánya vagy, mégsem vágytad azt, amit én. Védőpajzsom vagy, és te mégis megvédtél mást. Sorsforgató harcos vagy, s ellenemre forgattad a sorsot. Földi hőseim őre vagy, s őket harcba ellenem küldted. Mindaz, mi vagy, nem lehetsz mától, s hogy mi maradsz, azt mondd magad el. Vágyam lánya ne légy, Walküri létednek vége, nos, élj tovább, de énnélkülem! BRÜNNHILDE (rémülten) Ó, hát eltaszítsz? Jól értelek én? WOTAN Nem küldlek már Walhallból harcra; csatákból nékem harcost ne hozz, ne díszíts föl termemben győztes hőst és az istenek víg lakomáján ne nyújtsd többet nékem szent kelyhemet, ne érje már ajkam lányarcodat, bezárult az ég, ellök magától és az istenek közt nincsen helyed. Leráztad törvényemet: arcom se láthatod többé soha! A WALKÜRÖK (izgatottan elhagyják helyüket és lejjebb jönnek) Véged! Jaj! Testvér, ó, véged! BRÜNNHILDE Elveszed mindazt, mi tőled volt? WOTAN Tőlem volt s lesz bárkié! Mert ím, ez a bérc börtönöd lett, hol álomba zár Wotan, az úr és te egy férfié légy, aki rádlel és fölébreszt majd! A WALKÜRÖK (lerohannak a szikláról és körbe állják Brünnhildét, aki Wotan előtt térdel) Megállj! Ó Wotan! Ne tedd! Hogy egy férfi zárhassa rabságba őt! Ne szégyenítsd meg ily iszonyún, hiszen véle együtt te minket is sújtsz, ha az istenek lánya egy halandó férfié lesz! WOTAN Ítéltem én, s állom a szót! Ki hűtlen volt, annak nincs helye mennyei körben. Nem száguld már lova fellegek hátán az égbe és szent szüzessége elhervad majd. Egy férfi nyeri el, s annak asszonya lesz! Parancsait tűrve szolgálja majd őt, csak üljön otthon és szőjjön, Nézze gúnnyal az ég s a föld! (Brünnhilde földre rogy, a többiek eltávolodnak mellőle) Rettent e sors? Úgy hagyjátok őt el! Bűntársa az, ki melléje áll! Ostoba daccal senki se védje, könnyeket érte ne hullassatok, ki mégis pártjára kél, az sorsának társa lesz! Távozzatok! El mind a bércről! Gyorsan, úgy, ahogy tudtok, vagy e kéz rátok is sújt! (A Walkürök hevesen kiáltozva a fenyvesbe szaladnak. A szikla mentén a villámfényben látszanak, amint lovaikon csapatostul elszáguldanak. A vihar gyorsan elül, a felhők lassanként eloszlanak, a következő jelenetben bealkonyul és beesteledik.) III. JELENET (Wotan és Brünnhilde kettesben maradnak. Hosszú, ünnepélyes csend) BRÜNNHILDE (lassan felemeli fejét) Így hát a bűn oly méltatlan volt, hogy érte méltán ily szégyent mérsz te rám? Így hát a vétek oly aljas volt, hogy érte joggal alázol meg így? Érdem a tettben semmi se volt, hogy érte bűnhődést érdemlek én? (lassan térdre emelkedik) Ó, szólj Wotan! Nézz rám, atyám vagy, fékezd dühöd, halljam a szót, melytől vétkemet úgy megértem én, hogy a súlyos büntetést méltónak érezve szenvedem el. WOTAN (mozdulatlanul és komoran) Kérdezni kár, hisz jól tudod azt, mit én! BRÜNNHILDE Parancsod volt s megtettem azt. WOTAN Parancsom volt-e az, hogy Siegmundot védjed? BRÜNNHILDE Így döntöttél te, a harcok ura! WOTAN De aztán visszavettem parancsomat. BRÜNNHILDE Mert döntésed Fricka tévútra vitte, s hogy néki engedtél végül, önmagad ellen volt. WOTAN (halkan és keserűen) Megértettél engem, jól van, az értelmed bűnhődjön hát! De te azt hitted, gyáva vagyok. Vagy magadat oly senkinek tartod, ki a tettéért nem felel? BRÜNNHILDE Nem bölcs a lányod, de jól tudta mégis néked Siegmund mily drága, és tudta, mily párbeszéd volt, mely szíved rabságba zárta. Az új parancsra kényszer hajtott csak, tudtam rólad jól. Fájt kérned azt, hogy Siegmund harcát ne védjem. WOTAN Ha tudtad, ha nem, te mégis megvédted őt! BRÜNNHILDE Mert szemedbe néztem, és azt láttam csak, amit rejteni nem tud isteni szem, bár szavad másképpen szólott. S láttam közben őt is, ki ellenszegült, halálra szántan, - te nem láttad őt! - Siegmund nézett rám. Holtáról hírt vittem én, de hallottam hangját, néztem az arcát s látnom kellett, hogy sorsát hívta ki ő! S önnön halálával szállt volna szembe, elgyötört párját megvédve így balsors és végzet útját választva. Ahogy nézett rám, az együttérzés lett rajtam úrrá, szememből fájón hullott a könny Szót se szóltam, néztem csak őt. Vállalni kellett, s én mellé álltam. Siegmunddal így megosztva a sorsot, azt tettem akkor, mit tennék ma is! Téged, ki érzelmemnek atyja volt, s a szándékot, mely Siegmund mellett állt, azt szolgáltam csak, daccal megszegve szód. WOTAN Tán azt hiszed, neked semmit nem tilt a sors? S majd te megteszed, mit nékem nem szabad? Hát azt hitted, ily gyorsan meghátrál a végzet? A szenvedésre a gyógyulást, a fájdalom ellen balzsamot, és a zordon létbe az új tavaszt ilyen csellel el tudod hozni? Én vergődve fordultam önmagam ellen és ájult kínok óráit éltem. Végzetem hajtott, vágyaim űztek, végül már nem vártam mást, csak a romjába dőlt világ hamva közt meglelni a véget. De téged édes vágy töltött el, könnyeket sírtál, részvéttel áltatva női szíved, s reméltél még, míg engem pusztulás kényszerű kínja gyötört. (szárazon) Te, ki bízni tudsz, élj könnyű kedvvel, de én ne vagyok ilyen. El kell hogy váljunk! Nem adhatsz te már tanácsot harcban nékem, s ne tudj az égről semmilyen titkot. Amíg életed tart, téged már nem láthat az isten! BRÜNNHILDE Így nem voltam méltó lányod én, hisz tudva parancsod, az vezetett, ami nem megértés, csak értelem volt, oly érzés, mely tőled való. Válok atyámtól, örökre válok, szétszakítva, mi összekötött. Ki néked lányod, s jobbkezed voltam, ki híven szolgáltam célod, ha most te eltaszítsz, ne büntess úgy, mi hozzád se méltó, szégyent a mennyei fajra ne hozz, hisz te süllyedsz le szintén, ha gyermeked gúny tárgya lesz! WOTAN Követted vágyadnak útjait, most kövesd azt, ki sorsod lesz. BRÜNNHILDE Nem látom többé Walhallt, nem küzdhetek véled a harcban, egy férfi jön értem, ki majd uram lesz... de kérlek, jaj, ne engedd meg azt, hogy hitvány, gyáva férfi legyen! WOTAN Ki néked csak volt atyád, nem választ férjet neked. BRÜNNHILDE Egy hős fajnak nemzője vagy, mely gyávákat nem hozhat létre, s áldott az a hős, ki majdan a Wälsung törzs sarja lesz! WOTAN Szót se a Wälsungokról, mint téged, őket is eldobtam én, kihal a földről e törzs! BRÜNNHILDE Élni fog, kit én rejtettem el. Sieglinde szívén hordozza őt, és szörnyű kínok között szülni fog egy hőst, ki a férfiak dísze lesz. WOTAN Nem védhetem meg sem azt a nőt, sem akit ölében hord. BRÜNNHILDE De nála a kard, mellyel Siegmund harcolt... WOTAN S mit szétzúzott e dárdanyél! Elég, leány, ne háborgasd lelkem, mit rádmért a sors, tűrd úgy mint kell, hisz más utunk nem maradt! De most megyek már! El! Máshova! Mit mondtam, túl sok is volt. Mint atyád büntetést mérek itt rád. Hogy mit szeretnél nem hallgatom meg, csak azt kapod, mit megérdemelsz. BRÜNNHILDE És mily büntetést találtál nékem? WOTAN Mély álmodból, mit küldök rád, egy férfi ébresszen fel, és te majd légy az övé! BRÜNNHILDE (térde hullik) Ha álomba zársz, s fogva tartsz, míg egy férfi prédája lesz a testem, ez egyet meg kell, hogy hallgasd, hisz esdve kérlek, atyám. Az álmomat védjed oly félelemes fallal, melyet egy bátor, nagyszerű hős törhet csak át, ki férjem lesz! WOTAN Ez túl nagy kérés, ez túl nagy kegy! BRÜNNHILDE (átfogja Wotan térdét) Nem kérlek már soha többé. Ha széttaposol, hogyha eltiporsz, ha összezúzod a gyermekedet, ha e dárda súlya sújtana rám, ez mind jobb nékem, mint a szégyen, mely így elér! (vad elragadtatással) Parancsot adj! Szavadra egy lángfal lobogjon a bércen! Zárja el azt, és nékem e tűz szent védelem lesz! A gyáva, ki bírni vágyná az alvót, ne érhessen el! (Wotan meggyőzve és mélyen megindulva, hevesen felemeli Brünnhildét és a szemébe néz) WOTAN Ég áld, te bátor, szépséges lány! Büszkén és búsan nézek reád! Ég áld! Ég áld! Ég áld! Válni kell tőled és már nem üdvözölhet szép szóval ajkam. Nem lovagolhatsz oldalam mellett, s nem kínálsz hűs itallal. Búcsúzom tőled, bárhogy szeretlek, ki álmaim gyermeke voltál. Ím védje oly tűz eme nászi ágyat, mit senki se láthatott még. Gyúljon a láng és izzon a bérc, remegjen a gyáva, látva a fényét, ne törjön Brünnhilde álmára rá! Csak egy, csak egy érhesse el, ki nem rab, mint én az isten! (Brünnhilde meghatottan és elragadtatva borul atyja keblére, aki hosszasan átöleli. Brünnhilde, fejét felemelve, ünnepélyesen Wotan szemébe néz) WOTAN Szemed hogy csillogott rám, ha néztem víg mosolyát, csaták után egy csókom érte. Még hallom gyermeki éneked, mit nékem daloltál csak. Szép szemedből áradt a fény sok vészes harc viharán, s reménynek balzsama szállt a szívre, s én végre éreztem szent nyugalmat - a zord félelmek szűntek. Ó, egyszer még, lássam szemed most, hogy elszakít a búcsúperc. Egy boldog férfi nézheti majd, s a boldogtalan isten többé már sose látja. (fejét mindkét kezével átfogja) Terólad most így vonja el az isteni létet e csók! (Hosszan megcsókolja a szemét. Brünnhilde lassan elbágyadva hátrahanyatlik, Wotan egy mohos helyre fekteti le, mely fölött hatalmas fenyő ágaskodik. Nézi, majd lezárja páncélját. Eztán az alvót pajzsával takarja le. Lassan elfordul, még egy fájdalmas pillantást vet rá, végül a színpad közepére lép és dárdájának hegyét egy hatalmas sziklának fordítja.) Loge, halld! Most figyelj rám, egykor megleltelek, mint föld parazsát, aztán úgy szöktél tőlem, mint széltől a szikra, légy hívem most, szólítlak én! Nos, jöjj, csillogva libbenj, e bérc körül gyúljon a láng! (dárdájával háromszor a kőre sújt) Loge! Loge! nos, jöjj! (A kőből szikra pattan ki, mely egyre fényesebb lángokba csap. Vad csillogással veszi körül a tűz Wotant, aki dárdájával parancsolóan kiméri a lángtenger határait a sziklák peremén, majd a háttérbe megy, nézve a körbe húzódó lángfalat) Kit visszatart az égi dárda, ne lépjen a lángon át! (Kinyújtja dárdáját, mint a tilalom jelét, majd fájón visszanéz Brünnhildére. Lassan elindul, fejét mégegyszer visszafordítja és eltűnik a lángokon keresztül.) Blum Tamás fordítása