Richard Wagner: A Rajna kincse SZEREPLŐK: WOTAN, isten magas basszus DONNER, isten magas basszus FROH, isten tenor LOGE, isten tenor ALBERICH, nibelung magas basszus MIME, nibelung tenor FASOLT, óriás magas basszus FAFNER, óriás mély basszus FRICKA, istennő mély szoprán FREIA, istennő magas szoprán ERDA, istennő alt WOGLINDE rajnai sellő magas szoprán WELLGUNDE rajnai sellő mély szoprán FLOSSHILDE rajnai sellő alt SZÍNHELYEK 1. A Rajna mélyén 2. Sziklás vidék a Rajnánál 3. A nibelungok honának föld alatti üregei 4. Sziklás vidék a Rajnánál I. JELENET (A Rajna mélyén. Zöldes félhomály, fölül világosabb, lent sötétebb. Fent víz, mely szüntelen jobbról balra folyik. Mélyebben a víz finom köddé válik, a talajtól embermagasságra pedig szinte úgy tűnik, már nincs is nedvesség. A ködök mint felhők vonulnak az éjszakai folyómederben. Mindenütt karcsú szirtek emelkednek a mélyből, ezek képezik a színtér határait. A talaj vad sziklavidék, szirtekkel, kövekkel tele, sehol sem teljesen vízszintes, és minden oldalon barlangok sötétjében folytatódik a tér: A színpad közepén lévő karcsú szírt körül, mely egész a világosabb vízrétegig fölér; úszik egy rajnai sellő.) WOGLINDE Hejja! hajja! Hintáztass hullám habjaid hátán! Hejja! hajja! WELLGUNDE (fölülről, csak a hangja hallatszik) Woglinde, magadban vagy? WOGLINDE Majd kettesben leszünk ha jössz. WELLGUNDE (lemerül a szirthez) Hogy őrködöl itt? WOGLINDE Vígan és jól! (Tréfálkozva próbálják egymást megfogni) FLOSSHILDE (Hangja hallatszik felülről) Hejja, hejja! Húgaim ott lenn! WELLGUNDE Flosshilde, ússz! Woglinde, lám, szökik, ha nem vagyunk fürgék! FLOSSHILDE (lemerül a játszadozók közé) Így őrzitek színaranyunk? Vigyázzatok, a nagy vígasság nagy búra válhatik még! (A kettő víg kiáltozással elúszik. Flosshilde igyekszik hol az egyiket, hol a másikat elérni, de azok kibújnak és együttesen kergetik Flosshildét. Mint a halak úsznak sebesen szirtről-szirtre, tréfálkozva, kacagva. Egy sötét barlangból Alberich jött elő és a mélyben egy sziklára kapaszkodik. Szinte sötétben van és növekvő gyönyörűséggel szemléli a lányok játékát.) ALBERICH Hehe! Ti csacskák, csindúsak vagytok, csábosak is! (a lányok meghallják Alberich hangját és abbahagyják a játékot) A ködhonból úgy felköltöznék, nincs-e kedvetek rám? WOGLINDE Hej, ki van ott? FLOSSHILDE Homályosan szól. WELLGUNDE Nézzük, ki les ránk! (mélyebbre merülnek és megismerik a Nibelungot) WOGLINDE, WELLGUNDE Pfuj, te rondaság! FLOSSHILDE (gyorsan följebb úszik) Vigyázz, a kincs! Bölcs atyánk ily veszélytől óv (a másik kettő követi és mindhárman a középső szírt köré gyűlnek) ALBERICH Hé, ti ott fenn! A SELLŐK Mi kellene ott lenn? ALBERICH Nem zavar tán, ha táncotok bámulnám? Ússzatok hozzám ide, jól tudok játszani véletek itt! WOGLINDE Még játszani óhajt? WELLGUNDE Kicsúfol tán? ALBERICH Finomnak tűntök a fényben fenn, karcsúak vagytok, e két kar átölel majd, Jertek, ússzatok le! FLOSSHILDE Már nevetnem kell, szerelmes a hős! WELLGUNDE Ez nem ellenség! WOGLINDE Nézzük csak jobban! (leereszkedik a szírt csúcsára, melynek lábához éppen odaért Alberich) ALBERICH Már hajlik is egy WOGLINDE Hát jöjj közelébb! (Alberich torz fürgeséggel igyekszik megmászni a sziklát, de többször visszacsúszik) ALBERICH (izgatottan) Sima, síkos, süppedős sár ez, kisiklom itt! Se kezem, se lábam nem fogja, nem tartja a pocsolyás pépet. (tüszköl) Nedvesség tölti meg orrom, tüszkölök tőle! (Woglinde közelébe ér) WOGLINDE (nevetve) Küszködj prüszkölve, udvarlóm. ALBERICH (át akarja karolni) Légy kedvesem, te kellemes lény! WOGLINDE (kibújva) Kedvesre vágysz, hát kedveskedj itt! (egy másik sziklához úszik) ALBERICH (fejét vakarja) Ó jaj, hová mész? Jöjj csak vissza, oly nehéz oda felmászni még. WOGLINDE (egy mélyebb szirthez úszik) Kússz inkább le, itt elkaphatsz könnyen! ALBERICH (izgatottan lemászik) De sokkal jobb itt lenn! WOGLINDE (gyorsan egy magasabb szirthez lendül) És most gyerünk vissza! (a másik két sellő nevet) ALBERICH Nem hableány ez, csak nyirkos hal! Várj csak te hűtlen! (gyorsan utána akar kúszni) WELLGUNDE (a másik oldalon egy mélyebb sziklára telepedett) Hejja, én hősöm! Halljad szavam! ALBERICH (megfordul) Énhozzám szólsz? WELLGUNDE Tanácsomat halld: ne várd Woglindét, válassz ki engem! ALBERICH (sebesen átmászik Wellgunde oldalára) Ó, sokkal szebb vagy, mint az a szálkás, sovány a szegény és túl sima. De kérlek, lengedezz kissé lejjebb. WELLGUNDE (még egy kicsit lejjebb merül) Itt jól vagyok már? ALBERICH Nem, még tovább! Hogy átkaroljon karcsú karod, évődve érjem el élveteg tested, add keblednek halmait, homlokom hajtani rájuk! WELLGUNDE Hogyha szeretsz és vággyal vagy teljes, hadd lám, mily szép vagy, vesd szemedet rám! Pfuj, te szurtos, a szőröd is szúr! Girbe-gurba csúf törpe vagy te! Akinek kellesz azt keresd meg! ALBERICH (erőszakkal próbálja megfogni) Ha kellek, ha nem, de megfoglak most! WELLGUNDE (gyorsan a középső szirthez úszik) Csak tarts, mert eltűnök még! (a másik két sellő nevet) ALBERICH (dühösen Wellgunde után kiált) Hagyj csak el, hűvös, hűtelen hal! Ha néked bennem kecsesség, kellem túl kevés, tán a pontyokkal próbálj, hogyha torz ez a púp! FLOSSHILDE Ne morgolódj, mit mérgelődsz? A választás, lám, kétszer is rossz volt, vigaszul íme a harmadik. ALBERICH Éneked, édes nekem, de jó, hogy nem egy van itt csak, ha sokból van egy, kinek kellek, a többit nem nagyon bánom. Hogy higgyek néked, ha nem ölelsz át? FLOSSHILDE (lemerül Alberichhez) Tán rosszul láttok, balga lányok, nékem ő nagyon szép! ALBERICH (hevesen közelít) Butának, csúfnak tekintem őket, bájos és bölcs te vagy csak. FLOSSHILDE (hízelegve) Ó zengjél még, oly szép e hang fülemben csábosan zúg! ALBERICH (bizalmasan hozzáér) Remeg, ráng és reszket e szív, jutalma túl gyönyörű. FLOSSHILDE (szelíden elhárítja) Szememben szépséged árad szét, mosolyod szelíd arccal szórod rám! (magához vonja) Férfias lény! ALBERICH Legdrágább lány FLOSSHILDE Légy enyém hát! (egészen karjába simul) ALBERICH Így maradj mindig. FLOSSHILDE Ó, e kancsali szem, ez a kunkori szőr, ne lássa, ne fogja meg más, és e tűhegyes hajból mindegyik tincs takarja vágyón a testem! Ez a rút varangy bőr, ez a ráspolyos hang, bár mindig bámulhatnám, s némán hallhatnám én! (a másik két sellő nevet) ALBERICH (ijedten felugrik Flosshilde öleléséből) Gúnyolódjatok csak! FLOSSHILDE (hirtelen elszakítja magát) A dal ezzel véget is ért! (fölbukkan a testvéreinél és nevetnek) ALBERICH (jajveszékelve) Ó jaj, hát így van! Úgy fáj, úgy fáj! A harmadik is ily hűtelen volt. Ti rossz lidércek, kétszínű lápvirág lelkek, bennetek más, mint csalás és csalfaság nincs? A SELLŐK Lalala, lallalejja! Ejnye már törpe, mit dühöngsz ott lent, ím egy jó tanács, halljad: Légy bátor, és a lányokat kösd meg jól, ha lázban égsz. Hűn hozzád tartozunk majd, ha rabbilincsben tartsz. Csapj közénk hát, itt nincs mitől félj, hisz a vízben védelmünk nincs. (ide-oda úszkálnak, csábítva Alberichet, hogy kergesse őket.) ALBERICH Tagjaim tűzben égnek, a téboly támad rám! Vágy és érzés, vad és édes, gerjeszti vérem! Nevess és csúfolj csak, ám ha felcsap e láng, letiprom egyiket csúful! (Kétségbeesett erőfeszítéssel üldözni kezdi őket, félelmesen és fürgén ugrál szirtről-szirtre a lányok után, akik vidám nevetéssel elúsznak előle. Aztán meginog, lezuhan a mélybe, majd újból föltornássza magát. A lányok kissé lejjebb kerülnek. Alberich majdnem eléri őket, de visszazuhan, aztán újból kezdi. Végül dühöngve és kifulladva öklét rázza a lányok felé, szinte önkívületben.) ALBERICH Még öklöm odasújt!... (Szótlan haragban fölnéz, és megpillantja a középső szirt tetején fölvillanó és egyre fényesebben csillogó aranyat, mely varázsos fényét sugározza a vízen keresztül. Alberich némán bámulja.) WOGLINDE Lám, lányok, a napsugár ébredez már! WELLGUNDE Folyamtükrön át a szunnyadót üdvözli így! FLOSSHILDE Hint szemére csókot, s felnyitja lágyan. WELLGUNDE Nézd, hogy csillog az édes láng! WOGLINDE Vizicsillagunk szórja szerte a fényt! (a három sellő vígan körbe ússza a szirtet) A SELLŐK Rajna kincse! Színarany láng, te boldog és büszke érc! Lobbanó tűz, elöntöd a Rajna vizét! Ébredezz jó barát! Hogy fogunk néked játszani majd, lángol a víz, libben a kedv, s mi táncolunk vígon, halljad, ó halljad az éneket, csak neked szól! Rajna kincse! Hejjala hejja! (egyre jobban vigadozva úsznak a lányok a szirt körül. Az egész folyó arany fényben csillog.) ALBERICH (aki szemét az aranyról le sem vette) Mi az, ti simák, mi úgy ragyog ott fenn? A SELLŐK Hová való ez a korcs, hogy a kincsről nem hallott még? WELLGUNDE Nem tudja azt, hogy a tűz hol alszik, hol ébred lángolón? WOGLINDE Hogy a mély folyóból sugarat ont és fényben fürdik a táj? A SELLŐK Nézd, hogy úszunk a csillogó árban! Jöjj, fürödj te is velünk vígan, no ússz közénk, ha nem félsz! ALBERICH Ha csak búvárjátékhoz jó az a kincs, úgy énnekem nem kell! WOGLINDE Szapulja ő színaranyunk, lám, nem is tudja csodáit! WELLGUNDE Hogy az kapja a világ uralmát, aki az aranyból gyűrűt csinál, mely végtelen hatalmat ád! FLOSSHILDE Így szólt minékünk atyánk parancsa: fényes kincsünk figyeljük jól, senki csellel ne csalja el tőlünk! Hát csend, fecsegni csak árt! WELLGUNDE Te bölcsek bölcse, beárulnál tán? Tán nem tudod, gyűrűt az ércből nem kovácsol, csak az... WOGLINDE ...az, ki az érzésről lemond, szerelmet és vágyakat elűz, az képes gyűrűbe fogni a színaranyat, senki más. WELLGUNDE Miért féljünk bajtól, hisz biztos az, hogyha az édes érzést élvezte, nem mond le róla. WOGLINDE Ő biztosan nem, hisz gyötri a vágy vak szenvedély vadítja el. FLOSSHILDE Úgy ettől itt nincs félnivalónk, majd elégtem én, úgy ölelt át. WELLGUNDE Oly perzselő a parázna korcs, a víz is felforr, amerre lép! A SELLŐK Bűbájos törpe, nem nevetsz hát? Milyen szép vagy így hogy a kincs ragyog rád! Ó jöjj, játszadozz, vigadozz hát! (A fényben nevetve föl-le úszkálnak) ALBERICH (mereven az aranyat nézve figyelte a lányok fecsegését) A kincs birtoka világuralmat jelent! Ki szerelmet nem kap, most ravaszul megszerzi azt! (félelmes hangon) Csúfolódj csak! A Nibelung közeleg! (dühösen a középső szirthez ugrik és sebesen kúszik rajta. A lányok sikoltozva föl-le merülnek) A SELLŐK Védekezz, ez megbolondult, odaég a sár, ahol csak jár, a vágy az agyára ment! (nevetnek) ALBERICH (egy végső ugrással a csúcshoz ért) Bujálkodók, nem értitek most se, nincs menekvés! (Kezét az arany felé nyújtja) A fényt oltom el így, kitépem az aranyat én, de gyűrűvé ötvözöm azt, mert hallja a víz: megátkozom a szerelmet! (Hatalmas erővel letépi a szirtről az aranyat és gyorsan eltűnik a mélyben. Hirtelen sötét lesz, a lányok a rabló után vetik magukat) FLOSSHILDE Fogd meg a rablót! WELLGUNDE Veszve a kincs! WOGLINDE Végünk! Végünk! A SELLŐK Jaj! Jaj! (A hullámok a mély felé zúdulnak, lentről hallani Alberich gúnyos nevetését. A legsűrűbb sötétségbe tűnnek a szirtek. Az egész színpadot fekete víztömeg tölti meg, mely egy ideig úgy tűnik, fentről lefelé mozog. A habok fokozatosan felhőzetté változnak, mögülük egyre fényesebb világosság tör elő, mely a felhőket finom köddé változtatja. Mikor a ködök kis felhőkként egészen eltűntek a magasban, hajnali fényben szabad vidék látszik hegyek között. Wotan és mellette Fricka, mindketten a virágos mezőn alszanak.) II. JELENET (A felkelő nap növekvő fénnyel világítja meg egy vár csillogó tetőpárkányát, mely a háttérben egy sziklacsúcson áll. E között és az előtér között mély völgy, melyben - feltételezhetően - a Rajna folyik. A vár teljesen láthatóvá lesz, Fricka felébred, szemét a várra veti.) FRICKA (ijedten) Wotan, uram, ó ébredj! WOTAN (még álmában) Valóra válik a vágy, ha álmaim vára áll, férfi-becsvágy, s fő hatalom, felnő a felhők fölé! FRICKA (megrázza) Hagyd el az ábránd csalfa honát, most ébredj, s láss józan szemmel! WOTAN (felébred, kissé felemelkedik, szemét a vár látványa köti le) A mű mindörökre készen áll! A hegynek csúcsán az istenvár díszeleg dicsően amott! Álmaim álma volt, terveim titka volt, s íme itt áll csillogón, fényes, fölséges ház! FRICKA Mi néked vígság, bánat nékem. A várad kész, de én féltem Freiát! Könnyelműen megígérted, hogy ő lesz érte a díj. A vár felépült, fizetni is kell, hogy gondolod, tartod szavad? WOTAN Emlékszem, mit kértek érte, kik váram építették és én szerződést kötöttem velük, jött a két óriás, munkába fogtak, most íme kész a művük,... te a díjjal ne törődj. FRICKA Ó nincs benned felelősség! Férfiszód ennyit ér csak! Ily' hazug ígéretet nem engedtem volna én, de lopva tárgyaltatok asszonyok nélkül, s így alku tárgyává lett a lány, kit az óriások kértek. Szégyentelen, ki őt elígérted, Freiát, legkedvesebb húgom, s vígan adtad el őt! Hogyha a férfi hatalmat kíván, senkit, semmit se néz! WOTAN Épp ily várra vágytál te is, sőt kérted, hogy építsék fel! FRICKA Csak mert félve azt láttam én, hogy férjem gyakran távol, s nincs oly lánc, mely lefogná kóbor és hűtlen szívét; szépséges otthon, szívélyes tűhely azt hittem mellettem tartja meg őt. De sejtem, hogy mégsem otthont nyújt e vár neked, jelképe lesz hírnévnek, rangnak és sok vad kaland viharának lesz kezdő és nyugvó helye. WOTAN (mosolyogva) Látom e bástyát te börtönnek szántad, ám nékem, istennek hidd el, hogy a világ uralmát négy fal között sose nyerhetem el! Mozgás és változás lényegem, egy asszony nem köt meg engem! FRICKA Sértegetsz, szívtelen férj, kinek többet ér a vélt hatalom, mint az, amit érte eladsz; szépség és nőiség. WOTAN (komolyan) Hogy nőül nyerjelek téged, nagy árat adtam, elvesztvén fél szemem, s te ekképp vádaskodol! Fontosak nékem a nők, tudhatnád, és Freiát, a húgod át nem adom, nem gondoltam komolyan. FRICKA (aggódva hátranéz) Úgy óvd őt most is, hisz oltalomért, látom, hogy hozzánk rohan. (Freia menekülve besiet) FREIA Ments meg, nővér! El ne hagyj, Wotan! A sziklacsúcsról rám rivallt Fasolt, hogy értem jön nemsokára! WOTAN Hadd beszéljen! Nem láttad Logét? FRICKA Mért e legravaszabbnak tanácsára adsz? Sok bajba rántott már ő, s te mégis megbízol benne? WOTAN Hol bátorság kell, ott én senkit se kérdek, ám hol cselszövés, vagy csapda győz le csalfa ellenfelet, ott Loge a leghasznosabb. Ő mondta, szerződjem így, s ígérte, Freiát kiváltja, hát benne bízhatom csak. FRICKA És ő újra becsap! Ott jönnek már az óriások is. Most Loge mért nincs sehol? FREIA Jó fivéreim jertek, ó, hol van egy férfi, hogy megmentse az elhagyott nőt! Ó jöjj hát, Donner! Bátyám, bátyám! Védjed Freiát, jöjj Froh! FRICKA Ki az aljas alkuban részt vett, most persze ide sem néz! (A két óriás, Fasolt és Fafner, erős doronggal felfegyverkezve jön) FASOLT Te szőttél álmokat, mi hordtunk sziklát, s íme kész a vár. Nappalon, éjjelen, munkálkodva szüntelen, termeid, tornyaid összeróttuk szerződés szerint. (a várra mutat) Ott áll, ott a művünk, lángolón süt rá nap, vedd, tiéd, és add a bért! WOTAN Nos, mennyi a bér, hadd halljam, amit kértek? FASOLT Kimondtuk már a méltányos bért, emléked tompa tán? Freiát, a szépet, szépet és szűzet, őt visszük el, így alkudtunk meg. WOTAN (gyorsan) Követelőznél, tébolyodott? Más jutalmat kérj, Freia nem eladó! FASOLT (egy darabig megrökönyödésében szótlanul áll) Nem értem! Hogy? Csaltál tehát? Hazug volt a szó? A dárdád semmit se ér, mibe szerződésünk róttad? FAFNER Te balga lélek, látod végre a cselt? FASOLT Fennkölt lény, lengeléptü, attól óvakodj, hogy szódat megtagadd! Egyezés biztosítja a létet, hatalmad is ez határozza meg. Mert bölcsebb vagy, mint durva népünk, kényszerű békéd betartjuk mi, ám mit sem ér tudásod, hasztalan kötsz te békét, hogyha tisztesség nem vezet, s a szerződés néked nem szent! Egy bamba óriás oktat így te bölcs vagy, tűrjed s tanulj! WOTAN Ravasz vagy, úgy teszel, hogy komolynak mondod a tréfát. Az ég szelíd lánya, légi, lágy, mit értek tuskók vele? FASOLT Gúnyolódsz? Hogy lesüllyedsz! Mennyekben lengtek ti fénylő felleglakók, s te mégis balgán szilárd várra vágysz, ám a kőfalért égi szépség a bér! Mi földön izzadunk, küszködik kérges kezünk, hogy szépségre leljünk, s egy nő nézzen ránk, hisz oly sivár létünk, s te ravasznak nevezel? FAFNER Kár a szófecsérlés, hisz nem szerelem kell, Freia másért fontos, ezektől szeretném messzire vinni. (halkan) Égi kertben színarany almák nőnek, Freia tudja csupán gondozni őket, s a szent gyümölcs táplálja bennük az ifjúság nem múló lángját, ámde búsan hervad viráguk, vénülőn tűnnek el majd, hogyha Freia nincs vélük. (durván) Tehát körükből vigyük el őt! WOTAN (magában) Loge most se jő! FASOLT Nos, halljuk a szót! WOTAN Más jutalmat kérj! FASOLT Csak ő kell, Freia a díj! FAFNER Gyerünk! Jöjj velünk! (A két óriás Freiára támad, Froh és Donner sietve jön) FREIA (rimánkodva) Jaj, védjetek tőlük! FROH (Freiát karjába fogva) Idébb, Freia! (Fafnerhez) Szemtelen, hagyd őt! Szép húgom védem! DONNER (a két óriás elé áll) Fasolt és Fafner, kőkalapácsomat éreztétek már? FAFNER Mért fenyegetsz? FASOLT Mit rontasz ránk? Nem harc hoz ide, csak bérünk adjátok meg. DONNER Tudom, óriás népnek mi jár. Gyere, a béredet bő kézzel mérem ki én! (meglengeti kalapácsát) WOTAN (dárdáját a civakodók közé tartja) Állj! Ne bántsd őt! Célt így nem érsz! Mit dárdanyélbe bevéstem én, szerződés védi őt. FREIA Végem! Végem! Wotan is elhagy! FRICKA Hát jól értelek, zord hitvesem? WOTAN (elfordul és látja Logét jönni) Végre, Loge! Így siettél, ennyire sürget, hogy helyrehozzad az alkut? LOGE (a völgyből, a háttérből jött föl) Mit? Milyen alkut kérsz tőlem számon? Tán azt, amit az óriásokkal te kötöttél? Én bércen és völgyben kóborolok, házba úgysem költözöm. Donner és Froh, ők máshogyan gondolják, nősülnek tán, lakás kell ahhoz ám! Lám készen áll a büszke lak, melyet Wotan kívánt. Égre tör kőfala, felséges e ház, az isten otthona! Bár vizsga szemmel néztem én, nem leltem rajt semmi hibát, Fasolt és Fafner jól dolgozott, egy kő sem inog ott. Nem voltam rest, ahogy némelyik hazug, ki annak nevez! WOTAN Másról beszélsz ravaszul, tudhatnád rólam, áltatást nem tűrök el. És azt se feledd, hogy pártfogód én vagyok csak, senki más az égiek közt. Hát szólj, tanácsot adj! A régi alku szerint a díj Freia lett volna, de én csak olymód álltam reá, hogy te megígérted, másmilyen díjjal kiváltod őt. LOGE Csak azt ígértem, megkísérlem, úgy ahogy bírom,... hogy... Kiváltsam őt. De ami nincsen és nem lehet, hol leljem azt, mit nem tudok, hogy ígérjem? FRICKA (Wotanhoz) Látod, mondtam, hogy kétszínű ő! FROH Mindig ilyen a hazudós Loge! DONNER Kioltom lángodat, átkozott! LOGE Ha a szégyen mardos, szidjál csak engem! (Donner meg akarja ütni Logét) WOTAN (közbelép) Ne bántsd a bajtársamat, hisz Loge kincset ér, jó tanácsára hallgatok, bárhogy csűri a szót. FAFNER Szót se szólj, csak megfizess! FASOLT Nem várhatunk már! WOTAN (sürgősen Logéhoz fordul) Nos hát, nagy ravasz, szólj hamar, hol kóboroltál ily soká? LOGE Szidalom Loge bére csak! Bár mind érted volt hosszú utam, a földet kiforgattam sarkaiból, hogy arra leljek, mi Freiát őnekik pótolná majd. De ez nem volt, és sejtem is már, hogy a földön nincs semmi oly szép, mi a férfit kárpótolná a nőknek bájaiért! (mindenki csodálkozva nézi) Ahol életet leltem, a víz, a föld, a lég sok lényét sorra kutattam, de hol csak egy sejt, egy sarjadék serken, semmi nem oly hatalmas kincs, mint a női szépség és báj. Mind, akik boldogan élnek, csak élcelődtek e kérdésemen, mert víz és föld és lég léte és célja csak a nő. (általános mozgolódás) Csak egyet leltem, lemondott a nőkről ez, és kincseket rabolt szerelem helyett. A Rajna bús leányai elzokogták nékem, hogy Alberich mind hasztalan kérte a szép sellőket, szeressék őt. A Rajnának aranyát rabolta el, azt tartja ő, hogy ez többet ér lányoknak csókjánál. Így a csillogó fém a törpéé lett, de kérik a hableányok, hogy te, Wotan, tégy velük jót, és a jogra térítsd a tolvajt, s a víznek visszaadd a kincset, hogy ott tündökölhessen mindörökké! Úgy ígértem, hogy elmondom néked és Loge tartja szavát. WOTAN Többet vártam tőled, te bolond! Ha én bajban vagyok, mit bánom mások baját. FASOLT (aki figyelmesen hallgatta Logét, Fafnerhez) Irigylem a kincset tőle, mert Alberich gyakran bosszant, de bosszút állni sohasem tudtunk tetteiért. Új gonoszság lesz csak a gondja, ha hatalmat kap. Hallod Loge, mondj igazat! Hogy képes hatni e kincs, mely a Nibelungnak kell? LOGE Csak szép dísz az a víznek mélyén, gyermeteg nők öröme, de aki a fémet gyűrűvé önti, oly erőt nyer véle, hogy néki hódol a föld! WOTAN (merengve) Én is hallottam ily regéket: Rajna-kincsről, mely gazdagságot rejt, és a gyűrűről, mely hatalmat ád. FRICKA (Logéhoz halkan) Hogyha oly csodás e csillogó, rőt arany, tán női ruhákra is szép. LOGE Biztos, hogy hű lesz mindig a férj, hogyha az asszony ily ékszert hord, amelyet kényszermunkán kovácsol törpesereg. FRICKA (hízelegve Wotanhoz) Lehet, hogy e kincset elnyered még? WOTAN (növekvő elragadtatással) A gyűrűhöz jutni, most már érzem, mily fontos! De mondd, Loge, mi az a mód, melytől gyűrűvé lesz a kincs? LOGE Egy oly varázserő szorítja rá, melyet más nem, csak az tanulhat meg, ki az érzésről lemond. (Wotan bosszúsan elfordul) Tudom, ez rossz, de úgyis késő, Alberich nem habozott. Átkával sújtva a vágyait, egy gyűrűt létrehozott! DONNER (Wotanhoz) Tán a törpe tőlünk se fél, ha ily erő van kezében. WOTAN A gyűrű kell nekem! FROH Átkozódnod se kell és elnyerheted. LOGE (élesen) Könnyű ez a módszer és egyszerű! WOTAN Mily módszer ez? LOGE Lopás! Mit ő elcsent, csak azt csened el, ez könnyű, ezt tudni se kell. De mert vad dühhel védi Alberich, mi csak bölcs, óvatos módon tudjuk tőrbe csalni őt, hogy a Rajna mélye a drága kincseket bírhassa újra: ezt kérik lányai csak! WOTAN A rajnai sellők? Kit érdekel az? FRICKA Ama vízbeli nőkről ne halljak többet, sok férfiút bánatomra lecsaltak a Rajna alá. (Wotan némán áll, szinte önmagával harcol. A többi isten feszülten figyeli. Közben Fafner csöndben tanácskozik Fasolttal.) FAFNER Hidd el, hogy a kincs Freiával százszor felér, mi az el nem múló ifjúságot arannyal hódítjuk meg. (Fasolt arca azt tükrözi, hogy akarata ellenére meggyőzték. A két óriás Wotanhoz lép) Halld Wotan, a válaszunk ez: Freia itt marad néktek. Könnyebb lesz az, amit kérünk: mint díjat hozd el nekünk a Nibelung kincseket. WOTAN Eszednél vagy? Mi nem az enyém, azt hogy adjam néktek, bolondok? FAFNER A vár oly nehéz munka volt, ám néked oly könnyen megy az, mi nékünk nem sikerüle, hogy túljárj a törpe eszén. WOTAN (izgatottan) Hogy én értetek verekedjem? A ti díjatokért? Szemtelenné teszi e balgákat, hogy hálás vagyok! (Fasolt megragadja Freiát és Fafnerrel együtt elvezeti) FASOLT Gyerünk lány! Kezünkben vagy, mint zálog, velünk jössz, míg kiváltanak majd! FREIA (sikoltva) Végem! Végem! (Az istenek döbbenten állnak) FAFNER Nincs tovább, elvisszük most! Ma estig - jól figyelj - zálogul tartjuk őt, majd visszatérünk, ám hogyha nincs egy halomba összerakva a Rajna kincse mind... FASOLT ...türelmünknek vége, Freia a miénk lett, örökre elvesszük őt! FREIA Nővér! Bátyám! Védj meg! Jaj! (A két óriás elhurcolja) FROH Védjük meg őt! DONNER Vesszen el minden! (Wotanra néznek) FREIA (távolból) Védj meg! Jaj! LOGE (az óriások után néz) Lám a messze tájon hogy taposnak már, és a Rajna medre csak egy lépés nekik, ó mily bús Freia, amint csüng az óriások hátán! Hahó, hej, hogy talpal a két tohonya! Le, a völgybe érnek már. Meg sem állnak, csak Óriáshon határán. (az istenekhez fordul) (Halvány köd lepi el egyre sűrűsödve a színpadot, az istenek egyre sápadtabbnak és idősebbnek tűnnek: mindenki Wotanra néz, aki a szemét a földre szegezi) LOGE Mit néz Wotan ily vadul? Az égi népnek mi fáj? Ködfátyol kábít? Álmodom tán? Mily darvadozva hervadtok itt?! Lám, az arcotok mily zord, és fény pillantástokban nincs! Bátran Froh! Nincs semmi baj! Reszketsz tán, Donner? Csak fogd kalapácsod! Mi bánt, ó Fricka? nem nagyon örvendsz, öregszik Wotan is lám, megvénült hirtelen! FRICKA Végem! Végem! Ó jaj, mi ez? DONNER Reszket kezem! FROH Szívem remeg! LOGE Halljátok , már tudom én! Nem élveztétek Freia gyümölcseit ma. Az édes almát, mi kertjében nő, ki ízleli azt mindennap, tetterős, ifjú marad, de kertnek gondnokát zálogba raktuk, és az ágon már rohad a rossz gyümölcs, míg földre hull. Énnekem mindegy, sajnálta tőlem régóta már termését Freia nagyon, mert félvalódi volnék az égiek közt! Ám ti aranyalmák nélkül, hogy lesztek meg? Az óriások tudva ezt, így teszik tönkre léteteket: most lássuk, ki a bölcs! Ily gyümölcs nélkül szikkadón, szürkülően, mindenki gúny tárgyaként az égi faj kihal! FRICKA (félve) Wotan uram, boldogtalan! Könnyelműséged íme, mily szörnyű szégyent hoz miránk! WOTAN (hirtelen elhatározással) Nos Loge, most jöjj velem! A Nibelung-országba térünk, csak az kell nékem, a kincs! LOGE A sellőknek jár az arany, azt várják, hogy átadod nékik. WOTAN (hevesen) Szót se róluk! Freiát, a húgod, Freiát védem meg ezzel! LOGE Bárhová mész, társad vagyok. Indulás, merüljünk a Rajnába le? WOTAN Van másik út? LOGE E kénköves barlang is arra visz, no jöjj, itt lejutunk jól! (Előremegy és oldalvást egy üregben tűnik el, melyből kénes gőz csap fel) WOTAN Ti többiek itt várjatok. Tűnt ifjúságunk a kincs visszahozhatja még! (Loge után bebújik az üregbe. Az ebből kiszálló füst elterjed az egész színpadon és mintegy felhőkkel borítja el azt. Az itt maradókat már nem is lehet látni) DONNER Jó utat, Wotan! FROH Vigyázz nagyon! FRICKA Szorongva, búsan, asszonyod vár! (A gőz egészen fekete felhővé sötétül, majd átalakul szilárd, sötét sziklakőzetté, mely egyre fölfelé mozog és így azt a látszatot kelti, hogy a színhely egyre mélyebben a föld alá süllyed. Különböző oldalakról sötétvörös fény tűnik fel, kalapácsok zaja hallatszik mindenfelől. A kovácsolás elhalkul, végtelennek tűnő földalatti üreg tűnik fel, mely szűk járatokba torkollik.) III. JELENET NIBELUNG-ORSZÁG (Alberich a szűkölő Mimét egy oldaljáratból a színre kergeti.) ALBERICH Hehe! hehe! ide, ide, törpekovács! Megcsipkedlek alaposan, amíg nincs készen, ahogyan kell, a titkos, nagyszerű tárgy! MIME (bőg) Ohe! Ohe! Au! Au! Eressz csak el! Készen van, amit kívánsz, a munka ég kezem alatt, vinnéd csak körmödet el! ALBERICH (elereszti) No add ide hát, ha készen van. MIME Ó jaj, hogy mondjam... hiányzik róla... ALBERICH Mi hiányzik róla? MIME (zavarban) Itt, - meg ott - ALBERICH Hogy itt, meg ott? Add ide már! (A fülét akarja húzni. Ijedtében Mime leejti azt a fémtárgyat, melyet görcsösen kezében tartott. Alberich felemeli izgatottan és aprólékosan megvizsgálja.) Csalsz, bitang! Kész van a munka, sőt nagyon is kész, úgy ahogy kell! A készítés módját mikor tudtad, gondoltad, magadnak tarthatod meg, azt amit éntőlem tanultál. Ostoba tolvaj vagy (fejére teszi a fémből ötvözött süveget) Fejem épp belefér, mondom a bűvszavakat: „Köd homálya, hulljon rám!" (alakja eltűnik, helyette ködoszlop látszik) Hol vagy testvér? MIME (csodálkozva körülnéz) Hát hol vagy? Hisz nem látlak én. ALBERICH (láthatatlanul) Te kétszínű korcs, most érezd hát! Így járnak a tolvajok! MIME (láthatatlan korbácsütések alatt összekuporodva) Ohé! Ohé! Au! Au! ALBERICH (nevet) No, jól van, mafla, a műved működik! Hohó! Hohó! Törpék ura én lettem, Alberich! Mindig és mindenütt nyomodban járok, nyugtotok nem lesz már tőlem, dolgoztok úgy, ahogy énnékem kell, amit izzadtok ingyen, enyém a haszna! Mától mind szolgáim vagytok! Hohó! Hohó! Halljátok, jő a Nibelung-király! (A ködoszlop eltűnik. A háttérben egyre messzebbről hallatszik Alberich dühödt kiáltása: üvöltés válaszol rá az alulsó járatokból, míg végül a hangok a távolban elhalnak. Mime fájdalmában összerogyott.) (Wotan és Loge egy járaton leereszkednek) LOGE Nibelunghon! A szürke ködben hogy hullanak villogó szikrák. MIME Au! Au! WOTAN A kő alatt ott nyög valaki. LOGE (lehajolva Miméhez) Ki vinnyog, vacog ott lenn? MIME Ohé! Ohé! Au! Au! LOGE Hej, Mime! víg kovács! Ki bánt, hogy így keseregsz? MIME Hagyjatok békén! LOGE Persze, hogy hagylak, csak vigyázz, - így - talpra állítlak Mime! MIME Mit érsz vele! A sárba lök újra úgyis a bátyám, mert ő e honban az úr. LOGE Hogy jármába hajtson, mily hatalma van? MIME Gonosz erők által Alberich egy színarany gyűrűt alkotott, ami úgy hat ránk, hogy reszketünk tőle és mi rabszolga módra csak őneki dolgozunk. Boldog kovácsok, gondtalan éltünk, formáltunk ékszert, sok tarka díszt, szépítve asszonyaink, s a munka élvezet volt. De most kényszerít minket, hogy résekbe bújjunk, hogy féljen tőle mindegyikünk. Mert a gyűrű által rájött, hogy hol talál a föld alatt még aranyat. Mi túrjuk a sziklát, mossuk a földet, s ha végre olvad tüzünkön a fém, mást sem készítünk, csak azt, mi őneki kell. LOGE Így hát az előbb ő büntetett meg? MIME Én szegény, jaj, borzasztó a sorsom. Egy fémsisak volt, amit kívánt, megmondta azt, hogy milyenre kéri. De láttam, fontos néki, úgy hogy, gondoltam, van benne bűverő, s ha önmagamnak tarthatom meg, varázsa ellen Alberich védtelen lesz. S talán így e zsémbes zsarnokot rászedem, rútul hatalmamba hajtom a hírest, a gyűrűt elveszem tőle és ahogy szolgája voltam, most szintolyan szolgám lesz ő! LOGE Nagyon okos, de mégse lett így? MIME Ó, bárha gyorsan kész volt a bűvös aranysüveg, nem tudtam, miként tesz csodát. Ámde tudta ő, s használta is. Megismertem így, bár elkésve már, művem titkos erejét. Mint a füst, ő eltűnt, de verte a hátam, mégsem láttam sehol. (zokogva) Ezt jól megcsináltam, én bolond. (Wotan és Loge nevetnek) LOGE (Wotanhoz) És mi úgy hittük, könnyű lesz! WOTAN Neked, főravasznak sikerül! (Mime meglepődik, hogy az istenek nevetnek és figyelmesebben nézi őket.) MIME Hát ti meg kik vagytok? Mit kérdeztek annyit? LOGE Híveid! Rabságukból megmentjük a Nibelungokat. (Mime összerezzen, mert hallja, hogy Alberich visszatért) MIME Vigyázzatok, Alberich jő. (félelmében ide-oda szaladgál) WOTAN (nyugodtan egy kőre ül, Loge melléje áll) Ő az, kit várunk. (Alberich, aki a ködsisakot fejéről levette és övére akasztotta, korbácsát lengetve az alsó járatokból fölfelé kerget egy csapat Nibelungot, akik arany és ezüst ékszereket hordanak és egy halomba rakják.) ALBERICH Ide! Oda! Hehe! Hohó! Csürhe nép! Itt a hely, itt halmozd fel! Mozogj te ott! Mit csoszogsz már? Lusta egy nép! Szedjed a lábad! Segítsek én is? Mind ide dobd! (hirtelen észreveszi Wotant és Logét) Hé, ki van ott? Ki tört reánk? Mime, ide! Féleszű korcs! Kérdeztek persze, s te válaszoltál! El, te lusta! Indulás, kotródj és dolgozz! (Mimét korbácsütésekkel a többi törpe közé kergeti) Hej és a többi! Szájukat tátják! Tűnjetek el! És a vájatokban gyűljön az érc! Korbács köszönt, ha bámultok még! Ne henyéljen egy se, úgy vigyázz Mime, hogy hátadon érzed a büntetésem! Mert hogy mindig és mindenütt ott vagyok én, azt úgyis tudod, ugye? Ácsorogsz még? Álltok itt mind? (ujjáról lehúzza gyűrűjét, megcsókolja és fenyegetően kinyújtja) Tedd, amit mondok, letiprott nép, Kényszerít a gyűrű rá. (Üvöltve ugranak szét a törpék, - köztük Mime - és minden irányban a szakadékokba bújnak) ALBERICH (hosszasan és gyanakodva nézi Wotant és Logét) Miért jöttetek? WOTAN Már mindenütt híre járt, hogy új szelek fújnak itt, nagy csodákat művel most Alberich, hogy nézzük és értsük, jöttünk bámulni azt. ALBERICH Az irigység, az hoz ide, az ilyen vendég mind ismerős! LOGE Ismersz tehát, együgyű lény? No mondd, ha ismersz, mit ugatsz rám? Nem régen még itt kushadtál lent. Hát ki volt az, ki fényt adott néked és lángot, nem Loge tán? Hogy olvasztasz fémet, hogyha nem fűtök be én? Pajtásod vagyok, hisz tudhatnád, nem szép, hogy így üdvözölsz! ALBERICH A felleglakók közt hízeleg Loge most. Oly barátjuk vagy nekik, ahogy voltál nekem? Haha, no, úgy nem félek azoktól sem. LOGE Ha mondom, nékem hihetsz. ALBERICH Csalfaságod hiszem, hűséged nem! (kihívóan megáll) Ej, de mit bánom én őket! LOGE Ó, mily bátor, s büszke vagy most, oly csodás hatalmad lett? ALBERICH Itt van a kincs, amit hordtak nekem ma. LOGE Még ily sokat nem láttam én. ALBERICH Nem oly sok, jut több is máskor! Százszor ennyi, amit gyűjt nekem népem. WOTAN És mindez miért kell neked, hisz itt lenn nincs öröm, sem az, mit kincsekért kapsz?! ALBERICH Gyűjteni kincset és rejteni kincset, erre jó nekem itt. Ám ha majd lent összegyűlt, az mi kell, egy napon feltörök innen, s a nagyvilág a korbácsom nyögheti akkor! WOTAN Áldott lélek, hogy teszed ezt? ALBERICH Ti, kik lanyha légben éltek fellegek közt, víg sereg... lesújtja majd az isteni fajt aranyöklöm! Mert a szerelmet elátkoztam én, mind az, ki él, mondjon le róla! És kit az arany leküzd, még küzdjön is érte! Ti lengtek ott fenn, hol édes az élet, égiek, ily törpéket lenézve, szép álmokat szőttök; De majd!... De majd!... Ha nékem szolgáltok, férfiak, a sok égi nőt, ki most rajtam nevet, erővel kényszerítem, adjon örömet! (vadul nevet) Halljátok-e? Vigyázz! Vigyázz! Jő az éjsötét had, fölkel a Niblungi nép, hogy eltakarja a fényt! WOTAN (felugrik) Most pusztulj nyomorult! ALBERICH Ez mit mond? LOGE (közéjük lép) Nyugodtan kérlek! (Alberichhez) Bízvást bámulhat téged, ki hallott műveidről. S ha majd remekül létrejön mindama terv, amit mondasz, te még nagyobb úr leszel nálunk, és hold és csillag és lángoló napfény, csak a te szavadra csillog, szolgál mind teneked. Ám fontos az, hogy e törpék, kik a kincset gyűjtik, ne nézhessenek irigykedve rád. Van egy gyűrűd, láttam én, hogy attól remeg a nép, de amíg alszol, rád törhet egy, hogy gyűrűd vigye el, ez ellen hogy védekezel? ALBERICH Azt képzeled Loge, bölcs vagy, és a többi ostoba mind. Hogy tanácsot kérjek, s bőkezűen háláljam meg, az esne most jól neked! Nincs szükségem rád, a ködsüveg véd, én eszeltem ki, Mime ötvözte ércből, eltűntet engem, vagy ha kell, változtat, úgy ahogy tetszik, bármivé. Senki nem lel, aki keres, de én mindent látok és mindent tudok. Szép, hogy így féltesz, ámde még tőled sem félek, bár cimborám vagy! LOGE Annyit jártam, száz csodát láttam, de új nekem ez a ködsüveg. Hogy minderre képes, azt bizony kétlem, ám hogyha mégis így van, senki nem győz soha rajtad! ALBERICH Azt hiszed, hencegek, ahogy Loge? LOGE Amíg nem láttam, hogy higgyem el szavad? ALBERICH Bár fölvet az ész, de most egyen a méreg és irigykedjél! No mondd, hogy miféle alakban jelenjek meg? LOGE Hát ahogy akarsz, de aztán csoda legyen! ALBERICH (felrakja a süveget) „Kússz elő, irdatlan sárkány!" (Rögtön eltűnik, helyette hatalmas óriáskígyó tekereg a földön, felágaskodik és torkát Wotan és Loge felé tátja.) LOGE (mintha megijedt volna) Ohé! Ohé! Félek, hogy elnyel, oly irtóztató! Szánjad életem, kérlek! WOTAN (nevet) Jó, Alberich! Jól csináltad! Mily nagyra nőtt a törpe és mily hirtelen! (A kígyó eltűnik, helyette Alberich régi alakjában jelenik meg) ALBERICH Hehe! Ti bölcsek! Hisztek-e már? LOGE (remegő hangon) Még most is reszket a lábam! Hogy óriás sárkány lett Alberich, meghiszem azt, hisz a két szemem látta. Ám ahogy nőttél, tudsz-e kicsi lenni, ha jónak tartod? Ha tudsz azt hiszem, bármi vész elől könnyen kibújsz. Ez persze túl bonyolult. ALBERICH Neked az, oly buta vagy! Mily apró legyek? LOGE Hogy egy csöpp kis nyílásba elbújj, hol békák férnek csak el. ALBERICH Hát az semmi! Ezt figyeld meg! (felrakja a süveget) „Bújj elő, törpe béka!" (Eltűnik, az istenek a kövek között egy békát látnak, mely feléjük mászik.) LOGE (Wotanhoz) Ott, a béka, lépj rá hamar! (Wotan a békára teszi lábát. Loge a fejéhez nyúl és máris kezében van a ködsüveg. Alberichet újra saját alakjában látjuk, amint Wotan lába alatt küszködik.) ALBERICH Ó, jaj! Csalók! Csapdába estem! LOGE Fogd, amíg megkötözöm. (Loge egy kötéllel megkötözi Alberich kezét és lábát) Siessünk föl, kezünkben van most! (A megkötözöttet, aki dühösen védekezni próbál, mindketten megfogják és fölfelé viszik a járaton, amelyen jöttek. A színpad változik, fordított irányban, mint az előbb. Újból hallatszanak a kalapácsok ütései. Végül Wotan és Loge a megkötözött Alberichhel kilépnek az üregből.) IV. JELENET (Színhely, mint a második jelenetben. Még ugyanaz a köd lepi a tájat, mint a II. jelenet végén.) LOGE Nos, öcskös, idecsücsülj! Látod, lelkem e szép világot? Uralkodni jó volna itt! Mondd, menhelyül mily csücsköt szánsz énnekem? (előtte táncolva megfricskázza) ALBERICH Átkozott rabló! Csaló! Bitang! Két kezemet oldozzad fel, megbánod még, amit művelsz! WOTAN A foglyunk vagy most, jól megkötöztünk. Hitted talán, hogy az, mi él, a te rabod lesz örökre? Most itt van, rab vagy magad, nagy tervednek ez a vége! Nos, váltsd ki magad, s szabad lehetsz újra. ALBERICH Én bolond! Én álmodozó! E két cselszövő tőrébe csalt! Bűnötök bosszúm torolja meg! LOGE Míg megkötve itt ülsz, nincs addig bosszúra mód. Akik fogva tartunk, furcsa lenne, ha félnénk. Ha bosszúra vágyol, igyekezz gyorsan, intézd a váltságot el! (ujjaival mutatja a váltság módját) ALBERICH (durván) No mondd, mi legyen az ? WOTAN A kincs, meg a színarany ALBERICH Átkozott tolvajok, ti! (magában) De ha meghagyják gyűrűmet, lemondok az aranyról én; legyen náluk egy ideig, és ha majd kell, visszaszerzem a gyűrűvel azt. Hát most megtanultam, az óvatosság mily fontos, és örülhetek, ha ily olcsón úszom meg. WOTAN No, hol van a kincs? ALBERICH (fennhangon) Felhozatom, de oldd fel kezem. (Loge megoldja jobbkezén a hurkot. Alberich megcsókolja a gyűrűt és titkos parancsot mormol.) ALBERICH Ekképp a szolgáim szólítom én. Jönnek máris, hallom, éjszaka mélyéből hordva a kincseket fel. Most oldd meg a kötelemet! WOTAN Még nem. Ha fizettél majd! (Nibelungok jönnek az üregből, megrakodva kincsekkel.) ALBERICH Hogy élem ezt túl! Most e csürhe csodálhat engem kötelek közt. (A Nibelungokhoz) Parancsolom, rakjátok le! Egy halomba, oda mind! Gyorsabban, bénák! Mit bámultok rám? Gyerünk! Dobd! Most kotródni innen, munkátok vár! Vissza a mélybe! Szörnyű büntetést kap, akit tétlen találok én! (Megcsókolja gyűrűjét és parancsolóan kinyújtja. Mintha villám sújtotta volna őket, a Nibelungok reszketve bújnak vissza az üregbe.) ALBERICH Most hadd menjek, fizettem már, s amit kézben tartsz, a fémsüveget, azt, légy szíves, add vissza csak! LOGE (a ködsüveget a halomra dobja) A váltsághoz tartozik szintén. ALBERICH Ti tolvajok! (magában) Ám semmi baj, ahogy elkészült egy, készül majd másik, még van oly erőm, mely Mimére hat. Bosszant már, hogy őket is a ködsüveg rejtheti el! No hát, Alberich megtett mindent és most hadd legyen szabad! LOGE (Wotanhoz) Rendben van ezzel? Oldozzam fel? WOTAN Van még egy gyűrű ott az ujján! Hallod-e? A kincshez az tartozik még. ALBERICH (elszörnyedve) A gyűrű? WOTAN Váltságul azt is itt kell, hogy hagyjad. ALBERICH (reszketve) Hát ölj meg, de a gyűrűt nem! WOTAN (hevesebben) Csak élj, ha tetszik, de a gyűrűt adjad ide! ALBERICH Tudd meg, ha élni engedsz, e gyűrű nékem az élet. Tagjaim, csontjaim, éppen úgy enyémek, mint ujjamon itt e kincs! WOTAN Úgy véled, épp úgy tiéd? Tébolyult törpe, ne higgyed! Józan légy, honnan lett aranyad, amelyből megalkottad ezt? Tán tiéd volt, míg a sziklától nem szakítottad el? Tán a hableányok önként és szívesen adták a kincsüket néked, hogy abból gyűrűt csinálj? ALBERICH Átkozott gazság! Rút csalfaság! Számon kéred a bűnt, mivel hiába vágytál reá? Bizony elloptad volna épp úgy te is, ámde a gyűrűt nem tudtad hogy készítsd el! És most öledbe hull, amiért én, a csúnya törpe, kényszerűségből, nagy kínok árán, keservesen küzdöttem meg. Most vígan elviheted, miért önmagam megtagadva zord átkomat mondtam ki én. Mi nekem a mindenem volt, neked csillogó játékod, ékszered lesz! Óvakodj, rend istene! Vétkeztem én, de önmagam ellen csak, ám a te bűnöd bűnrészesévé lesz mind, aki él, nem lophatod gyűrűmet el! WOTAN Most elég! Nincs rá jogod, bárhogy csűröd a szót. (megragadja Alberichet és hatalmas erővel lerántja ujjáról a gyűrűt) ALBERICH (irtózatosan felüvölt) Jaj, mért volt, ha nincs!? Én eltiport, széttaposott! WOTAN (a gyűrűt nézve) Ím itt van, végre enyém, a lét ura most lettem én! (ujjára húzza) LOGE (Wotanhoz) Kell ez itt még? WOTAN Oldozd fel! (Loge teljesen feloldozza Alberichet) LOGE Haza mehetsz! Senki vissza nem tart, íme szabad vagy! ALBERICH (vad nevetéssel felemelkedik) Szabad vagyok? Biztosan? Úgy halld szabadságom hangját, így köszönt! Amint átkom nyerte el, most átkom sújtson rá! Bűverőm szent gyűrűje volt, de bárki hordja más, pusztuljon el! Ne nyújtson több élvezetet, soha víg ne legyen, kire fénye hull! Bárkié lesz, eméssze a bánat, s akié nem lesz, irigykedjen rá! Birtokáért veszkődjenek, de vészt hozzon arra, ki bírja majd! Sose gazdagítsa urát, csak a gyilkosát hozza rá! S ha érzi, hogy vége, félelem zúduljon rá és lassú kín döntse romlásba azt, kinek kezén ez a gyűrű lesz, amíg újra én visszaszerzem elrabolt művem! Ily gyászosan áldja meg a Nibelung gyűrűjét! Viseljed hát, s őrizzed jól! Utolér átkom hamar! (Sebesen leszáll az üregbe. A sűrű köd lassan oszladni kezd.) LOGE Szép, barátságos búcsú volt. WOTAN Tomboljon, van oka rá! (elmerül a gyűrű látványába, egyre világosabb lesz) LOGE (jobbra tekint) Fasolt és Fafner közeleg már, ott jön Freia velük. (Az egyre jobban eloszló ködből kilép Donner, Froh és Fricka és előresiet) FROH Hisz itt vannak már! DONNER Légy üdvöz, bátyám! FRICKA (aggódva Wotanhoz) Jó a hír, amit hoztál? LOGE (a halomra mutat) Az erő s az ész sikerre vitt, ez Freia ára ott. DONNER Látom, jő is már, őrzői hozzák. FROH Mily bársonyos lég, illata száll, édesen járja szívemet át! Búsra fordult a sorsunk, hogy elveszítettük őt, hisz létünk általa volt csak isteni, szép ifjúság. (A két óriás belép, Freiát vezetik magukkal, Fricka húgához siet és átöleli. Az előtérben újból egész világos lett, az istenek arca megint a régi fényben ragyog, de a várat még ködfátyol takarja el.) FRICKA Én kedves húgom, édes e perc, Ó, hogyan vártalak téged! FASOLT Állj! Hozzá ne nyúlj! Minket illet még. Most egy napig óriás hazánk foglya volt ő, de híven őriztük, így miként zálogot. S bár fájt nagyon, de visszahoztuk. Nos hol van érte a váltságdíj? WOTAN A díj vár reátok, a kincsnek mértékét jó szívvel mérjük. FASOLT Nagy bánat nékem, tudd meg, hogy elvesztem őt, rejtsd el hát szépségét tőlem, és a díjat mérd úgy, hogy a kincs csillogva rejtse el gyönyörű termetét! WOTAN Nos hát, a mérték Freia maga! (Freiát a két óriás középre állítja, két oldalára leszúrják dorongjaikat, melyek éppen oly magasak, mint ő.) FAFNER A két cölöp közt, ami hely csak van, azt töltse színig a kincs! WOTAN Gyorsan csináld, gyűlölöm nézni! LOGE Segíts, Froh! FROH Nékem is fáj szégyenét látnom. (Loge és Froh sietve halmozzák a kincset a dorongok közé) FAFNER Csupa rés meg hézag ez így! (durván sűrűbbre nyomja össze a felrakott kincseket) Nem tömör, tölts ide még! (lehajol, hogy réseket keressen) Csak tömd el a rést, átlátok itt rajta! FROH Elég, te kapzsi! FAFNER Ide! LOGE Hozzá ne nyúlj! FAFNER Ide! Van épp elég hely! WOTAN (kedvetlenül elfordul) Gyötrelmes ez, nézni is rossz! FRICKA (Freiára tekintve) Lám milyen szégyen ér egy égi lényt, vessél véget már néma kínjainak. Kőszívű! Az én húgom mást érdemel! FAFNER No még! No rakj ide! DONNER Nem bírom el, szétvet a düh, megállj, te kutya, te korcs! Elég legyen! Mérni jól tudsz, hát mérkőzz énvelem is! FAFNER Nyugton Donner! zúgj ahol kell, hiába mennydörögsz rám! DONNER (felemeli kalapácsát) És ha szétver ez a dörgés? WOTAN Csönd legyen! Befedte már Freiát a kincs! LOGE Épp jó, nincs több. FAFNER (méregeti a kincset) Még csillog a szőke haj, dobd azt a fejdíszt oda rá! LOGE Mit? Azt is még? FAFNER Gyorsan tedd oda! WOTAN Hadd vigyék, adjad! LOGE (rádobja a ködsüveget is) Így készen is volnánk! Rendben van minden? FASOLT Freia, már nem lát többé szemem, megváltottak ők, válni kell tőled. (közelebb lép és átnéz a kincsen) Nem! Még látom szemsugarát, miként a csillag, tündököl, átsüt a fény az arany között. (magánkívül) Szép szeme bűvöletében örök búcsút hogy vegyek én! FAFNER Hé, ajánlom, a hézagot tömd be! LOGE Telhetetlen, láthatod jól, nincs több aranyunk! FAFNER Barátom, nem! Ott Wotan ujján fényes gyűrű ragyog, azt add, hogy betömd a nyílást. WOTAN Mit? Gyűrűmet? LOGE Ej, mit képzelsz? A sellőknek a gyűrű jár, s nékik Wotan visszaadja. WOTAN Te mit fecsegsz itt? Mit megszereztem végre, senki másnak át nem adom! LOGE És ha számon kérik tőlem a sellők ígéretem? WOTAN Bánom én, hogy te mit ígérsz, a gyűrű enyém marad. FAFNER De avval lesz csak teljes a bérünk. WOTAN Kérj akármit és vidd, megkaphatsz mindent, de semmiért nem adom gyűrűmet én! (Fasolt előhúzza Freiát) FASOLT Úgy marad a régiben és Freiát visszük, de máris! FREIA Végem! Végem! FRICKA Szívtelen! Engesztelődj! FROH Dobd oda néki! DONNER Add, amit kérnek! (Fafner a Freiával elrohanó Fasoltot még feltartja, mindenki rémülten áll) WOTAN Hagyjatok mind, a gyűrű enyém! (Wotan haragosan elfordul. A színpad újra besötétül. Az oldalsó sziklahasadékból kékes fény tör elő, benne Erda válik láthatóvá, aki félmagasságig felszáll a mélyből. Nemes termetét hosszú fekete haj övezi) ERDA (kezét intően Wotan felé nyújtja) Válj meg tőle Wotan! Átkos gyűrű az, Meg ne várd vészes hatását, végromlásba hajt. WOTAN Ki ekként intesz, ki vagy? ERDA Mindazt, mi volt, láttam, mindent, mi van, s mindent mi lészen, értek én. A földi lét ősanyja, Erda szólít és véd. Három nornát ősanyagból fogant ölem, azt, mit látok, elmondják éjente néked. De túl nagy veszélyt láttam most s jöttem, magam. Halljad! Halljad! Halljad! Mindaz, mi van, véges! Az istenek alkonya eljő, s e gyűrű rejti a vészt! (Erda lassan süllyedni kezd, a kék fény sötétedik) WOTAN Titokzatos mindaz, mit mondsz, várj még, s taníts meg többre! ERDA Én óvtalak, mit tudsz, elég, tűnődj rajta, s félj! (elsüllyed) WOTAN (Erda után vetné magát, de Froh és Fricka visszatartja) Hogyan tűnődjek s féljek, hogyha te eltűnsz, s nem mondasz többet! FRICKA Mit tennél, tébolyult? FROH Megállj Wotan! Bántani mernéd? Tiszteld szavát! (Wotan maga elé mered) DONNER (határozottan az óriásokhoz fordul) Hé, csak vissza! Még várj, ha mondom! A díj az lesz, mit kértek. FREIA Van hát reményem? Méltó lennék mégis a váltságra én? (Mindenki Wotanra néz, aki mélységes gondolkodás után megragadja dárdáját és meglendíti, mintegy elhatározása jeléül) WOTAN Nos jöjj Freia! Kiváltlak én. Szép ifjúság légy újra s mindig miénk! Ím itt van, néktek adom! (A gyűrűt odadobja. Az óriások elengedik Freiát. Boldogan az istenekhez megy, akik szeretettel simogatják. Fafner hatalmas zsákot tereget szét és kezdi a kincset belerakni) FASOLT Hé, de kapzsi vagy, nekem is hagyjál! Méltányos módon osszuk széjjel. FAFNER Hiszen a kincsnél a lány fontosabb volt neked, és hogyha bérünk Freia lett volna biztos, hogy meg nem osztottad volna velem: aranyunkból jogosan veszem el hát a nagyobbik részt! FASOLT Átkozott vagy! Alkudni mersz? (az istenekhez) Ti legyetek bírák, osszátok köztünk díjunkat szét! (Wotan megvetően elfordul) LOGE (Fasolthoz) Hagyd néki a kincset, tartsd meg a gyűrűt és kész! FASOLT (Fafnerre veti magát, aki közben egyre rakodik a zsákba) Megállj! A gyűrű énnekem jár, Freiát hagytam érte el! (hevesen a gyűrű után nyúl, verekednek) FAFNER Vidd a kezed, enyém az is! (Fasolt elveszi a gyűrűt) FASOLT Én tartom, én szorítom! FAFNER (Felemelve dorongját) Jól szorítsd, ne ereszd el! (Egyetlen csapással agyonüti Fasoltot, a haldoklótól elveszi a gyűrűt) Most Freiát bámulhatod, De a gyűrűhöz nem nyúlsz! (Bedugja a gyűrűt a zsákba, aztán nyugodtan elrakja az egész kincset. Az istenek megrökönyödve állnak: ünnepélyes csend.) WOTAN (megrendülve) Elborzaszt, az átok mily gyorsan hat! LOGE Wotan, nincs szerencsésebb nálad, hasznot hajtott a gyűrű neked, ámde megválni tőle még többet ér. Az ki gyűlölt, lám elpusztul mind, a gyűrűért egymást öli. WOTAN Mily szorongás feszélyez! Rosszat rejt nékem a sors, senki, csak Erda, ő segít rajtam: leszállok hozzá én! FRICKA (hízelegve hozzá simul) Hol jársz én férjem? Hívogat már a fényes ház, várja, hogy lépjük vígan át küszöbét. WOTAN (zordan) Nagy ára volt, túlnagy is tán! DONNER (a háttérre mutat, mely még ködben áll) Lám milyen párás ott a lég, fojt és fullaszt a sűrű köd! A fellegek súlyát viharba gyűjtöm itt össze, s megtisztul tőle az ég. (magas sziklára lép a völgy fölött, meglendíti kalapácsát, a ködök mind köréje gyűlnek) Hahó! te ködgomoly szállj, és gyűljön a gőz! Donner, az úr, parancsot ád! (meglendíti kalapácsát) Kalapácsom sújt, jöjjetek hát! Felleget hajts, északi szél! Donner, az úr, parancsot ád! Hahó! Hahó! (eltűnik egy gomolygó viharfelhőben, majd hallatszik kalapácsának súlyos ütése, villám csap ki a felhőből, heves mennydörgés, Froh szintén eltűnik a fellegben) DONNER (láthatatlanul) Testvérem jöjj! Itt lesz a tündöklő híd! (Hirtelen elvonul a felhő, Donner és Froh ismét látható lesz. Vakító fényben szivárvány ível a völgyön keresztül a várhoz, mely az esti napsütésben fényesen csillog. Fafner bátyja hullája mellett az egész kincset összerakta és a hatalmas zsákkal Donner varázslata közben elhagyta a színpadot.) FROH (kinyújtott kezével mutatja az isteneknek a szivárványt) E híd visz a várhoz, könnyed s mégis szilárd, ki bátran járja, az célhoz ér! (Wotan és az istenek szótlanul bámulják a várat.) WOTAN Alkonyi napsugár az égen csak szórjad a fényt, csillogjon a vár. Míg a hajnalpírban lángolt, gazdátlan volt és elhagyott, vágyva néztem reá. Ám reggeltől estig, vad kínok közt, nagy áron elnyertem mégis! Közelg az éj, de bármi zord, oltalmat nyújt e vár. (Wotan egy kardot ragad fel, mely a Nibelungok kincséhez tartozott, de Fafner a földön hagyta és a vár felé emeli azt.) Így üdvözlöm én, s félelmem mesze szállt! (Frickához fordul) Asszony, most jöjj, ez Walhall, lakj ott velem! FRICKA Mily rejtelmes név ez? Nem hallottam én e szót még. WOTAN Majd érted a szót, ha győzött a terv, mit félelmek közt álmodni mertem én. (kézenfogja Frickát és lassan a híd felé megy, Froh, Freia és Donner követi) LOGE (az előtérből utánuk néz) Mennek már a végzet elé, akik létüket biztosnak vélik. Már szégyenlem, hogy szolgálok nékik! Tán az leszek újra, mi hajdanán voltam, tarka libbenő láng, s a fékezőimet fölfalom én, semminthogy velük fonnyadjak el, ha százszor is isteni lények! A terv úgyhiszem jó! Dehát nem sürgős, s ki tudja mi lesz?! (hanyagul az istenek után indul, a sellők éneke hallatszik a völgy mélyéből) A SELLŐK Rajna kincse! Színarany! Jaj, nem ragyog már hajdani fényed ránk! WOTAN (éppen a hídra akar lépni, de megáll és hátra fordul) E bús dal mit panaszol? LOGE (lenéz a völgybe) A Rajna lányai sírnak a kincsükért! WOTAN De mit zokognak? A SELLŐK A drága kincset, mely miénk volt, add vissza hát, add vissza hát! Hisz nálunk a méltó helye. WOTAN Szólj, hogy zavarnak most! LOGE (lekiált a mélybe) Halljátok ott lenn, Ne sírjatok már. Wotan azt üzeni: ha a régi kincs odalett, majd az istenek ragyogják rátok fentről a fényt! (Az istenek nevetnek, s rálépnek a hídra) A SELLŐK Rajna kincse! Színarany! Bár fénylene ránk az a hajdani szép sugár! Nincs becsület s hűség, csak a mélyben, rossz és rút mindaz, mi ott fenn ragyog! (Miközben az istenek a hídon keresztül a vár felé vonulnak, lehull a függöny.) Blum Tamás fordítása