FRANZ SCHUBERT WINTERREISE DALCIKLUS WILHELM MÜLLER VERSEIRE No.1. Áldjon ég (Gute Nacht) Mint vándor jöttem régen, Mint vándor tűnök el, Mit május nyújtott nékem, Tél zárja tőlem el. Ő bennem látta álmát, Az anyja már a vőt, Így véget ért az ábránd, Szép nyárra bús tél jő. Az úton meddig érjek, Zord végzet mondja meg, S hogy melyik útra térjek, Hű szívem súgja meg. Bús, holdfényszőtte árnyék, Mely mindig vélem jön, Csak hómezőkön járnék, Ott messze, messze fönn. De addig mért is várjak, Míg űznek innen ők? Mint kóbor eb, künn járjak, Hogy titkon lássam őt. A szívem ifjú vándor, És mindig vágyban ég, Ma nálad van, majd máshol És mindig vágyban ég. Míg téged ringat álom, Mit éj nagy csendje küld, Az ajtót halkan tárom, Ha nyílik, fel sem költ! Rá kívül búsan írom E két szót: Áldjon ég! Hogy szíved mindig hívom, Így vallom néked még. No.2. A szélkakas (Die Wetterfahne) Szél játszik fönn a szélkakassal, Mely gúnyos, éles hangot ád. Tán ő is csúfolódik azzal, Ki vágyva, sírva gondol rád. Ó, bárcsak régebben láttam volna A házon ezt a lármás jelt. De könnyem érte mért is folyna? Hű szívet úgysem érdemelt. A szív a széllel könnyen fordul, Mint ez ott fönn, jól látom én. Mit bánják ők, ha könnyem csordul, Ha jő egy pénzes vőlegény. No.3. Jéggé vált könnyek (Gefrorene Tränen) Sok jéggé dermedt vízcsepp Két orcámról hogy hullt, Úgy vettem észre őket, Hogy hangom könnybe fúlt. Bús könnyem, fagyott könnyem, Ó, mért nem égsz, mint én? Mért váltok így mind jéggé, Hát mégis győz a tél? A forrás, mely úgy táplál, A szív oly tűzben ég, Hogy lángra gyúlna tőle A télben minden jég. No.4. Dermedtség (Erstarrung) A hóban búsan nézem, Ő egykor merre járt, Hol vágyva bolygott vélem Zöld erdőn, réten át. Úgy csókolnám a földet, Tán olvad hó, s a jég, Ha ráhull forró könnyem, A lába nyomát hogy lássam még. A rózsa vajon hol van, S a hímes, tarka rét? Ó, nincs virág a hóban, A fű is meghalt rég. Jól őrzöm drága képét, Mely szívem mélyén él, Hisz senkim sincs, hogy kérném, Csak szóljon róla még. Már holt a szívem, érzem És benne képe jég. S ha újra égne vérem, Ott vész a drága, drága kép. No.5. A hársfa (Der Lindenbaum) A kútnál, künn a kertben Egy régi hársfa áll; Ott hányszor ültem csendben, Rám édes álom szállt. Vén kérgén belé róva Sok drága, kedves név, Hogy vágyom évek óta Ott élni, úgy, mint rég. De így kell járnom egyre, Zord, néma tájon át, Az éj e fáradt szemre, Több álmot mért nem ád? A hársfa lombja súgja Szép lágyan, hangosan: Jöjj, vándor hozzám újra, Itt áldott béke van! Oly hűs a szél az éjben, Itt érzem arcomon, Bár száll kalpagom véle, Csak járok utamon. Jó néhány óra elszállt, Hogy tőle jöttem el. A hársfalombok zsongják: Itt szíved nyugtot lel. No.6. Vízáradat (Wasserflut) Érte égve dőre vágyban, Mennyi könnyet sírtam már, Hóba hullva jéggé váltak, S vélük mind a kín, mi fájt. Majd, ha újra zöld a róna, Édes lágyan fúj a szél, Tűnik hó, s a jég is róla, Véget ér a gyászos tél. Hó, te látod, vágyam érted, Mondd, az úton merre jársz? Hagyd a könnyem folyni véled, Rátok hűvös csermely vár. Végig járd a várost véle, Útról útra, téren át; És, hol könnyem égni érzed, Ott a kedves háza áll. No.7. A befagyott folyón (Auf dem Flüsse) Te, ki oly vígan zsongtál, Te hűvös, mély, nagy víz, Még búcsúszót sem mondtál, Most mért is hallgatsz így? Tél kérge zár el tőlem, Part néma fái közt, Csak álmodsz mélyen, csendben, Míg május fel nem költ. A jégbe, éles kővel, Mit vések, ennyi csak: Egy drága név, két évszám, Az óra és a nap. Hogy őt először láttam, S hogy szívem tőle vált; S a névvel mindkét számot, Tört gyűrű fonja át. A szív, s e gyászos, mély víz Mily egy, ha jő a tél: Bár jég a kéreg rajta, Benn zúgva mégis él. No.8. Visszapillantás (Rückblick) Bár hóban és a jégen járok, A talpam mégis tűzben ég, S míg a város tornyát látom, A lélegzet is terhes még. Hogy botladoztam minden kőben, Oly gyorsan jöttem tőle el, Sok varjú üldöz jégesővel, Mit házak ormán szedtek fel. Mily másként vártál engem régen, Én csalfa, hűtlen városom! Ott minden ablak fényben égett, Víg madár szólt az ágakon. A hársfa virágdíszben állott, A csermely lágyan suttogott, Két bűvös szem, hogy nékem lángolt, A sorsom dőlt el akkor ott. Ó! Bárcsak újból visszatérne E nap és minden álomkép, Hisz most is, mennék hozzá térden, Hogy őt csak egyszer lássam még. No.9. Lidércfény (Irrlicht) Mélybe csalt vad sziklabércen Rút, lidérces bolygó láng; Ám, hogy innen úthoz érjek, Semmi gondom nincsen rá. Téves úton hányszor jártam, Mégis célhoz értem én; Bármi ér, öröm vagy bánat, Minden csalfa, játszi fény! Csermely bérci útját járva, Könnyen célhoz érek így; Őket zúgó tenger várja, S minden kínra vár a sír. No.10. Pihenő (Rast) Hogy végre nyugtot leltem itt, Most érzem fáradt lábam; Míg vándoroltam, vígan vitt, Az úton meg sem álltam. Nem vágyott pihenésre sem, Mert állva néha fáztam; Van terhem, mégsem görnyedtem, Szél hajtott, könnyen jártam. Szénégetőnél ért az est, Hol csend van, s áldott béke; S nem pihen jól e fáradt test, Mit annyi mély seb éget. S ez árva szív, mely bátran küzd Sok átkos bajjal, vésszel, Bár néki hűs éji álmot küld, Most mindent újra érez. No.11. Tavaszálmodás (Frühlingstraum) Ma álmaim szépek voltak: Hogy május van, rózsa is nyílt, S hogy jártam a hímes réten, Hol víg madár lágy dala hív. Nagy hangon szólt a kakas, Az álom tűnik már, Vén holló, künn az éjben, Oly gúnyosan mondja, hogy „kár”. Majd fénylő ablak néz rám, Jég rózsákat rajzolt rá. Tán álmom gúnyolja véle, Hogy rózsát a télben lát. Ma álmaim szépek voltak: Hogy vár egy drága lány, Hű szívvel, édes csókkal, Rám végtelen mámor szállt. De újra szól a kakas, Az álom tűnik már, Csak várok néma csendben, És gondolok búsan rá. Húnyt szemmel fekszem ébren, Bús szívem láztól ég. Ha újra nyílnak a rózsák, Szép kedvesem eljön-e még? No.12. Egyedüllét (Einsamkeit) Mint gyászos felhők árnya Ha búsan száll ott fenn, Vagy sűrű erdő fáin Halk, bágyadt szél ha leng: Így járok én az úton, Míg fáradt lábam bír, Ó, nincs, ki rám még várna És szíves szóval hív. Itt lenn ma mind oly békés! S az ég ott fönn oly kék! Bősz orkán bárhogy tombolt, Én mégsem voltam ily árva még. No.13. A posta (Die Post) Jön a posta, vígan szól a kürt, De mért, hogy eléje vágyva Küld a szív? No, lám, hisz nincs, ki néked ír, Csak vársz, ha mégis jönne hír, Te árva szív. A városból a posta jő, Hol hányszor hívtad, vártad Őt, te szív. Ha látni vágyod, mint van ő, Csak szólj, te bús, te szenvedő, Te árva szív. No.14. A deres fő (Der greise Kopf) Dér hullt az éjjel, úgy ragyog, Bús főmet fénybe vonta; Már véltem: ősz és vén vagyok, Így végre boldog voltam. De kél a nap és zöld a rét, S én újra barna lettem. E gyászos élet meddig ér, A sírt mely úton leljem? Ó! Hányszor volt, hogy barna fő Vén őszre vált egy éjjel. Ez éjt hogy várom, hátha jő, De mért, hogy mégsem ér el? No.15. A varjú (Die Krähe) Varjú kísér mindenhol, Gyászos hangon károg, Vélem együtt vándorol, Bármely úton járok. Varjú! Furcsa útitárs, Mért nem hagysz el engem? Várod, hogyha vélem jársz, Zsákmány lesz a testem? Célhoz érsz, csak nyugton légy, Bennem gyilkos tűz ég, Ó, de mondd, hogy hol van még Sírig tartó hűség? No.16. Végső remény (Letzte Hoffnung) Zörren még az alvó fákon Néhány hervadt, sárga lomb, Könnyű szélben leng a fákon, S hallgatom, mily búsan zsong. Remény képe, hervadt lombok, Őszi sárgult falevél; Szél ha ráz, ti sápadt lombok, Szíve, tőle mindig fél. Lomb, ha ősszel hull a földre, Szép remény véle hull, S hullok én is ott a földre, Fáj, fáj, hogy minden sírba hull. No.17. A faluban (Im Dorfe) Sok bősz eb hogy ordít, hogy rázza a láncot, Míg szunnyad az ember a széles ágyon, Álmában látja mindazt, mi nincsen, Bármit, ha óhajt, ez ád néki mindent. Ám szertehull a rőt hajnal fényén. De ő, de ő, bár kivette jól a részét, Csak várja, csak várja, hol félbetört az álma, Majd másnapra őrzi a hűvös párna. Vén eb, csak űzd a vándort útján, Őt meg ne tűrd itt, ez álom-órán! Ki álmom végéhez értem régen, Sok alvó közt semmi dolgom nékem! No.18. Viharos reggel (Der stürmische Morgen) Szél tépte szét az égnek Bús, szürke köntösét, S a tépett felhőt űzi, Mint pelyhet fújja szét. Az ég, hol végig szállnak, Rőt villámfényben áll; Míg vágyva nézem őket, A lelkem vélük száll! Jól látom, szívem képe A gyászos, felhős ég, Mely hűvös, mint a télben A fagytól dermedt jég! No.19. Ámítás (Täuschung) Az éjben távol, játszi fény, Ott jár, csal útról-útra rég; Hogy hív, hogy csábít, érzem jól, E láng, mely ég, csak nékem szól. Ó! Aki árva, úgy, mint én, Ha lát ily csalfa, bűvös fényt, Mely hívja őt, ha jő az éj, Hogy rá ott vár egy lányka még, Csak jár e csábos fény után, Nincs más, mi néki üdvöt ád! No.20. Az útjelző (Der Wegweiser) Mért, hogy mindig arra vágyom, Ahol nem jár senki más, Csak a rejtett ösvényt járom, Havas, zordon bércen át? Embert látnom szinte fájna, Minden emlék messze tűnt, Ami űz e puszta tájra, Milyen őrölt vágy, mely éget, Mely csak éget, mint a tűz? Egyik útjelzőn jól láttam, Hogy a város messze van, De csak arra hajszolt vágyam, Ahol csend és béke van. Másik útjelzőhöz érek, Rajta intő szózat ég, Hogy az úton, melyre térek, Vissza nem jött senki még. No.21. A vendégfogadó (Das Wirtshaus) Hol álmodoznak holtak, A lábam erre vitt, A lázgyötört, bús szívbe Tán béke szállna itt. Sok sír virágtól ékes, Mint színes, hívó jel, Ha vándor jő, mind lássa: Hűs szállást nyújt e hely. Tán nékem is jut szállás, Hol szívem alhat még? Oly árva lett, oly fáradt, És benne mély seb ég. Ó szívtelen, bús szálló, Itt nékem mért nincs hely? Jó vándorbot, hű társam; Jöjj, menni, menni kell. No.22. Jókedv (Mut) Hogyha hull arcomba hó, Rajta egyet rázok, És, ha szívem búsan szól, Énekszóval járok; Hogyha tőlem vígaszt vár, Mintha néma lennék, Meg sem érzem, bárhogy fáj, Annyi édes emlék. Járva árkon, bokron át, Semmi gondom nincsen! Víg vagyok, mint annyi száz Régi, boldog isten! No.23. Letűnt napok (Die Nebensonnen) Szép égi nap három tündökölt, Úgy szórtak rá dús fényözönt; S ha én oly búsan álltam ott, Még szebben égve csillogott. Ó! Nem kell nékem égi fény! Két bűvös lányszem másra nézz! Volt nékem három szép napom, Két fényesebb már elhagyott. Bár veszne még a harmadik, Hogy mindig éjjel volna itt! No.24. A verklis (Der Leiermann) Künn, a város szélén Rongyos verklis áll, Fagytól dermedt ujjal Egyre muzsikál. Mezítláb jár télen, Lába, mint a jég, Kicsiny tányérjába Senki sem dob pénzt. Nincs, ki hallgat rája, Meg sem látják már, Kóbor, mérges, vén eb Mind ott morog rá. Bárhogy lesz is, néki Minden mindegy már, Ő csak játszik folyton, Karja meg nem áll. Elfogadsz-e társnak? Szólj, te furcsa vén. Játszanál a verklin, S énekelnék én. Fordította: Závodszky Zoltán