CLAUDIO MONTEVERDI TANCRED ÉS CLORINDA PÁRVIADALA ELBESZÉLŐ Bajt állni kíván a lovag; mert hogy véle Bajra szálljon, méltó férfinak ítélte. Ez a hegygerincen vesz kerülő utat Egy másik kapuhoz, melyen tán bejuthat. A ló motívuma Amint a levente nyomába iramlik, Fegyverzörrenése nagy messze elhallik, Megfordul Clorinda, kiált: CLORINDA Mit hozol te, Hogy úgy sietsz? ELBESZÉLŐ Felel: TANCRED Harcot neked s halált. CLORINDA A harcot, a halált, ELBESZÉLŐ Szól CLORINDA Ha szíved áhítja, Megkaphatod tőlem. ELBESZÉLŐ S megáll Clorinda. Tancred ellenségét látja, hogy gyalog van, Büszke harclováról ő is földre toppan. Egymásra kivonják éles, hegyes kardjuk, Fenik bátor dölyfük, tüzelik haragjuk; S összecsapnak, mint két bika, mikor marja Mellük a düh s féltés tüzes indulatja. Sinfonia Passeggio És te Éj, aki ezt a sok, dicső tettet Feledésbe s titkos méhedbe rejtetted, Két hős fényes napra méltó bajvívása, Méltó játékszínben mind a világ lássa. Passeggio Engedd sűrű fátylad e képről levonnom, Hogy késő koroknak délszínben ragyogjon; Hírnevük hadd éljen, s dicsőségük napja, Sötét emléked is hadd, hogy beragyogja. A harc kezdete Nem vigyáz, nem takar, nem hátrál egyik sem, Szükség itt bajvívó ügyességre sincsen. Cseles, csonka, teljes csapást ők nem mérnek, Az éj s düh nem ad helyt a bajmesterségnek. Derékon ütközik, csattog a két pönge; A lábuk gyökeret vert talán a földbe; Nem mozdul a lábuk s nincs nyugta kezüknek, Ha vágnak, ha szúrnak célt mindig megütnek. Ekképp új csapásnak, új düh bosszújának Mindig új oka, új ösztönzője támad. A haragot szégyen ingerli bosszúra, Bosszúból a szégyen megszülemlik újra; A két bajnok egyre nyomul, szorul összébb, Hely alig van már, hogy karddal kard mérkőzzék, Kegyetlen haraggal már kardmarkolattal Ütnek, öklelőznek pajzzsal, sisakkal. A lovag a hölgyet háromízben fonja Körül vaskarokkal; háromszor leoldja Magáról ez, jaj! a kegyetlen ellenség És nem a szerető erős rabbilincsét. Kardhoz nyúlnak ismét; vérbe fürdik újra Mind a két vas; végre, hogy magát kifújja, Kimerűlve vonul ez is, az is hátra, S kipihegi magát a nagy fáradtságra. Farkas szemet néznek, s fogva markolatját Vértelen testükön kardjukat nyugtatják. Immár halaványul az utolsó csillag, Mert a hajnal első sugara megcsillant. Bővebben csorogni látva mostan Tancred Ellensége vérét, mintsem a magáét, Örül, kevélykedik. Ó, hogy felfú, felkap, Botor elménk, egy kis kedvező fuvallat! szegény, minek örülsz? Gyászra fordul fönkölt Hősködésed, búra boldogtalan dölyföd! Ha élsz, megfizetnek szemeid ezért még, Egy-egy könnytengerrel minden egy csepp vérért. Pihenve kissé a vérszomjas vitézek, Némán, szótlan egymás szeme közé néznek. Végre is a csendet Tancred szakítá meg, Kérve ellenségét, nevét mondaná meg: TANCRED Kemény sors már az, hogy itt kell összevetni Jó, erős karunkat, hol nem látja senki; De ha szép munkánktól a mostoha végzet Megtagad már méltó tanút, dicsőséget? Fegyverek közt ha van helye kérelemnek, Ki vagy, mi vagy? Kérlek, végre tudnom engedd; Tudjam, legyen sorsom győzött- vagy győző-é, Győzelmem, halálom ki tette dicsővé? ELBESZÉLŐ Felel a hős asszony: CLORINDA Mindhiába kéred, Amit már szokásom, hogy el nem beszélek; Ám legyek akárki, egyet még megmondok: Kettő közül egy, ki fölgyújtá a tornyot. ELBESZÉLŐ Rettentő haragra gyúlt Tancred e szóra: TANCRED Rosszkor nyitottad föl ajkadat, Szavad s hallgatásod durva, vad pogányja, Haragom felgyújtja, bosszúmat kívánja. A harc ELBESZÉLŐ A harag visszatért újra a szívekbe, S ámbár gyengék, őket vad harcra tüzelte; A bajmesterség már rég száműzve, s eltűnt Az erő; csak a düh harcol már helyettük. Jaj, mily véres, tágas rést nyitnak a szablyák, Ha csapásik mind a ketten oda szabják A vérthez, a húshoz: és az élet rajta Kifutna bizony, de a düh visszatartja. A végzetes óra üt már nemsokára, Mely Clorinda szemét örökre bezárja. Szép mellébe fúrja kardja hegyét Tancred, Kegyetlen acéla mohón issza a vért. Válla aranyhímű, gyenge patyolatja, Mely emlői halmát védi, takargatja, Hév patakban fürdik. Érzi közelegni A halált; lábait inogni, remegni. Gyözödelmes Tancred meg nem állt még itt; a Keresztülszúrt szűzet, támadja, szorítja. Elesik az ottan és remegő ajka Megnyílik utolsó, békellő szavakra; Az Isten sugallta új lélek lehelte Szavait: hit, remény és szeretet lelke: Hogy, ki pártütő volt világéletében, Halálában kedves szolgálója legyen: CLORINDA Győztél, megbocsátok; bocsáss meg, barátom, Te is; nem testemnek, ennek nincs mi fájjon; Hanem lelkemnek, ó, könyörögj érte, Keresztelj meg, mosd le sok bűnömet végre. ELBESZÉLŐ E szomorún csengő, esengő hangokban, Oly szívbe nyilalló, édes fájdalom van... Tancred dühe térül, szíve lágyul, békül, Sűrű záporkönnyek ömölnek szemébül. Kis patak folydogál közel hegyek alján, Lassú mormogását a levente hallván, Szalad, hogy sisakját benne megmerítse, Szomorún nagy és szent tisztét teljesítse. Reszketnek kezei, amíg oldogatják Még eddig nem ismert arcáról sisakját. Látja, megismeri; elhal szíve láttán, Ó, mily viszontlátás! mily iszonyú látvány! Csak azért nem halt meg, mert mind összeszedte Erejét s egy ponthoz, szívéhöz vetette; Fájdalmát elnyomja, hogy neki víz által Éltét visszaadja, kit megölt vasával. Míg a hősnek ajka szent igékre oldott, Derült, boldog arccal a hölgy csak mosolygott; Haldokolva mintha szólna ezenképpen: CLORINDA Megnyílott az ég már; megyek békességben. Jánosi Gusztáv fordítása (1898)