Richard Wagner Siegfried SZEREPLŐK SIEGFRIED tenor MIME tenor A VÁNDOR (WOTAN) magas basszus ALBERICH magas basszus FAFNER mély basszus ERDA alt BRÜNNHILDE szoprán AZ ERDEI MADÁR HANGJA szoprán SZÍNHELYEK 1. sziklabarlang az erdőben 2. erdő mélyén 3. vad vidék egy sziklás hegy lábánál, majd Brünnhilde sziklája. I. FELVONÁS I. JELENET (Erdő. Az előtérben sziklabarlang, mely balra bemélyed, jobbra pedig a színpadnak mintegy háromnegyed részét elfoglalja. Két természetes bejárata nyílik az erdő felé, az egyik jobbra közvetlenül a háttérben, a másik, a szélesebb, jobbra oldalt. Balra hátul nagy kovácsműhely szikladarabokból összetákolva, nagy fújtatóval. A nyers kövekből épített kémény a sziklatetőre vezet. Igen nagy üllő és más kovácsszerszámok. Mime az üllőnél ül és nyugtalanul kalapál egy kardot, majd kedvtelenül félbehagyja a munkát.) MIME Kényszerű munka, hasztalan kín! A legjobb kard, mit ötvöztem én, mit egy óriás marka nem törne szét, az őneki semmi. A féktelen fickó csak roppant egyet, s a kard, mint játékszer, úgy reped szét. (A kardot bosszúsan az üllőre dobja, karját összefonja, a földre bámul) Volna egy kard, amit nem törne széjjel, Nothung az, mit nem rontana szét. Ó bárcsak arra képes volnék, s roncsait én összeróhatnám, fegyverhez jutna ő is, és a szégyen nem szállna rám. Fafner, a szörnyű sárkány fészkel az erdő mélyén, teste súlyával rajta ül, a Niblungi kincset így őrzi ő. Siegfried gyermeteg lény, csak ő, ki Fafnerrel bír, ki elhozza majd a gyűrűt nekem. De a tetthez fegyver is kell, csak Nothung lesz arra jó, ha Siegfried sújt vele majd. De hát nem forr össze Nothung, a kard! (Újból maga elé teszi a kardot és mérgesen kalapálja) Kényszerű munka, hasztalan kín! A legjobb kard mit ötvözök én, de evvel célom nem érhetem el. Kopogtatok, kapkodok, kalapálgatok csak, ő megjön, ráüt és kész s még gúnyol: ez ám a kard! (Siegfried erdei öltözékben, ezüst kürttel az övén, beront az erdőből. Háncskötélen húz maga után egy nagy barna medvét és azt vidáman Mime felé kergeti) SIEGFRIED Hajhó! Hajhó! No csípd meg őt! Harapd, harapd, ez jó ebéd. (Mime ijedtében kiejti a kardot, a tűzhely mögé bújik, Siegfried nevetve, a medvével mindenütt nyomában van.) MIME Kergesd el már! Egy medvét hozol? SIEGFRIED Majd így kettesben bosszantunk téged, lássuk, hol van a kard! MIME Ej, küldd el már! Ím ott a fegyver, éppen most lettem kész. SIEGFRIED Nem bántunk akkor, komám. (megoldja a medve kötelét és a hátára üt) Fuss, mackó, nincs szükségem rád! (A medve visszaszalad az erdőbe, Mime reszketve előjön) MIME Helyeslem, hogyha megölsz egy medvét, de élve elhozni mégsem kell! SIEGFRIED (leül, hogy a nevetésből összeszedje magát) Jobb társakra vágyom nálad, s eddig nem találtam mást, ezért az erdőnek mélyét e kürtöt fújva járom, hátha meghallja hangját egy jóbarát, és nékem választ is ád. De csak egy medve bújt elő, meghallgatott s dörmögött. Nálad ő is kedvesebb volt, de lesz még különb is tán. Én egy háncskötéllel elkaptam őt, jött kérdeni: kész-e a kardom. (felugrik és az üllő felé megy, felemeli a kardot) MIME Az éle nagyszerű, remek fegyver készült neked. SIEGFRIED A penge az fényes, látom, nézzük, mily kemény a vas! (vizsgálja a kardot) Ej, milyen ócskaság megint! Rossz tüske ez, nem pedig kard! (Szétveri a kardot az üllőn, hogy a darabjai szanaszét repülnek. Mime ijedten elhúzódik) No itt van a műved, ostoba kontár, miért hogy nem törtem hátadon széjjel! Csalni azt könnyű, hencegni jól tudsz. Jár csak a szájad, hogy harcoljak bátran, hogy győzni könnyű, ha tőled a kard, hogy kitűnő fegyver az, mit készítsz, mester vagy, nem csak fegyverkovács! Ezt kalapáltad? Ilyet csináltál? Hisz ez csak ócska játéknak jó! Bárcsak ne lennél ily nyomorult, téged vágnálak rozzant kardoddal szét, te zsémbes, vén fecsegő, nem mérgesítenél akkor tovább! (dühösen leül egy kőpadra. Mime mindig óvatosan kikerüli) MIME Hát újból szétvet a düh? Ez nem szép, mondhatom. Hogyha nem rögtön készítem el, mit tőlem kérsz, már elfelejted azt, hogy jótevőd vagyok? Oktattalak hiába, hogy nincs szebb, mint a hála hogy jó szót érdemel tőled, ki mindig kedvedben jár! (Siegfried hátat fordít neki) Ez persze nem tetszik újra? De enni mégis kérsz? A nyársról hozzam a sültet? Nem kérnél egy kis levest? Ezt most főztem neked. (kínálja Siegfriedet, az kilöki kezéből a fazekat) SIEGFRIED Húst találok magam, idd a levest egyedül! MIME (sértődötten) Ennyi hát a jóság díja csak? Ennyit ér a fáradozás? A síró babát dajkáltam én, ruhát is adtam, hogy meg ne fagyj, ételt, italt hoztam neked, óvtalak jobban, mint önmagam. Hogy felcseperedtél, vigyáztam rád, van lombos ágyad, hogy jól aludj, és itt van e játék, e fényes kürt, ércekből én ötvöztem azt, s a bölcsességed öntöztem én, mit tudnod illett, megmondtam mind. Én dolgozom, csak egymagam, te kényedre kedvedre jársz. A megvénült, elfáradt törpe csak néked szenteli dolgos életét, és mind e gondért csak annyi a díj, hogy te gúnyolódsz rajtam és szívből utálsz. (zokog) SIEGFRIED (megfordul és nyugodtan állja Mime tekintetét) Oktatsz annyiszor, Mime, sok mindent értek is már, de azt, amit százszor is mondtál, azt nem tanulom meg soha: megszeretni téged! Ételt, italt ha hoztál nékem, az undor, az fogott el, jó puha ágyat készítsz nekem, de abban nem alszom jól. Tanítottál, hogy okos legyek, bár lennék ostoba! Reggel, meg este, ha nézlek én, csak undoknak látom mindazt, ami vagy Ahogy itt állsz, guggolsz vagy lépsz, rángasz, vagy reszketsz, vagy az arcod rándul, én a rángatózót összeráznám, a rút kis törpét én ráncbaszedném. Így érzek, Mime, nem másképp. Ha olyan bölcs vagy, taníts meg arra, mit meg nem fejtek én. Mindig úgy megyek el, itthagylak végképp, és mégis visszajövök. Pedig ami csak az erdőben él, őz, meg szarvas, meg tóban a hal, mindegyik kedvesebb nékem, mint te. Mért nem szököm mégis csak el? Okos vagy hát ezt mondd meg. MIME (leül vele szemben) No lám, mert hozzád mégis csak én vagyok legközelebb. SIEGFRIED (nevetve) De hisz látni se bírlak! Ezt elfelejtenéd? MIME (megint távolabbra ül) A vadságod hozza csak, ezt kell fékentartanod! Szülei mellett élni szeret a gyermek mind, hozzájuk fűzi az érzés. És ez, ami benned él, így szereted szívből Mimét, és így kell, hogy szeresd! Mert van madár és van fióka, mindent csak tőle kap, amíg szárnyait bontja. Ez vagyok néked én, a gondos, jószívű Mime, ez kell, hogy legyek! SIEGFRIED Ej, Mime, ravasz vagy, látom, de egyet szeretnék tudni. Úgy énekelt tavasszal minden madár, kereste, hívta a párját, - te mondtad így, mikor kérdeztem. Így élnek ők nőstények és hímek, s ki párjára rálel, nem hagyja el azt, és fészket is rak, hogy boldogan éljen, s ha jönnek a fiókák nemsoká, vigyáz reájuk a pár. - Én párosan láttam őzeket is, és épp így farkast, meg rókát. Enni hozott a családnak apjuk, és széjjelosztották szépen. Ott láttam, szeretni mást jelent, és anyjától nem csentem kölyköt még. No hát, hol van, Mime, szerelmetes párod, anyámat hol találom? MIME (bosszúsan) Miket beszélsz? Ostobaság! Te nem vagy se róka, se őz! SIEGFRIED Mint síró babát neveltél fel, ruhát is adtál, hogy ne fagyjak meg, de hogy jött hozzád e síró gyermek? Tán belőled lettem és nincs anyám? MIME (nagy zavarban) Hidd el szépen, hidd el, hogy így van: édesapád és anyád vagyok én. SIEGFRIED Egy árva szó sem igaz! Tudom én, hasonlít a gyermek szülőjéhez, bármilyen az. Mert néztem a tóban én, hogy láttat a víz, virágot, fákat, tájat, felhőt, épp amilyen, olyannak is látszik az mind. És megnéztem ott az arcomat, de másmilyen volt, mint a tiéd, így hasonlít béka meg színezüst hal, de nem szült még halat a béka! MIME Mit hordsz így össze hetet-havat? SIEGFRIED Lám csak, már lassan sejtem is, amit meg nem értettem én: miért van az, hogy hozzád vissza kell térnem, eddig miért nem hagytalak el? (felugrik) Mert tőled tudhatom csak meg, ki volt az apám s az anyám! MIME Az apád? Az anyád? Ostoba beszéd! SIEGFRIED (megragadja a torkát) Hát tépjelek széjjel, úgy felelsz inkább? Szép szóra te nem válaszolsz? Ütlegelés ér csak célt nálad? Hiszen szóra se oktattál volna, ha erővel nem késztetlek rá! Hát válaszolj, úgy, ahogy kell. Mondd meg, ki volt apám, anyám? MIME (beleegyezően bólint, így Siegfried elengedi) A csontom összetöröd, eressz, akkor elmondom én, mit tőlem tudni akarsz. Te kőszívű, galád gyerek, most halljad, miért gyűlölsz engem! Nem vagyok én rokonod neked, de mindent nekem köszönhetsz csak. Segítettelek, bár senkim se vagy, csupa jóságból itt bújtattalak, de látom már, nagy bolond, aki tőled hálát remél. A zord erdőn egy nő feküdt egykor szenvedőn, és én behoztam ide, e tűzhely óvta a téltől. Ölében gyermeket hordott; szenvedve szülte meg. Segítettem szegényt, enyhítve kínjait. Mind hasztalan, meghalt, de Siegfried megmaradt. SIEGFRIED Anyám énmiattam halt meg? MIME Kért, hogy viseljem gondodat: Megtettem szívesen. Mit fáradt Mime veled, mi jóságos gondozód volt! „Mint síró babát dajkáltalak"... SIEGFRIED Úgy tűnik, ezt elmondtad már! De szólj, miért hívsz úgy, hogy Siegfried? MIME Ezt még anyád kérte: úgy szólítsd: Siegfried, és Siegfried erős és szép lesz majd! „Én ruhát is adtam, hogy meg ne fagyj"... SIEGFRIED Azt mondd meg, anyámat hogy hívták? MIME Már aligha tudom! „Ételt, italt hoztam neked..." SIEGFRIED Nevét mondd anyámnak rögtön! MIME Nem emlékszem rá!... De várj... Sieglinde, így hívták persze, ő kért, hogy vigyázzak rád, „És óvtalak jobban, mint önmagam"... SIEGFRIED Hogy hívták az én apámat? MIME Sohase láttam őt. SIEGFRIED Anyám biztos megmondta nevét. MIME Megölték harcban, csak ennyit mesélt, és árva gyermekét rám bízta ő, „hogy felcseperedtél, vigyáztam rád, van lombos ágyad, hogy jól aludj..." SIEGFRIED Hagyd abba ezt az ócska dalt! Hogy tudjak néked hinni, hogy nem hazudsz ez egyszer, mutass egy jelt nekem! MIME Bizonyíték is kéne? SIEGFRIED Megcsalhatod fülemet, szememben bízom csak én, hadd lássak s higgyek én! MIME (kis tanakodás után egy törött kard két darabját hozza elő) Ezt hagyta nékem anyád, mint csekély bért a gondért, hogy felneveljelek én. No lásd, ez a széttört kard, apád az utolsó csatán evvel vívott, s ott törte szét. SIEGFRIED Ha ebből újat kovácsolsz nékem, jó kardomat meglelem. Föl! Készülődj, Mime! Munka vár rád! Most mutasd meg, ha tudsz valamit! Rossz kacatokból már elég! E roncsokból lesz újra a kard! Elmegyek most, megjövök később, ám ha nincs addigra készen még, a csontodat összetöröm! Kovácsolj, lustálkodó, mert esküszöm, engem illet a kard! A fegyvert még ma készítsd el! MIME (riadtan) De mért kell még ma az a kard? SIEGFRIED Hogy elbúcsúzzam e tájtól: a világ vár ott reám, és te engem többé nem látsz! Szabad életem lesz, hogy nem vagy az apám, hogy e ház nem hazám, csak most tudtam meg én, hogy az élet az enyém. Mint a vízben halak úsznak, fenn a légben fecskék húznak, elszaladok, elrepülök, ahogy erdők fölött elfut a szél, nem látlak Mime soha már! (elrohan az erdőbe) MIME (reszketve utána kiált) Állj meg! Állj meg! Állj meg! Hová? Hé! Siegfried! Siegfried! Hé! (utána bámul, aztán visszatér és az üllő mögé ül) Ő elrohan és a baj maradt. Volt gondom sok, mától van még több, Kibújnom nem lehet már! Hogy fékezzem őt, hogy szelíd legyen? A kincsőrző szörnyhöz hogy csaljam el? És hogy forrjon össze az átkozott fém? Nem elég erős két karom hozzá, ez a tűzhely ily vasat meg nem olvaszt. De gyűlöletért, kínokért Nothung bosszút nem áll, csak ha egész, úgy, mint volt. (elkeseredetten összeroskad) II. JELENET (A Vándor - Wotan - előlép az erdőből. Sötétkék hosszú köpenye van, dárdáját mint vándorbotot viszi. Fején széles karimájú kalap, mely eltakarja hiányzó szemét.) A VÁNDOR Bölcs kovács, üdvözlégy! Elkínzott az út, láss e házban szívesen! MIME (felriad) Ki vagy, ki e zordon erdőkön jársz? Egyedül vagyok, mit kívánsz? A VÁNDOR (lépésenként közeledve) „Vándor", szólítsál így. Rég járom utam, s mit a földön látni, mind láttam én. MIME Úgy eredj tovább, itt semmit se látsz, vándor, nincs itt helyed! A VÁNDOR Volt, ki jószóval hívott, dús ajándékot adott, de fél a sorstól, ki rosszat tett. MIME Balsors háza volt csak e ház, mért szaporítod a kínom? A VÁNDOR Láttam mindazt, mi rejtve volt, annyi jótanácsot adtam, bárki kérte, én megóvom azt, aki hallgat rám! MIME Bármit is tudsz és bárhogy is figyelsz, itt leselkedőkre nincs szükség. Élek magam, itt rejtezem, vándor vagy kóborolj hát! A VÁNDOR Van, ki bölcsnek hinné magát, s még azt se sejti, néki mi kell! Az, ki tőlem kérdezi sorsát, jótanácsokat hall. MIME (egyre ijedtebben, mert a vándor már a tűzhelyhez ért.) Némely bölcsek annyit tudnak, hogy az már nekik is sok. Nekem épp elég, mit én tudok, te azt nézd, merre az út. A VÁNDOR (leül a tűzhelyhez) itt vendég vagyok, s íme e fej, ezt zálogként teszem fel. Levághatod, ha választ nem kapsz, tanácsot nem nyersz, hasznos szót, bármilyen kérdést is tégy. MIME (magának) Hogy rázzam nyakamról őt le? Egy a fontos, ravaszul kérdjem. (hangosan) Nos jó, zálog fejed lesz, vigyázz és váltsd ki, ha bírod! Három kérdést kérdezek majd! A VÁNDOR Hármat eltalálok. MIME (gondolkodás után) Ki oly sokat látott e földi tájon, ki mindenütt vándorolt, tán másról is tud. Mily fajta él ott lenn, a földnek mélyén? A VÁNDOR Lenn a földnek mélyén élnek a Nibelungok. Bús hazájuk az éj, Rút törpefajzat, mely Alberich zordon igájában élt. Ő egy bűvös gyűrű gazdája lett, és így a szorgalmas nép néki kincset gyűjtögetett. Hitte, hogy ő ezáltal lesz úr földön-égen. Hát halljuk, mit kérdesz még? MIME Látom, tudsz bizony jó sokat, földnek rejtett mélyiről, ám, mondd nekem azt, mily fajta él itt fönn, a földnek hátán? A VÁNDOR Földi tájon, bércek ormán az óriások élnek. Óriásország honuk Fasolt és Fafner volt két fejedelmük, elnyerték egykoron ők azt a gyűrűt és a kincseket is, mely mind a Nibelungé volt. A két fivér vad viszályra kelt, s ki győzött, Fafner, mint szörnyű sárkány vigyáz kincsére most. Egy kérdés hátra van még. MIME (szinte álmodozva) Lám, vándor tudsz sokat mind e széles földi tájról. Ám válaszolj most, mily fajta él, fent a fellegek közt. A VÁNDOR A fellegek közt istenek élnek. Walhall csarnokuk, napfény a létük. És köztük ott Wotan legfőbb úr. Ágat tört rég az ős-kőrisfából, melyből dárdája lett. Korhad a törzs, ám a dárda örök. Hegyével Wotan rendel és tilt. Szentek a szerződések, melyet fájába vés bele. Világnak súlyát hordja ő, és az életnek rendjét őrzi így. Megtörte ő a törpék hadát, s az óriások most szolgái mind. Nékik parancsol az isten, ha dárdájával sújt. (dárdájával akaratlanul a földre üt, halk mennydörgés hallatszik, melytől Mime megijed) Nos, szóljál, bölcs kovács, válaszom pontos volt, és megmarad itt e fej? MIME (miután figyelmesen nézte a Vándort és dárdáját, újból szerszámai felé fordul) Igaz, mit mondsz, válaszod jó, most, vándor, menj innen el! A VÁNDOR Semmit nem kérdeztél, mi hasznodra volna, bár zálog volt fejem rá! Kérdezek hát tőled most én, és zálogul kérem fejed. Szívesen nem láttál itt és én kényedre adtam magam. Hogy megpihenhessek én, jogos az újabb fogadás. Háromszor kérdlek, válaszolj rá, nos élesítsd, Mime, eszed! MIME (reszketve megadja magát) Rég nem láttam az otthonom, és rég hagytam el anyám ölét, hogy Wotan szemembe nézett, tekintetem elvakult, agyam gyenge lett, s gyermeteg. De tán van, amit tudok még, vándor, kérdezz tehát! Talán annyit érek, hogy megváltsam vén fejem. A VÁNDOR (kedélyesen visszaül) Halld kérdésemet, nagyhírű törpe: ismerős-e a törzs, mit Wotan egyre üldöz, pedig hozzá oly közel áll? MIME (felvidul) Hozzám hősöknek híre nem jár, de mégis ezt megmondhatom! a Wälsungok törzse volt a törzs, mit Wotan nemzett, és bár szerette, nem védte meg őket. Sieglinde és Siegmund Wälsétől származott, sok kín után egymásra leltek ők. Siegfried nászukból lett, a bátor Wälsungi sarj. No lássad, Vándor, még jó ez a fej! A VÁNDOR Ismered jól ezt a törzset bizony, nagy ravasz vagy, barátom! A válasz jó és pontos volt, a második kérdés jön. Egy törpe őrzi őt, az ifjút, hogy Fafnert ölje meg néki, s megszerezze majd a gyűrűt, amelytől a törpe lesz úr. Mondd meg hát, hogy hívják a kardot, mely Fafner ellen győz? MIME (helyzetéről egyre jobban megfeledkezve, boldogan dörzsöli kezét) Nothung az a nagyszerű kard, egy fába döfte ezt egykor Wotan, mert csak annak szánta, ki onnan kirántja majd. De mindhiába próbálta más: Siegmund, csak ő volt képes rá, s Wotan dárdája volt, min e büszke kard összetört. Roncsait egy bölcs kovács őrzi most, tudva azt, hogy a fegyverrel szúrja át egy ifjú balga hős, - Siegfried - a szörny szívét. Nos hát, fejem még most is enyém? A VÁNDOR (nevet) A bölcsek közt nincs ravaszabb nálad, még hasonló sincsen tán! Nevelted tehát a jókedvű ifjat, hogy törpe-célodra használd! De most harmadjára kérdezek. Mondd meg nékem, te bölcs kovács, hogy lesz Nothung újra eggyé, Fegyverré tenni ki fogja? MIME (ijedten felugrik) A kardot? Hogyan? Ó jaj, a fejem! Mit mondjak rá? Mit kezdjek most? Te átkos kard! Elloptalak akkor, s a széttörött penge most bosszút áll! Egybe nem forrsz, az elvesztett formát visszaadni én nem tudom. A nagy tudomány semmit sem ér! (kétségbeesve összedobálja szerszámait) Hogy forr össze majd? Mitől lesz kard? Nem tudhatom ezt a titkot! A VÁNDOR (nyugodtan feláll a tűzhelytől) Bármit kérdeztél tőlem, választ adtam én, jót! A ködös távol érdekelt, csak éppen azt nem tudod, hogy mi kell itt s most neked! Íme a válasz, hallgasd meg jól, ravasz fejed úgyis már az enyém. Ki Fafner kincsére vágytál, halld, te elbukott: Csak az, ki félni nem tud még, annak lesz Nothung egy! (Mime rábámul, a Vándor indul) Bár győztem én, nem kell a tét. E fejjel bánjon el majd ő, ki félni nem tanult. (Mosolyogva elfordul és gyorsan eltűnik az erdőben, Mime megsemmisülve visszarogy a zsámolyra. Belebámul a napsütötte erdőbe, és egyre hevesebben reszket.) III. JELENET MIME Az átkos fény! Mi csillan ott fenn? Mi libeg és lobban, mi ropog és reng, mi hullámzik itt és hintáz amott? Mint parázs, a pára oly forrón ég. Mi süvit és süt, sikongat itt, mi bőg és búg, mint száguldó vész? A fák közül most ugrik elő (felágaskodik ijedtében) és félelmes torkát tátja ki rám, a sárkánynak torka! Fafner! Fafner! (hangos kiáltással összerogy az üllő mögött) SIEGFRIED (a bokrokat maga előtt széttördelve közeledik) Hejhó, te lusta! Kész vagy-e végre? (belép és csodálkozva megáll) Szólj hát, hol van a kard? De hol vagy te? Elbújdostál? Haha! Mime, te mafla, no szóljál, ha itt vagy még! MIME (az üllő mögött, gyenge hangon) Te jöttél, fiam? Magad vagy csak? SIEGFRIED (nevetve) Jól megy a munka ott az üllő mögött? Éles már az a kard? MIME (zavartan, félig magában) A kard? A kard? Új kardot néked „csak az, ki félni nem tanult, az kovácsol majd." Ily bölcs mint én, erre nem való! SIEGFRIED Mit beszélsz annyit, fogj hozzá máris! MIME Védelmet hol leljek most? Okos fejem zálogba tettem, és végül azé lesz a fej, „aki félni nem tanult." SIEGFRIED Elbújsz előlem, megszöknél tán? MIME (összeszedve magát) Ki félni tud, attól szököm, de ezt nem tanítottam meg néked. A félelemről nem szóltam még, csak szeretetről én irántam, és még azt sem értem el. A félelemre hogy vigyelek rá? SIEGFRIED Hallod-e Mime, szólj, dolgoztál már? MIME Úgy gondoltam én, hogy oktatom néked mindazt, mi fontosnak tűnik. SIEGFRIED Az üllő mögé bújtál le érte, úgy biztos, hogy fontos nagyon! MIME Csak félni próbáltam ott, hogy neked jól tanítsam. SIEGFRIED (csodálkozva) S az miért olyan fontos? MIME Ha nem féltél még, Hogy járhatnál vad világokon át? Ha bármilyen jó kardod van, tudni kell félni is! SIEGFRIED Gyorsan mondd, úgy elhiszem tán. MIME Halld a szót, anyád végső szava, ő kért meg erre, megteszem híven, és e tájról, fiam, az aljas világba nem engedlek, míg félni nem tudsz. SIEGFRIED És eddig ezt mért hallgattad el? Gyerünk mondd el, hogy kell félni? MIME Érezted már erdők ölén, zord éjszakán, vad fák között, hogy zúg és surrog, sistereg? Az árnyék egyre nő, kósza fények, kóbor szikrák, sápadt fényüket szórják rád. Érezted már, hogy minden csontod oly nyirkossá válik? Jéghideg pára rázza a tested, és szíved reszket, reszket belül s lázban lüktet a vér? Érezted ezt? Ha nem, úgy nem tudsz félni, fiam. SIEGFRIED Mind, amit hallok, új nekem, mert e szív épp úgy lüktet, mint kell. Még forró verejték nem áradt el rajtam, soha nem dobolt vadul a vérem, ám, ha jó ez az érzés, vágyom, hogy ismerjem én, de hogy oktatsz Mime reá? Értesz te ehhez, te mester? MIME Jöjj velem csak, egy jó helyem van, ott majd megtanulod. A sárkánynak fészke az, fölfalt már sok vitézt, Fafner megtanít félni, jöjj a barlangjához csak! SIEGFRIED És hol lelünk rá? MIME Távol van, napkeleten, az erdő ott nincs is tovább. SIEGFRIED A nagyvilág arra van? MIME Ott kezdődik, nem messzire! SIEGFRIED Hát akkor induljunk máris: megtanítsz félni és vár a világ. Fel hát! Munkára fel, kell a kard, bárhová jussak. MIME A kard? Ó jaj! SIEGFRIED Rajta, te mester, most bizonyíts! MIME Az átkos vas, nem forrasztom össze soha. A zord varázslat nagyobb, mint az én erőm. Az, ki félni sem tud, tán többre menne, mint én! SIEGFRIED Álnok szóval áltatnál engem, kontár vagy, mondd ki bátran e szót, itt nem segít semmit se már! Add azt a kardot, félre az útból! (a tűzhely felé siet) Az ősi kard úgy lesz csak egy, ha én forrasztom meg. (Mime szerszámait össze-vissza dobálva hevesen munkához kezd) MIME Figyelted volna okos szavam, most válnék hasznodra csak. De az, ki vad és tanulni rest, nem juthat semmire persze! SIEGFRIED Ha a mesterem rossz, csak javamra válik, hogyha nem figyelek rá! Utamba vagy, máshova állj, bepottyansz még itt a tűzbe! (nagy halom szenet rak a tűzhelyre, azzal táplálja a parazsat. Közben a kard darabjait leszorítja és szilánkokra reszeli. Mime oldalt ül és nézi Siegfriedet munka közben) MIME Hogy képzeled ezt? Vedd csak a tégelyt, az enyv készen van már. SIEGFRIED Kell is az enyv! Ez kard legyen, ezt nem ragasztom én! MIME Tönkre megy a ráspoly kicsorbul a fűrész, tán porrá töröd a vasat? SIEGFRIED A kard szilánkjait tűzre vetem, és a forgács összeforr majd! (nagy buzgalommal reszel) MIME (magában) Az én tudásom nem ér sokat, csak aki balga, az ér célhoz itt! Mit akar így nem értem én, tán hidegen zúzza szét az acélt? (Siegfried fényesre izzítja a parazsat) Oly vén vagyok mint az erdő, ám ilyet nem láttam soha! De ha a kard majd összeforr - merthogy félni nem tud, - a vándor mondta így - szegény fejem, hogy rejtsem el? Bizony megöl, hogyha nem tanul meg Fafnertől félni. (nyugtalanul felugrik) De úgy is baj van, mert az aki fél, a sárkányt nem ölheti meg, és a gyűrűt nem szerzi meg. Az átkos csapda! De megsegít bölcsesség, csalfa ész, azt, ki bátor, legyőzi a csel. SIEGFRIED (a kard szilánkjait olvasztótégelybe teszi) Hé, Mime! Hamar a kard nevét, melyet itt ízekre zúztam? MIME Nothung, ez volt a nagyszerű kard; anyád egykor így mondta ezt. (Siegfried fújtatja a tüzet) SIEGFRIED Nothung! Nothung! Nagyszerű kard, hogy törtek széjjel téged? Mi kettő volt, legyen száz, meg száz, a porból állj össze újra! Hahó! Hahó! Hehej! Lángolj csak, lángolj csak tűz! Kinn a bércen nőtt egy fa, kivágtam a földből én. A törzsét szénné égettem el, tüzem azzal táplálom itt. Hohó! Hohó! Hahej! Lángolj csak, lángolj csak tűz! A barna kőris oly szépen ég, és forrón gyúl a láng! Már pattog a fényes szikraeső, Hahó! Hahó! Hahej! Már olvad a szürke vas. Hahó! Hahó! Hahej! Lángolj csak, lángolj csak, tűz. MIME Elkészül a kard és Fafner elvész: ezt biztosra jósolhatom. Kincs és gyűrű mind az övé, ám az enyém hogy legyen majd? Ha jó a csel, melyet forralok, megszerzem tőle én. SIEGFRIED Hahó! Hahó! Hahej! MIME Az, ki egy sárkánnyal küzd, csak elfárad, szomjas is lesz, hát főzök néki fűszeres nedvet, mákonyos bájitalt, néhány kortyot, ha megkóstol abból, kábán álomba hull, és az éles karddal, amelyet most készít, könnyen ledöfhetem őt, és enyém a gyűrű, a kincs. (boldogan dörzsöli kezét) Most mondjad, vándor, balga vagyok? SIEGFRIED Nothung! Nothung! Nagyszerű kard! Most olvadjál újra el, te fényben izzó tűzpatak. (a tégely izzó tartalmát formába önti és a magasba tartja) MIME Hogy a törpe mily ravasz ugye? Tudja jól, mit tenni kell. SIEGFRIED Lesz kardom már nemsoká! (a megtöltött formát a vizes edénybe löki, gőz csap fel és hangos sistergés hallatszik) Most a vízbe fúlt a tűzpatak, szisszen az érc, fázik a fém, hadd edzze most újra meg jól a víz, így lesz szilárd. Már sziklakemény, s újból hideg a vas, forró vérrel öntözöm majd. (újból a tűzbe löki és meghúzza a fújtató karját) Hát izzál fel újra, légy, ami voltál, Nothung, nagyszerű kard! (munka közben figyeli Mimét, aki közeledik a tűzhelyhez és fazekát gondosan a parázshoz állítja) Mit forral, mit kever, nem tudom. Itt forr a vas, ott fő a mártás. MIME A mester szégyene: egy ifjú tanítja most. Aki kardkovácsnak megbukott, szakácsnak jó lesz még. Siegfriednek hajlik a vas, egy kis tojáslevest megérdemel. SIEGFRIED Mime, a művész vígan főzhet, a vassal bánni úgy sem tud, Amit készített, kardot, szétvertem mindet, amit főz, azt nem eszem meg! (Siegfried újból kiveszi a formát a parázsból, szétveri és a benne lévő izzó acélt az üllőre rakja) Azt vártam, hogy te félelemre oktass, de látom, nem vagy rá képes, amit legjobban tudsz, még ahhoz sem értesz, mert mindenben kontár a kontár! (kalapálni kezdi a kardot) Hahó! Hahó! Hahej! Éledj hát újra, te híres kard! A kék acélra hullt a vér, pirosra festve sápadt színét. Hogy kacagott az érc, a forró vérnek örült! A tűzben lett ily vérpiros, kalapácsom formája könnyedén. Mérges lángokat fúj, hogy most karddá kényszerítem! MIME (magában) Már készül a legjobb kard, kincsőrző sárkány, most véged van, és itt a bájital, sárkányölő ettől pusztulj el! A tervem annyira jó, biztos, hogy célhoz ér! (fazeka tartalmát egy üvegbe önti) SIEGFRIED Éledj hát újra, te híres kard! A tarka szikrák mily mérgesek, de nékem mégis oly kedvesek. Vígan lázad az érc, ettől nyer új alakot. A vasból újra penge lett, lapulva fekszik, úgy pihen, most tűnjön a szégyenpír: legyél zord és rideg újból! (Újból a vízbe veti a kardot. Miközben a megkovácsolt pengét a markolatába erősíti, Mime az edénybe töltött itallal foglalatoskodik.) MIME Az a gyűrű, mely a bátyámé volt, amellyel a sárig alázott le, a színarany, mely hatalmat ád, most mind az enyém lett, én birtokolom. (Siegfried egy kis kalapáccsal igazítja a kardot, csiszol és reszel.) Eltiport egykor Alberich, most jobbágytörpém ő lesz nekem, én leszállok, mint Nibelung-császár, az én uralmam nyögje mind. Akik gúnyoltatok, most tiszteltek majd, és a színarany, istent-embert vonz! Ha sánta lábam arcukba lép, megérzik, hogy tudok gyűlölni én! SIEGFRIED (az utolsó simításokat végzi) Nothung! Nothung! Csillogó kard! Nyerd vissza hát markolatod. MIME A szolgaélet végéhez ért. SIEGFRIED Most újból egy, mi kettétörött, már nem hasítja széjjel senkisem. MIME Csak mások dolgoznak énnekem! SIEGFRIED Eltörték a kardod, én holt atyám, de élő fiad újat teremt! A napfénye csillan rajt, jó az éle, vág, ahogy kell! MIME Mime, a bátor! Mime lesz a császár, Niblung-herceg, törpék ura! SIEGFRIED (a kardot meglendíti) Nothung! Nothung! Győzelmes kard! Ím, újra életre ébredsz. Búsak voltak roncsaid, most fényesen, büszkén ragyogsz! MIME Hej, Mime, ez nagyszerű lesz! SIEGFRIED Lássák a gyávák, mily erős vagy! MIME Álmomban sem hittem ezt! SIEGFRIED Büntesd az aljast, védjed a jót. Mime, kovács! (felemeli kardját) Siegfriednek kardja sújt! (Kardjával az üllőre sújt, mely két darabra törik. Mime ijedtében hanyatt esik. Siegfried ujjongva emeli a magasba kardját.) II. FELVONÁS I. JELENET (Erdő mélyén. A háttérben egy barlang nyílása. A talaj a színpad közepéig emelkedik, ott egy kis fennsíkot képez, majd a barlang felé újra süllyed, úgy, hogy a nyílásnak csak felső fele látszik. Balra, a fákon túl sziklás fal. A sötétségben eleinte alig látni, ami a háttérben van.) ALBERICH (a sziklafalnál) E barlangnál, az éjben őrködöm én. Figyelnem kell, várom azt, ki jő. Kelj fel már, végzetes nap, ó, mikor törsz át az éjszakán? (az erdőben forgószél, kékes fény) Milyen fény csillámlik ott? És mily gyorsan közelít már! Úgy száll, mint a száguldó mén, röpül a vad tájakon át. Tán eljött Fafner gyilkosa? Itt van, ki győzni tud? (a forgószél elül, a fény eltűnik) A fény kihunyt, és szem nem látja már. Újra éj van. (A Vándor kilép az erdőből és megáll vele szemben) Ki vagy, ki jársz ott az árnyban? A VÁNDOR A barlanghoz jöttem ide. Kit takar ott a vak homály? (hirtelen holdfény esik a Vándor alakjára) ALBERICH Te mit kóborszol itt? Eredj hamar el, takarodj! Te tolvaj, nincs dolgot itt! A VÁNDOR Ej, Alberich, őrzöd tán ellenségtől a sárkányt? ALBERICH Új gonosztettre vágynál megint? Nem! Ne remélj! Menj, hogyha mondom, elég a cselből, bajt hozott eddig is rád. És ha tudsz még, változzál meg! A VÁNDOR Csak nézni jöttem, dolgom nincs itt, a vándorút erre vitt. ALBERICH (felnevet) S én még csapdába estem! De az régen volt, ravasz lettem közben! Ha még oly balga lennék, a gyűrűt újból egy csellel ellopnád tőlem, de most tudom mindazt, amit tudsz. Miben vagy gyönge, nem titok énelőttem: te adós voltál, s óriások bérét gyűrűm váltotta meg csupán, csak így lett Wallhall tiéd. Ám őrzöd most is dárdádba vésve a régi szerződés el nem múló titkos jelét, s a díjat, melyet adtál nekik, te nem rabolhatod vissza, mert széthasadna az a dárdanyél, ami naggyá tett, a kőrisfaág, mint forgács, úgy hullana szét! A VÁNDOR Ámde másképp győztem rajtad, szerződés hozzád nem köt, eszemmel gyűrtelek le én, s ha kell, még harcolhatunk. ALBERICH Mi gőgös vagy bukásodnak útján! De érzem én rajtad, hogy félsz. Megölte az átkom azt, ki elsőnek kapta a gyűrűm: s ki jön még utána? Hogy a gyűrű, a kincs a birtokom lesz újra egyszer, ezt rettegi kapzsi lelked! Mert sejted, ha gyűrűm ujjamon lesz, - nem úgy, mint a bamba óriás, - jól bánok véle majd, hadd töltsön el félelem, hős lelkek atyja: Walhall tornyát romjába döntöm én, és te senkivé válsz! A VÁNDOR (nyugodtan) Látom, jó terved van, de mit bánom én! A gyűrűt hordja, ki majd elnyeri! ALBERICH Mint rejtélyt mondod azt, mit jól tudok én, oly földi hősök szolgálnak most, kik véredből származnak mind. Arra neveltetsz egy ifjat, hogy oly gyümölcsöt szedjen, mely néked tiltva van! A VÁNDOR Ne vélem, Mimével mérkőzz, csak testvéred hoz veszélyt rád, mert az ifjat ő hozza el, ki Fafneren győzni tud. Rólam nem hallott az, csak Mime hasznára van. Hát hallgassál reám, itt a perc, győzhetsz most. (Alberich kíváncsi mozdulatot tesz) Óvatos légy, Mime ravasz, de Siegfried semmit se tud, míg Mime nem mondja el. ALBERICH És a kincshez te nem is nyúlsz? A VÁNDOR Önmagáért harcol, ki jő. Az ifjú vagy elbukik, vagy győzni tud. Hősök kellenek nékem. ALBERICH Csak Mime az, kivel megküzdök én? A VÁNDOR Rajtad kívül néki kell csak a kincs. ALBERICH És azt hiszed, nem győzöm le? A VÁNDOR (közelebb lép) Nincs messze már az ifjú, a hős. Két Nibelung a kincsekre vár, s mert a sárkány még ma veszni fog, aki bölcs, azé a gyűrű. Mit akarsz még? Alszik a szörny, óvd a vésztől meg őt, s lemond a gyűrűről tán. Ha tetszik, felkeltem én, (bekiált a barlangba) Fafner! Fafner! Most ébredj, szörny! ALBERICH (magában) Nem tudom hinni, jót akar nékem? FAFNER (hangja a barlangból) Ki ébresztett fel? A VÁNDOR Ím halld, eljött hozzád rossz hír hozója. Az életedre törnek, ám megvéd ő, ha te neki adnád a gyűrűt. (hallgatózik a barlangnál) FAFNER Mit mondasz? ALBERICH (a Vándor mellé lép és a barlangba kiált) Ébredj, Fafner! Sárkány, vigyázz! Egy ifjú hős jön el, ki végromlásodra tör. FAFNER Majd fölfalom! A VÁNDOR Bátor kezében kard, bánik véle jól. ALBERICH A gyűrű kell őneki is! Add inkább énnekem! Úgy tiéd marad, mit őrzöl itt, és nyugton élsz soká! FAFNER Enyém minden itt, nyugton alszom! (ásít) A VÁNDOR (hangosan felnevet) No Alberich, ez nem sikerült! Én jót akartam, lásd, de ezt az egyet elmédbe vésd: sorsunk nem kerüljük el, légy bölcs, tudd, meddig érhetsz! Itt vesd meg a lábad, itt van a hely. Ha eljön Mime, a testvéred, ravaszkodj, hisz érted a módját. (indul) S mi másképp lesz, azt megtudod majd! (gyorsan eltűnik az erdőben, forgószél keletkezik, fény csillan, majd gyorsan tovatűnik) ALBERICH A szélsebes ló röpíti őt, s én kínok közt várok itt. Mit bánom én! Most még gúnyolódsz, rút, élveteg mennyei fajzat! Ám uralmatok véget ér majd. Ahol a kincs, ott állok őrt én, ki mindet tudok. S rátok vészt hoz dacom! II. JELENET (Hajnalodik. Mime és Siegfried jön. Siegfried egy kötélből készült övön hordja kardját. Mime gondosan megszemléli a terepet, különösen a hátteret, a barlang felé. A jelenet során az előtér és a magaslat egyre világosabb lesz, a háttér azonban sötét marad.) MIME Célunkhoz értünk, álljunk meg! SIEGFRIED (leül egy nagy hársfa tövébe és körülnéz) Itt megtudom, félni hogy kell? Jó messze útra hoztál, hegyen-völgyön át, egy éjszakát megjártam, Mime, veled. Hagyjál most magamra végre, megtanulom, amit mondsz vagy nem, de nem maradok véled, csak magam megyek tovább. MIME (szembeül vele, hogy mindig lássa a barlang száját) Hidd meg, kedves, hogyha félni itt ma nem tanulsz, már más helyen vagy más napon nem sikerül neked. Látod, ott egy barlang szája az, abban él egy sárkánytestű szörny, óriási nagy és mérges nagyon. A szájában elférsz háromszor is. Kitátja rád, annyit mond: hamm! És már a gyomrában vagy! SIEGFRIED Jól van, messzebbre állok, így nem leszek én eleség. MIME Mérges nyálával célba talál, meglágyít vele csontot és húst, szétfolynak az izmaid is. SIEGFRIED Hogy a mérges nyál ne találjon, oldalvást állok neki. MIME A sárkány farka iszonyú, ha avval megszorít és összenyom, mint lágy iszap, úgy lapulsz szét. SIEGFRIED Hogy a farka szét ne lapítson, mögéje nem állok soha. De mondd nekem azt, van-e szíve is? MIME Gonosz szíve, kőszíve! SIEGFRIED De ott dobog, ahol másoké, emberé, állaté? MIME Igen fiam, bizony ugyanott. Most kezdesz már félni? SIEGFRIED (gyorsan felül) Szívét kardommal átdöföm én, ez az, amit úgy mondsz: félni? Ej te csúfság, ennyi volna mindama híres bölcsesség? Akkor hagyj csak magamra, mert félni nem tanítsz meg. MIME Várd a sorát! Azt, amit látsz majd, szóban leírni kár, tán azzal jobban érzékeled, ha ájulás környékez majd! Ha a föld inog, a kezed remeg, a szíved gyors ütemre jár, még hálás leszel te nékem, a gondért, szeretetért. SIEGFRIED De mért szeretsz engem? Megmondtan már, látni se lássalak, hagyj egyedül, mert tovább nem tűrlek itt én, téged s az érzelmeid! E kuncsorgó járást, a kancsi nézést, ó, jönne végre az a nap, mely egymástól megszabadít. MIME Jó, jó, megyek, a víznél fekszem le, várj te csak itt, és hogyha fent jár nap, akkor figyelj, mert a sárkány megszomjazik, s erre kígyózik el, a kút vizéből inni. SIEGFRIED (nevetve) Mime, messzebbre menj, ha itt a víz partjánál vársz, addig nem bántom és azt a sárkányt, míg le nem nyelt vízzel együtt téged. Azért hallgass csak rám: rossz neked túlközel, sétálj tovább, amíg csak tudsz, és vissza se gyere! MIME Nagy harcok után frissülni vágysz majd, hűs italt hoztam néked. Bármi kéne, hívjál csak engem, vagy ha félni már megtanultál. (Siegfried dühös mozdulatokkal elkergeti) (elmenőben) Fafner és Siegfried, Siegfried és Fafner. Bár vernék egymást agyon! (Eltűnik az erdőben, Siegfried kényelmesen elterpeszkedik a hársfa alatt és néz utána) SIEGFRIED Mily jó, hogy ő nem apám, oly boldogan hallom ezt! Most látom, csak, mily szép az erdő, mily vidám ez a hajnali fény Ó be jó, hogy ő nincs itt, és talán sose látom már! (mélyen elgondolkodik) Milyen volt az édesapám? tán mint én... olyan volt... Ha Mimének volnék fia, épp olyan csúf törpe lennék, épp olyan sánta, púpos és torz, cammogó, leffegő füllel, pislogó szemmel, szurtos és kócos... Szót se tovább! Csak sose lássam már! (hátradől és nézi a fa tetejét. Mély csend, az erdő zsong.) De hát milyen volt az édesanyám? Ó bárcsak látnám a arcát! A nézése tán oly csillogó, mint a legszelídebb őznek, csak sokkal szebb még! Mily gyászban szült meg engem, és meg kellett halnia, Emberek közt tán így van? Meghal a nő, ha gyermeket szül? Ó, mily bús lehet az! Bár egyszer látnám az én anyámat! az én anyámat, egy női lányt! (Nagyot sóhajt és egészen hanyatt fekszik. Nagy csönd, növekvő erdőzsongás, Siegfried egy madár dalát hallgatja) Ily szép madárdalt nem hallottam még! Itt laksz az erdőben, hé? Bár érthetném édes hangod! Talán tudsz valamit... talán... tudsz az én anyámról? Mesélte egy vén törpe nekem, hogy van, ki épp úgy érti e dalt, mint én emberek szavát. Dehát, ez hogy lehet? (nádat pillant meg a hársfa mellett) Hej, talán így; úgy ahogy dalol ő, dalolok én is. Ha épp olyan nótát sikerül fújnom, érti ő majd e választ, s a nyitjára rájövök én! (A forrás mellett levág egy nádat kardjával és sípot farag belőle, közben hallgatja a madárdalt. A madárdal abbamarad.) Figyel és vár, hát kérdezem én! (Sípot fújja. A síp rossz hangot ad, újból farag rajta, megint megfújja és farag, majd kezével összébb nyomja a sípot. Újból megfújja, aztán mosolyogva abbahagyja) Nem hangozott jól, ilyen sípból édes dallamot nem csalok ki. Bizony, madár, most látom csak, hogy nem könnyű a dal! (újból hallgatja a madár énekét) Már szégyellem szinte, hogy hallotta hangom; de vár, tán szebb dalra vágyik. (eldobja a nádat) Itt van! majd jobban szól ez a kürt. Amit ócska sípommal nem tudok, azt a szép nótát elfújom most, az erdei dalt hallgasd szépen. Egy jó társat ezzel kerestem én, de csúnya farkas és medve jött csak. Nézzük hát, most ki bújik elő, talán jóbarátra lelek! (Megfújja kürtjét, közben várakozóan néz a madárra. A háttérben valami megmozdul, Fafner hatalmas, gyíkformájú szörnyeteg képében előbújik barlangjából és felkúszik a színpad közepén lévő fennsíkra. Oly hatalmas, hogy testének vége még a barlangban van. Hirtelen ásító hangot hallat. Siegfried megfordul és csodálkozva nézi.) SIEGFRIED Haha! No, mondhatom, víg pajtást csalt ide kürtöm, ilyet nem is álmodtam én! FAFNER Mi van itt? SIEGFRIED Ej, hogyha ily érthető nyelven szólsz, tán megtudom tőled végre: nos szólj, mi az a félelem? Megtanítsz rá, ha kérlek? FAFNER Túl jó kedved van! SIEGFRIED Bármilyen kedvem van, mit bánod! De széttépem a tested, félni ha nem tanítsz meg! FAFNER Inni jöttem és lám, ebéd is vár! (kinyitja a száját, fogai látszanak) SIEGFRIED Bizony, jókora nagyra nőtt meg a szád, látom, a fogaid élesek! A torkodat szétvágom nyomban, ha szádat nem csukod be! FAFNER Nem szóra tátom szájamat, inkább, hogy téged tépjen szét! (meglendíti farkát) SIEGFRIED Hohó! Te morcos, mogorva szörny, nem lesz belőlem jó ebéded, én bizony azt hiszem, hogy a sárkány éhes marad! FAFNER (kiabál) Hu! Jöjj, nem hencegsz majd! SIEGFRIED Miért bömbölsz? A hencegő jön! (Kardját kirántva kihívóan szembe áll vele. Fafner előbbre kúszik és nyálat fecskendez rá, Siegfried elugrik. Fafner farkával próbálja lecsapni. Siegfried, akit a csapás majdnem elért, keresztülugrik a sárkány farkán és megsebzi azt, Fafner ordítva felemelkedik, hogy rávesse magát Siegfriedre, így mellét védtelenül hagyja. Siegfried a kardot a sárkány szívébe mártja. Fafner fájdalmában felemelkedik és szívében a karddal összerogy.) Ott fekszel, vérszomjas szörny! Nothung vágott szívedbe! FAFNER (gyöngébb hangon) Ki vagy te, bátor ifjú, ki szíventalált? Más küldte az ifjú hőst, nem te vágyódtál rá, hogy az én véremet ontsd. Más műve volt! SIEGFRIED Másról nem tudok én, még önmagamról sem. Hogy harcoljak véled, önmagad ingereltél. FAFNER Te fénylőszemű ifjú, látom, nem is tudsz semmit rólam, halljad hát: az óriásnép urai, Fasolt és Fafner, két testvér elveszett most már. Istenektől jött átkos aranyért bátyám öltem meg én. S a kincset itt őriztem máig. Fafnert az óriást, a sárkányt megölte egy jókedvű hős! Nézz reám most, gyermeteg lélek: az, kit kardod meghalni küld, a te veszted jósolja most! Halld, hogy végzed: jól figyelj! SIEGFRIED Sejtem, hogy bölcs vagy, másról szólj inkább! Tudsz-e anyámról, szólsz-e apámról? Halljad, hogy hívnak engem: Siegfried, ez a nevem! FAFNER Siegfried!... (felemelkedik és holtan lezuhan) SIEGFRIED nem adnak választ a holtak. Hát merre az út? Vezérelj, te kard! (Fafner holtában oldalára fordul. Siegfried kihúzza szívéből a kardot, közben kezét a sárkány vére éri.) Mint a tűz, éget a vér! (akaratlanul szájába kapja ujját. Ahogy felnéz, figyelmét újra a madárdal kelti fel) Úgy tűnik most, hogy értem a madár dalát. Hogy lehet az, a sárkányvértől tán? Hát szólj, te kismadár, szólj, hadd értsem én. ERDEI MADÁR HANGJA Hej, Siegfriedé most már a Niblungi kincs. Ó, ott benn a barlangban rálelhet! Ott van a ködsüveg is, azzal csodákat tehet a hős, és ott van a gyűrű is, amellyel a világnak urává lesz. (Siegfried, aki visszafojtott lélegzettel figyel, meghatottan) SIEGFRIED Hálás a szívem tanácsodért! Lásd megfogadom! (Hátra megy, eltűnik a barlangban.) III. JELENET (Mime belopakodik, körülnéz, és meggyőződik Fafner háláról, a másik oldalról Alberich lép elő, ő Mimét nézi. Amint Siegfried már nem látszik, Alberich elzárja Mime útját a barlangtól.) ALBERICH No lám, Mime, itt sündörögsz? Hová sietsz? MIME Te kellesz éppen, átkozott, mi dolgod itt? ALBERICH Kéne, mi nékem jár, a kincs? Az enyémre vágysz? MIME El, hogyha mondom, az enyém e hely ne ólálkodj itt! ALBERICH Tervedet, sajnos, megzavarom, nem megyek el! MIME Amiért fáradoztam én, nem lehet másé! ALBERICH Te loptad el a Rajna aranyát tán? És hatalmas gyűrűvé te formáltad azt? MIME Ki volt, ki bűvös sisakot készített? Kié a ködsüveg, arra nem felelsz? ALBERICH Tán magadtól voltál oly ügyes, hogy sisakot készíts? A gyűrű volt az, ami késztetett rá! MIME De hol van az már? Te ostoba, elvették tőled! Hagytad, hogy vesszen, de nálam jó helye lesz. ALBERICH Ami nem tiéd, azzal hencegsz, te híres? Ha az ifjú elnyeri, őneki jár a kincs. MIME A kincs enyém, hiszen én neveltem őt, nagy munka volt, és ezért a jutalom jár. ALBERICH Fölnevelted őt, és ezért, - nyomorult fecsegő - már király lehetsz, úgy képzeled? A legkoszosabb ebnek is inkább járna a kincs, ujjadon nem lesz gyűrű, te förtelem! MIME (fejét vakarva) Legyen tiéd a gyűrű hát, és őrizd jól! Légy te úr. De én testvéred volnék, énnekem hagyd a ködsüveget, társad leszek a trónon majd, oszd meg a zsákmányt velem! (kezét dörzsöli) ALBERICH (gúnyos nevetéssel) Társam leszel? Kell a ködsüveg? Nagyon ravasz! Minden éjjel tönkretennéd az álmom! MIME (magánkívül) Mindent néked, semmit nekem? Nincs jutalom? Nincs osztozás? Mindent magadnak szántál? ALBERICH Mind enyém lesz, semmit sem kapsz meg! Semmit, ha mondom! MIME (dühöngve) Akkor nem lesz gyűrűd és nem lesz sipkád, mert én nem adom! Hogyha ott jön Siegfried, ellened uszítom őt, s meglásd, a fürge hős jól ellát, testvérkém, majd. (Siegfried megjelenik a háttérben) ALBERICH Fordulj csak meg! Amott jön a barlangból már! MIME (hátrafordul) Nézzük mit választott játékszerül? ALBERICH A sipkát hozza! MIME Gyűrűdet is! ALBERICH Igaz, ó jaj! MIME (gonoszul nevet) Biztos, csak számodra hozta, majd szépen elkérem tőle. (elbújik az erdőbe) ALBERICH És mégis az én ujjamon lesz a gyűrű. (elbújik a másik oldalon) SIEGFRIED (a sipkával és a gyűrűvel lassan előlép. A fa mellett megáll és nézi zsákmányát.) Mily hasznuk van, nem tudom, és mégis ezt vettem csak a kincsből el tanácsadóm súgta így. Nos hát, fényes gyűrű, te légy tanúm rá, hogy harcoltam itt, és a sárkányt győztem le én, de még félni most sem tudok. (a ködsipkát övébe dugja, a gyűrűt ujjára vonja. Csönd, erdőzsongás.) ERDEI MADÁR HANGJA Hej! Gyűrű és sipka már mind a tiéd! Ó, ne higgyél Mimének, vesztedre tör! Lám, a sárkányvért ízlelted, véled az tesz csodát. Mime bármit mond, nem azt hallod, mit mond, de hallod gondolatát. (Siegfried arcán látszik, hogy megértette a madár szavát. Látja Mimét közeledni. Kardjára támaszkodik, csöndesen figyeli közeledtét.) MIME (magában) Hogy néz, tán a kincset méri föl. Meglehet, erre járt egy vándor, s oktatta őt, hogy más nem is kell, mint a gyűrű és süveg. Most aztán fontos az ész, a legfinomabb hurkot vetem rá, szerető szóval és hízelgéssel, megszédítem balga fejét. (közelebb lép és hízelegve üdvözli) Köszöntlek, Siegfried! Mondd, te bátor, félni jól tudsz-e már? SIEGFRIED Tanítóm nem akadt még! MIME De a szörnyeteg, kit látom, megöltél, az mégis csak félelmetes volt. SIEGFRIED Gonosz és haragos volt, de mégis szánom őt, hisz még gonoszabb férgek vígan élnek a földön. Ki gyilkosának szánt, még nála is gonoszabb. MIME (nagyon barátságosan) Elég lesz, nem látsz te úgyse soká, (édesen) örökre álmot hozok szemedre én! Amiért kellettél eddig, megtörtént már, (mintha dicsérné) most elveszem azt a zsákmányt, kifosztlak szépen, nem lesz nehéz, ahogy nézem, tőrbe csallak tervem szerint. SIEGFRIED Ily nyíltan vesztemre vágyol? MIME Hogy képzeled azt? (megint gyengéden) Siegfried, halljad, ó gyermek, én az emberfajt úgy utálom, oly szívből, és téged csak egyért neveltelek föl: a Fafner által őrzött kincs csak általad lehet enyém. (mintha életét áldozná érte) Azt, ha nékem önként nem adod, Siegfried fiam, belátod, ugye, az életed kell nékem adnod. SIEGFRIED Az, hogy te gyűlölsz, jól esik, életem mégsem adnám tenéked. MIME (dühösen) Hát ezt mondtam én? Fiam, oly rosszul értsz, (előhúzza az üveget) Fáradttá tett ez a hosszú harc, torkod is szárazon ég, enyhítsd szomjadat hűs itallal, lásd, mily gondos vagyok. Amíg készült a kard, én kavartam ezt, kóstoljad meg, és akkor... enyém a kard, a gyűrű s a kincs! (vihog) SIEGFRIED Tiéd lesz a kincs, tiéd lesz a zsákmány, így kifosztasz, te tolvaj? MIME Gyermekem, hogy félreértsz! Talán dadogok már, hisz mindig arra törekszem csak, hogy ravaszdi tervem előled rejtsem, és te bamba, mégis máshogy hallod a szót. Most figyelj, Siegfried, füled nyisd ki jól, halljad, mit Mime mond. (nagyon kedvesen) Ezt idd, és megenyhülsz tőle, oly gyakran adtam már - bármilyen durva, haragos vagy - finom italt, s te mindig szívesen vetted. SIEGFRIED Bizony szomjazom, add ide, csak mondd, hogy készíted ezt? MIME (tréfálkozva, mintha valamilyen kellemes részegséget ecsetelne) Hej, csak idd meg, jót főztem én! Homályba, ködbe hullanak érzékeid, s amíg föl nem ébredsz, míg mereven fekszel, kifosztlak én, elrejtem a kincset könnyűszerrel. De aztán magadhoz térsz, tőled nyugtom sehol se lesz, bár a gyűrű enyém. (vidáman) Ám, ha e kard olyan nagyszerű, leütöm én fejed vele, és gyűrűm is lesz, nyugtom is lesz. SIEGFRIED Megölnél addig, míg alszom? MIME (dühösen) Megölni? Ki mondta ezt? (nyájasan) Csak a nyakad szépen elvágom! Hisz, hogyha nem gyűlölnélek úgy, ha nem vágynék bosszúra, mert oly sok munkát és bajt okoztál nékem, akkor is kell, hogy megöljelek, még pedig azonnal, mert nem jutok másképp a kincshez, hisz Alberich szintén les rá! (A folyadékot az ivókürtbe önti és Siegfriednek nyújtja.) Íme, Siegfried! Farkasfi! Idd és fulladj meg rajt, többet nem iszol már! SIEGFRIED (felemeli kardját) Kóstold meg ezt! Így legyen véged! (Undorodva lesújt, Mime holtan esik a földre. Alberich nevetése hallatszik az erdőből, Siegfried visszateszi övébe kardját.) Így fizet meg Nothung: méltán ölt meg egy gyilkost, (Fölveszi Mime testét és a nyílás felé hurcolja, majd bedobja a barlangba.) Ott a kincseken, ott feküdj hát! E perctől mindörökké tiéd, megkaptad a cselszövők díját. És egy pompás őrzőt szerzek neked, tolvajtól óvni fog jól! (Nagy erőlködéssel odavonszolja a sárkány testét, mely egészen eltakarja a nyílást.) Feküdj csak itt, szörnyeteg! Maradt még ott kincs. Óvjad te őt, aki vágyta kincseidet. Így mind a két szörny nyugton lesz! (Fáradtan előre jön. Dél van) Mily hőség. Kemény munka volt. Vérem lüktet, szívem ver! A bőröm, mint a tűz. Árad rám a napfény, fejem fölött jár, a tündöklő nyári ég tetején. Enyhe árnyat amott a hársfa ad nékem. (Újból kinyújtózik a hársfa alatt és felnéz az ágra) Csak egyszer, kismadárkám, zavarnám még nyugalmadat, kérlek, dalolj nékem újra. Lám, hogy ringatózol vígan az ágon, melletted társaid, húgod és bátyád... mily boldogan élsz velük ott. De én magam vagyok, nincs se húgom, se bátyám, anyám rég nem él, apám halott, sosem láttam őt. A társam csak ő, az a csúf törpe volt, ám barátom nem volt ő sem. Ellenem annyi gonoszat tervelt, hogy meg kellett végül ölnöm! (fájdalmasan felnéz) Adj nekem választ, te kedves madár. Hol találok végre társat én? Bölcs tanácsodat úgy várom, mert nem lelem őt, bár úgy várom már rég! Benned bízom, bölcsebb vagy nálam, én újra hallgatok rád. Dalolj! Hadd hallgatom a dalt! ERDEI MADÁR HANGJA Hej! Siegfried a csúf törpét megölte hát! Most elmondom, hol lel társra ő: kőszirten álmodik fenn, ég körülötte a tűz, ki áthatol rajt, s felkelti őt, Brünnhildét elnyeri az! SIEGFRIED (hevesen felugrik) Ó, áldott dal! mennyei hang, mi vággyal tölti el szívemet. Mily édes érzés járja most át mi űzi, hajtja ily gyorsan vérem? Mondd el, ó, kérlek hát! ERDEI MADÁR HANGJA Hű szerelem szóljon a dalból, rejtelmes kín, hangomban zengj, csak vágyódók értsék meg azt! SIEGFRIED Hogy kerge, hajszol az érzés, ó, merre lesz az a bérc? Hát szólj csak mégegyszer, drága dalnok: mondd, merre égnek a lángok? Hogy leljek társamra én? ERDEI MADÁR HANGJA Azé lehet Brünnhilde csak, ki bátran küzd, félelmet nem érzett még! SIEGFRIED (felnevet) Ó, boldogság! Aki félni nem tud, a balga én vagyok az! Hiába volt minden fáradozás, hogy Fafnertől tanuljak félni, de éget a vágy, hogy most Brünnhilde tanítson! Hát merre visz hozzá az út? (A madár felrepül, Siegfried feje fölött köröz.) Így mutasd meg, merre menjek! Előttem röpülj, követlek én! (Az ide-oda röpködő madár végre egy irányba elindul, Siegfried boldogan rohan utána.) III. FELVONÁS I. JELENET (vad sziklás vidék egy hegy lábánál, mely balra hátul meredeken emelkedik. Éjjel. Mennydörgés, villámok, melyek még sokáig látszanak, amikor a mennydörgés már abbamaradt.) A VÁNDOR (a szikla lábához tart, melyen barlang bejárata látszik) Ébredj, Erda! Erda, most jöjj! Ébredj, föl hát! Álmodó, szólítlak én! Te hallod a szót: hát jöjj! Hát jöjj, Föld mélyiből, sűrű, fátyolos ködből elő! Erda! Erda! Ősanya, jöjj! A rejtelmes mélyből színemhez lépj! E szózat ébreszt. Ki bölcsen bujkálsz, ki tűnődve eltűnsz, állj elibém. Lét őre és bölcsek bölcse, Erda, Erda! Ősasszony jöjj! Ébredj, hát ébredj, ó, Erda, most ébredj! (A barlangban kékes fény. Erda lassanként felemelkedik, haja és ruhája halványan csillog.) ERDA Vad szózat zeng, bűvös hang, mely ébreszt. Bár álmom mély, fölkeltett e szó: ki szólít, halljam hát? A VÁNDOR Én keltlek fel téged, mert hírül hoztam, hogy minden ébred, mit eddig álom zárt. Én vándoroltam, s láttam azt jól: nincsen a földön, nincs jobb tanácsadó nálad. Élnek a lények, léteznek csak, de egy sem látja a lényeget. Ám az, mit rejt föld és tenger és lég, szent titkait álmodva látod. Lehúnyva pillád, nézel és látsz, mindent, mindent értesz, mi van. Eljöttem Erda, tehozzád, ébredj számomra hát! ERDA Alvásom álom, az álom kétely, a kétely bölcsesség kútja. Virraszt, míg alszom, három Norna: tudás fonalát, világ sorát szövik ők. Hagyj engem, kérdezd őket! A VÁNDOR A kényszerűség fonja a szálat, semmit se változtathatnak rajta. De tőled azt is megtudom, hogy kell visszaforgatni a sors kerekét. ERDA Kényszertett egy férfi engem is, a föld asszonyát, hogy szüljek gyermeket néki. És lányom lett, kit Wotan nemzett, ki a hősök lelkét a Walhallba hordja. Bölcs lány ez és bátran szól: Mért költesz fel? Tanácsot Erda bölcs lányától mindig kapsz. A VÁNDOR A Walkürre gondolsz? Brünnhilde az? Ő megszegte Wotan parancsát, épp ott, hol Wotan győzött önmagán. Mit a harc ura kért, - bár fájt a kérés - nem tette Brünnhilde. És azt, amit tett - látszatra jót - Wotannak kellett keservesen helyrehozni. Atyját elhagyta a lány! Wotan úgy büntette őt, hogy szemére álmot lehelt, és egy sziklabércen most nem ébred föl a szépséges lány, amíg egy férfi nem ébreszti fel. Brünnhildét hogy kérdjem hát? ERDA Köd szállong, vad kuszaság, mily zavart ébredés! Most lányomnak aludni kell? Wotan büntette őt, míg az ősanya álmot lát? Akit dac sarkallt, az dönt így? Aki tettre késztet, az büntet így? Az, ki őre volt, esküszónak, jognak, eskü és jog; ennyi néki? Ó, hadd tűnjek el én! Lent nem kínoz tudásom! A VÁNDOR Még várj, még nem hagylak én, hasson rád varázsos erőm! Wotan szívébe te döfted bölcs szavakkal a kétség zord tövisét: és ő a pusztulás árnyait látja, félelem gyötri, mely fogja, fékezi őt. Mindentudó asszonyi lény, mondd nekem azt, hogy tud úrrá lenni az úr? ERDA Te nem vagy az, akit mondsz! Mért jöttél, nyugtalan lélek, hogy álmomat megzavard? A VÁNDOR Te nem vagy az, akit mondsz! Ősbölcsesség-asszonynak vége! A tudás mit ér tettekhez képest? Tudd hát, mit Wotan tesz! Te bölcs voltál, mostantól már nem ébreszt senki föl soha! Hogy a végem jő már, jól esik nékem, szinte várom én! Félelem, kétség kínzott egykor, s mit akkor döntöttem el, végrehajtom szabadon, jókedvvel most. Gyűlölködőn odadobtam, hogy törpéknek jusson a föld, de eljött a Wälsung, szent örököm ő vette át. Aki bennem sarjadt, de nem látott még, tanácsom se tudja, célom se érti, a kincs az máris övé. Vígan él, gyűlölet nélkül, és Alberich átka nem érheti őt, mert félni nem tud még. Ő ébressze fel Brünnhildét, az álmodót: véle váltsa meg gyermekünk a földet, s a föld urát. így hozza a sors! Tűnj el hát újra, s alkonyatomról álmodj! Elpusztulok vígan, ha egy boldog párnak juthat így a világ. Csak szunnyadj, Erda! Ősfélelem, őskétely csak le! Csak le, örökre már! (Erda lehunyta szemét és lassan elsüllyed, a barlang is elsötétül. A vihar véget ér, holdfény. A Vándor hátát a sziklafalnak támasztja.) II. JELENET A VÁNDOR Ott, látom, Siegfried jő! (A madár berepül, majd hirtelen összevissza röpköd és gyorsan eltűnik.) SIEGFRIED (jobbról jön és megáll) Lám, eddig elhozott ő, de itt elhagyott a kismadár, s nem tudom merre az út. Nincs ott se, semerre nincs, de innen nem lehet távol a bérc. Tovább megyek amarra ott, és arra lesz a cél. (továbbindul) A VÁNDOR Hová ifjú, itt merre jársz? SIEGFRIED (hátrafordul) Ím, szól egy hang, tán ő tudja, hol az út. (hozzálép) Zordon bérci tájon, hol lángok izzanak körben, alszik egy lány, kihez jöttem én. A VÁNDOR Ki mondta azt, hogy jöjj a bérchez, s jöjj el az alvó leányhoz? SIEGFRIED Egy szép madárka, az súgta, az ő tanácsa volt ez. A VÁNDOR Madárkák súgnak-búgnak, de ember azt nem érti, te hogy tudtad azt, hogy mit tanácsolt? SIEGFRIED A vértől volt ez, mert megöltem én a sűrű erdőn egy sárkányt. Szájamhoz kaptam az ujjamat, csupa vér volt, s megértettem a dalt. A VÁNDOR A sárkányvértől volt? De ki ingerelt a sárkány ellen harcra téged? SIEGFRIED Egy csúnya törpe tanácsa volt, ki félni tanított ezzel. De Fafner, a sárkány ingerelt fel, kardommal döftem át, mikor torkát tátotta rám. A VÁNDOR Oly éles kardod honnan volt, melytől szörnyet halt a szörny? SIEGFRIED Mit Mime se bírt, én kovácsoltam egybe, így lett enyém ez a kard. A VÁNDOR Ám a régi kard, mely széttört, az nem tiéd, hogy kaptad azt? SIEGFRIED Azt? Mit tudom én! De biztos az, hogyha nem kovácsolom újjá, számomra semmit sem ér. A VÁNDOR (kedélyes nevetéssel nézi) Ez helyes beszéd! SIEGFRIED Te kinevetsz tán? Vén barátom, kíváncsi vagy, kérdezel erről meg arról! ha tudod, merre járok, úgy felelj, de: hogyha nem, hát fogd he a szád! A VÁNDOR Elég! Ha engem vénnek találsz, beszéljél szebben és tisztelj! SIEGFRIED Még csak az kéne! Mióta élek, utamban állt egy vén gazember, az többé már nem zavar. De hogyha ott elém akarsz állni, könnyen úgy járhatsz te is, mint Mime! Eressz! (közelebb lép) De különös vagy, de furcsa rajtad ez a nagy kalap! Hát az arcod miért takarod el! A VÁNDOR (még mindig mozdulatlanul) Így szokta minden vándor, széllel szemben könnyebben jár. SIEGFRIED Ahogy látom, félszemed van csak. Már biztos másnak is útját álltad itt, és az szúrta ki szemed. Engedj tovább, mert meglehet könnyen az, hogy megvakulsz végképp. A VÁNDOR Már látom én, jó módszert tudsz, hogy győzzed le azt, mit nem értesz. Tudd meg, nékem csak e félszemem van, mert tenéked adtam a párját, hogy láss a földön, fiam. SIEGFRIED (figyelmesen hallgatta, és nevetni kezd) Ha tréfálsz, nevetek rajtad. No jó, ne fecsegjünk annyit, gyerünk, hol az az út, azt mutasd meg, s eredj tovább, hiszen másra úgyse vagy jó. Hát szólj, vagy megbánod még! A VÁNDOR Bár tudhatnád céljaim, nem így bánnál velem! Bár tudnád szándékom titkát, nem szidnál. Ó, mennyit bánkódtam értük én, értük, kik általam pusztultak el. Csak ne búsíts, én reményem, mert ha haragra gyújtsz, együtt pusztulunk, te meg én! SIEGFRIED Nem válaszolsz, ostoba vén? Menj az utamból, mert tudom, hogy ott, ott van a lángoló bérc, én indulok máris, madárkám arra repült. (újból sötét lett) A VÁNDOR (haragosan) Hogy elrepült, jól tette azt! Utána küldöm a hollók hadát, vége, ha elérik ők, és te azt az utat nem leled meg. SIEGFRIED Hohó, meg nem állítsz, nincs oly erő, mely visszatántorít. A VÁNDOR Őrizem én a bércet, és rejtve tartja a bűverőm ama lányt. Az, ki az alvót karjába zárja, engem dönt pusztulásba! Egy lángfolyó, az védi meg őt, szikrázó tenger a bérc körül: ki a lányért küzd, a tűzzel küzdjön meg az! (dárdájával a csúcsra mutat) Nézz oda fel! Nem látod a fényt? Növekszik ott a tűz, a láng, vészteljes felhő, csillámló szikra. Ott megemészti a tested a tűz: már látszik, hogy terjed a fény, halálod lesz, ha át mered lépni, hát vissza, ott van a vég! (A bércen vörös fény látszik) SIEGFRIED Ne szólj egy szót se, és hagyj! Ott, hol a lángok égnek, hol Brünnhilde, ott leszek én! A VÁNDOR (útjába áll) Hogyha a tűz nem ijeszt, hadd zárja el dárdám utad! Tán nem tudod, mily hatalmam van: e dárda volt az, min összetört e kard, most újra csak e dárdán porladjon szét! (keresztbe rakja a dárdát) SIEGFRIED (kihúzza a kardját) Téged látlak, apám gyilkosa, te? Most bosszút állok, kezemben vagy! Nothung, a kard, a dárdát így zúzza szét! (Siegfried egy csapással kettéhasítja a dárdát. Abból egy villám csap fel a bércre, ahol az eddig halványabb fény izzani kezd. A csapás után erős mennydörgés.) A VÁNDOR Csak menj! Nincs hatalmam rajtad! (eltűnik a sötétben) SIEGFRIED Összetört a dárda, s eltűnt a gyáva! Ó, mennyei tűz! Szép piros fény! Látom az utat! Arra, csak arra! Fürösszetek, fények, a lángok közt rálelek én! Hahó! Hahó! Most már érzem, jó társam lesz! (Kürtjét szájához emelve belerohan a lefelé húzódó lángtengerbe) III. JELENET (Amikor a lángok elhalványulnak, a hajnali fénytől megvilágított felhők látszanak, majd rózsaszínű köddé alakulnak, és amikor az is elhúzódik a kék égbolt alatt, látjuk Brünnhilde szikláját, mely éppen olyan, mint a Walkür 3. felvonásában. Távolból látszik a rózsaszín fény, a mélyben még lobogó lángok távoli csillogása. Brünnhilde úgy alszik, ahogy a Walkür befejezésekor láttuk. Siegfried lentről érkezik, először csak felsőtestét látjuk, lassan körülnéz.) SIEGFRIED Áldott e napfény, e bércen a csönd! (egészen föllép és csodálkozva néz körül, a fenyveshez lép) Az erdő mélyén mit rejtenek a fák? Egy mén az, ott alszik csendesen. (meglátja Brünnhilde alakját) Mi csillámlik szemembe, mily páncél, mily fényes vért? Káprázik tán a tűztől szemem. Harci fegyver! Hogy lehet az? (fölemeli a páncélt, mely alatt Brünnhilde arcát még a sisak borítja) Ó, egy páncélos hős: mily büszke látvány, mily szép! A vertacél súlyos lehet. Pántjait megoldozom tán. (óvatosan leoldja a sisakot, a hosszú, hullámos hajtól Siegfried megriad) Ó, mily szép! Fellegek közt mily selymesen omlik a hullámozó patak, édes a fény, mely kacagva süt, és átjárja sűrű haját. (az alvó fölé hajol) Mily lélegzet hajtja lágyan szívét. Vágjam szét testén a páncélt? Jöjj, te kard, oldd meg a zárat! (kardjával óvatosan felvágja a páncélt, majd leemeli, Brünnhilde lágy női ruhában fekszik előtte. Siegfried hátraugrik.) Nem férfi ez! Rejtélyes érzés gyújtja szívem, ó, milyen pír önti el arcom, és ím, hogy szédülök én! (nagy zavarban) Kit hívhatok most, ki segít rajtam? Ó, jöjj anyám, jöjj! Segítsd fiad! (szinte ájultan Brünnhildére zuhan, majd sóhajtva feláll) Hogy ébresszem föl? Hogy szemét nyitva is lássam, hogy arcát is lássam? Megvakít talán e fény nem bírnám el, ha ő nézne rám! Hogy ver szívem, hogy kábul fejem, szédülten állok, bódultan nézek, és elszorul a torkom, remeg e kéz! Hát gyáva lettem? Tudok már félni? Ó, nézz rám, anyám! Fiad bátor volt, de egy nőtől, ki álmodik itt, ettől tanult félni ő. E félelmet hogy győzzem le? Hogy ébredjen lelkem, hogyha ő föl nem éled! (újból föléhajol) Lágyan rezdül a szépséges száj, hogy árad a szívemen fájdalmas vágy! Ó, hiszen érzem lélegzését is már! (kétségbeesve) Hát ébredj, hát ébredj, áldott leány! Nem hallja meg... Hát így szálljon élet a legdrágább testbe, bár hozzon énrám halált! (az alvóra omlik és behunyt szemmel megcsókolja ajkát. Brünnhilde felnyitja a szemét, Siegfried felugrik, Brünnhilde lassan felül, ünnepélyes mozdulattal köszönti az újra kitáruló világot.) BRÜNNHILDE Áldlak, élet! Áldlak, lét! Áldlak, felkelő nap! Álmom oly mély, oly hosszú volt, ki vagy te hős, ki ébresztett föl? SIEGFRIED (ünnepélyes meghatottsággal) Ki a tűzön át a sziklabérchez jött, széjjeltörte páncélodat, Siegfried vagyok, én keltlek fel. BRÜNNHILDE Hálám, istenek! Áldlak ég, áldott minden e földön. Az álom véget ért, és most Siegfried, ő ébreszt engem föl! SIEGFRIED Ó, áldlak, jó anyám, aki szült! Áldlak, föld, mely fölneveltél! Szemedből száll ily szent érzés, ily boldogság reám! BRÜNNHILDE Ó, áldott jó anyád, aki szült! Áldott föld, mely nevelted őt! Csak te láthatsz engem így, az álom tőled szállt el! (elragadtatva nézik egymást) Ó, Siegfried! Siegfried! Áldott vagy, hős, ki életre keltesz, győzelmes fény! Bár tudhatnád úgy, mint én, hogy őriztelek egykor! Védtem és óvtam a létedet. Oly régen volt, meg se születtél még, és akkor is pajzsod én voltam már! Mindig szerettelek, Siegfried! SIEGFRIED Hát nem halt meg az anyám? Mostanig csak aludt? BRÜNNHILDE Ó gyermeteg lény, anyád hozzád már vissza nem tér. Én társad vagyok, ha te most szívből elfogadsz. Mit te nem tudsz, mind értem én, de attól vagyok bölcs, hogy szeretlek téged. Ó, Siegfried! Siegfried! Győzelmes fény! Szent vagy te nékem, hisz testet ölt tebenned Wotannak célja. Amit tudni egykor ő nékem tiltott, mit nem is értve megsejtett lelkem, amelyért dúlt végzetes harc, amelyben néki én ellenálltam, s keserves módon bűnhődtem itt, mert a józan észnél erősebb szívem volt! Ő ezt akarta, s annak, mit tervelt, valóra váltója te vagy! SIEGFRIED Mily bűvös rejtély, melyről zengsz, néha homályos e szó! Édes arcod úgy ragyog le rám, hangod lágyan járja lelkem át, s mint az enyhe szellő, úgy lehelsz. Ám azt, mit szavakkal mondsz, hallom, s nem értem én. A távoli múltból nem érzek semmit, s az, amit érzek, édes vágyaim lángja! Így lettem ily bátortalan, bár nem tanultam a félelmet még. Ó, lásd, a lelkem hatalmadban tartod, add vissza régi erőm! BRÜNNHILDE Ím, ott van Grane, kedves lovam, most újból vidám, velem ébredt föl! Ó, nézd, olyan pompás, mint rég. SIEGFRIED Mily szép ez a száj, oly boldogan nézem, mily szomjasan ég a vágytól az ajkam, mily jó, hogy két szemem láthat. BRÜNNHILDE Ott fekszik a pajzs, mely védte testem. A páncél, mely fedte arcomat, nem véd a vért soha már. SIEGFRIED Ó, te szépséges lény, ki szíven talált! Száz sebből vérzem, legyőzött egy nő, s nem volt velem pajzs és vért! BRÜNNHILDE De rajtam a páncél széjjelhasadt, mert éles kard csapott reá, és a szűzies testet nem védi már. Nincs védelmezőm, a pajzs oda van, és véle a láng. SIEGFRIED A lángoló tűzön át jöttem én, se páncél, se vért nem volt védelmezőm, s a tűz, az mégsem ott perzselt meg. A vérem tőled forr szilajul, a tűz, mely kívül égett, ott nincs már, nem lángol bércek, sziklák körül, csak itt bennem lobog már! Ó, lány! Te oltsad el azt, oltsd el a vágyak tüzét! (hevesen átöleli) BRÜNNHILDE (felugrik és félénken elszalad) Nem tört senki így rám! A szűznek hősök hódoltak félve. Walhallt szolgáltam híven. Végem! Végem! Mily szégyen ér, mily szörnyű a kín! ki újra éltet, ő sebez meg! Összezúzza pajzsom a hős: Brünnhilde nem vagyok már! SIEGFRIED Az vagy te még, az álmodó lány, Brünnhilde, lám, nincs ébren még. Hát ébredj, légy áldott nőm! BRÜNNHILDE Oly zavart a lelkem, felejteném mindazt, mit eddig tudtam? SIEGFRIED Úgy mondtad, nincsen bölcsesség mit szerelmünknek lángja nem fűt. BRÜNNHILDE (maga elé mered) Búsítja lelkem fátyolos kép. Homályos perc ez, a fény kihúnyt, éjszaka lesz, és gyűlik a gyász, fojtogat végtelen félelem, rémes látvány, az égig elér! (eltakarja szemét) SIEGFRIED Éji látomásod szűnjön, mit pajzsnak súlya szorított rád. Szűnjön az éjjel, ím, lásd: hogy ragyog nap fénye ránk! BRÜNNHILDE Szégyenem gyászfénye az, íme, lásd! Ó, Siegfried! Siegfried! Reszketek én! (félelme lassan szűnni kezd, és szelíden fordul Siegfried felé) Érted éltem, érted voltam, vágyódtam rád, bármit is tettem, az néked javadra vált! Ó, Siegfried! Hős vagy te hősök között! Fény vagy a fényben! Lángok közt láng! Hagyj, ne bánts! Engedjél el! Léteddel lényemet tönkre ne zúzzad, erőszak ne törje hatalmad szét, ne bántsd azt, ki kedves neked! Vízben a képedet láttad már? Örvendtél látván, mily szép? Ám ha a tükröt megzavarod, ha összekuszálod tiszta színét, nem lesz arcod se szép, éppúgy torzítja azt is a víz! Ó, hát meg ne zavarj, hozzám ne érj! Áldasz majd, hogyha arcod rajtam ragyogni látod, víg lesz s boldog a hős! Ó, Siegfried! Szépséges vagy! Több vagy te, ha hozzám nem érsz, nem szűnik meg lényed így! SIEGFRIED Légy párom, hadd szűnjek meg én! Én nem vagyok már, ám több leszek így! Te légy hát a tó, hadd lássam meg az arcom mását, mindazt, mit ifjú szívem képzeletedben látott. Szépséges kép, így jöjj létre most, tűzcsóva hulljon a hűvös vízbe, és én legyek láng, légy te a tó és hullámod áradjon édesen rajtam, így hűtsd le szívem tüzét! Hát ébredj Brünnhilde, ébredj, te szűz! Boldogan éledj, mert itt vagyok én! Ó, jöjj és légy enyém! BRÜNNHILDE Az voltam csak, mindig tiéd. SIEGFRIED Az voltál, hát légy most is az! BRÜNNHILDE Az leszek, míg élek én! SIEGFRIED Légy hát enyém, mindig és most! átfog e kar, megölel szorosan, szíved úgy ver szívemmel együtt, nézésed forrón égeti két szemem, arc az arcon, ajk az ajkon, az légy nekem, mi mindig és mindenütt voltál, párom légy, nekem rendelt a végzet, ne harcolj sorsod ellen hát. (átöleli) BRÜNNHILDE Mi voltam én! Mennyei létem óvta a testem, esztelen vágy hajtja most vérem, bölcseknek bölcse nem vagyok már, úgy mind földi nőket űz balga sors! Mi voltam én! Íme: Brünnhilde nem vagyok már! Nem vakul most a hős, ha látja szemem. Nem alél a férfi, kit átfog karom, Ahogy árad feléd a lángok lángja, nem feszit szét? Itt vagyok, Siegfried, így áll eléd e vad, féktelen nő! (hevesen átöleli) SIEGFRIED (boldogan riadalommal) Ó, újra vígan árad az élet, újra égi vágyakat érzek, most, hogy forrón átölel két kar, bátorságom újra visszatér, s elfelejtem azt, amit te - talán - egy percre tanítottál nekem, és félni soha, én balga, meg nem tanulok. (akaratlanul elengedi Brünnhildét) BRÜNNHILDE (felnevet) Ó, gyermeki lény! Ó, isteni ifjú, a hősök útját jókedvvel járd! Párom légy hát, kacagva, vígan és mindörökre, éljünk büszkén, amíg a végzet majd tönkretesz! SIEGFRIED Vígan köt hozzám emberi sors! Brünnhilde él és az enyém! Áldott fény, mely kettőnkre árad most! Áldott nap, mely ragyog reánk! Áldott fény, melytől szűnik az éj! Áldott fény, hol Brünnhilde él, ahol kacag, hol vidáman rámnéz! Áldom őt, ki mindenem lett! Ő légyen pajzsom, légyen párom, jobbik énem, végzetem! BRÜNNHILDE Tűnj hát Walhall, isteni vár, az égi múlt bennem hulljon szét! Nem fáj nékem, mit vesztek én! égi lények, a pusztulás vár! Nem tart sokáig és jő a vég, itt az istenek alkonya már! Semmibe hull a mennyei faj! Ám engem Siegfried karja fonjon át! Ő légyen pajzsom, légyen párom. Jobbik énem, végzetem! KETTEN Így boldog az élet, víg a halál! Boldog az élet, víg a halál, boldog az élet, víg a halál! (Brünnhilde Siegfried karjába hull.) Blum Tamás fordítása