M. P. MUSZORGSZKIJ A HALÁL DALAI ÉS TÁNCAI - DALCIKLUS No.1. BÖLCSŐDAL Felnyög a gyermek. A gyertya tövig égve bágyadtan pislog körbe. Egész éjjel, a bölcsőt ringatva, az anya nem merülhetett álomba. Korán, jó korán az ajtón óvatosan a halál, a könyörületes bekopog! Összerezzent az anya, s hátratekint nyugtalanul... "Miért ijedsz meg, kedvesem? A sápadt hajnal már benéz az ablakon. Sírástól, bútól, szeretettől te már elfáradtál. Szundíts csak egy kicsit, én majd itt ülök helyetted. Te nem tudtad megnyugtatni gyermekedet, én majd édesebben dalolok." "Hallgass! Gyermekem hánykolódik, vergődik, a lelkem kínozza!" "No de mellettem hamar lecsillapodik. Csicsijja, csicsijja, csicsijja!" "Arca sápadt, légzése gyengül... Hallgass már, könyörgök!" "Jó jel: csitul már a szenvedése. Csicsijja, csicsijja, csicsijja!" "Menj innen te átkozott! Hízelgő szavaddal megölöd egyetlen örömömet." "Nem, én békés álmot hozok a gyermeknek. Csicsijja, csicsijja, csicsijja!" "Könyörülj, várj, ha csak egy pillanatra is, szörnyű daloddal!" "Látod, elaludt csendes énekemtől. Csicsijja, csicsijja, csicsijja." No.2. SZERENÁD A gyönyör varázslatos, az éjszaka mélykék, remegő, tavaszi sötétség... Figyeli lehajtva fejét a beteg lány az éji csend susogását. Az álom nem zárja le csillogó szemeit, az élet örömökre hívja; és az ablakocska alatt éjféli csöndben a halál szerenádot énekel: "A rideg fogság sötétjében fiatalságod elhervad; én, az ismeretlen lovag csodás erővel kiszabadítalak téged. Állj fel, nézz magadra: arcod a szépségtől áttetszően ragyog, arcocskád piros, alakodat, mint felhőcske, hullámos hajad átfonja. Figyelő szemed égkék ragyogása fényesebb mint az égbolt, vagy a tűz. Déli nap hevével tüzel lélegzeted. Te elvarázsoltál engem. Érzékeidet megigézte szerenádom, lovagodat a te suttogásod hívta. A lovag eljött az utolsó jutalomért, a mámor órája elérkezett. Törékeny tested mámorítóan remeg. Ó, megfolytalak, oly szorosan ölellek; Hallgasd szerelmes suttogásom... hallgass... az enyém vagy!" No.3. TREPAK Az erdő és a tisztás teljesen kihalt. Hóvihar sír és nyög; úgy sejlik, mintha az éji sötétben felbőszülten rejtegetne valakit. Nézd, valóban! A sötétben a muzsikot átöleli a halál, dédelgeti, a cimborával kettesben trepakot táncol, fülébe dalt dúdol: "Ó, muzsikom, öregem, szegénykém, az itókát felhajtottad, kedveském; a hóvihar pedig, az a boszorkány, feltámadt, a mezőről váratlanul a sötét erdőbe űzött. A bútól, bánattól meg a szegénységtől gyötörten feküdj le, pihenj le, aludj egyet, aranyoskám! Téged galambocskám hóval melegítelek, körülötted nagy játékba kezdek. Vesd csak az ágyat, te szélvész-szerető! Hej, kezdjél rá, zendíts rá, fergeteg! Egy mesére, de olyanra, hogy egész éjjel tartson, hogy az a részeges majd tőle mélyen aludjon. Ó, erdők, égbolt és felhők, sötétség, szelecske, meg te, szállongó hó, pólyáljátok be takaróval, hópihével, az öreget, mint a kisdedet, betakargatom. Aludj barátocskám, muzsikom boldogan, a nyár megjött, kivirágzott! A róna fölött a napocska mosolyog sarlók sorjáznak, dalocska szállong, repkednek a galambok." No.4. A HADVEZÉR A csata dübörög, páncélok villognak, rézfegyverek bömbölnek, ezredek futnak, lovak vágtatnak, vörösen rohannak a folyók. Lángol a déli nap, az emberek csatáznak! Lehanyatlott a napkorong, de a harc egyre erősebb. Az alkony sápadt, de az ellenfelek mind elkeseredettebben és dühödtebben küzdenek! És leszállt az éj a harc mezején. A csapatok a sötétben szétszéledtek... Minden elcsendesült és az éji ködben a sóhajok az égbe szállnak. Ekkor a holdnak fényében, harci lován, csontok csillogó fehérségével megjelent a halál. És csendben hallgatva a siránkozást és az esdeklést, büszke elégedettség töltötte el, s mint hadvezér a csata helyét, körös körül végigjárta. A dombra felmenve körültekintett, megállt és mosolygott... és a harcmező felett mint a végzet áradt a hangja: "Véget ért a csata! Én mindnyájatokat legyőztelek. Előttem mind meghunyászkodtatok, harcosok! Az élet benneteket egymás ellen fordított, ám én kibékítlek. Együtt keljetek fel a szemlére, halottak! Ünnepélyes indulóra előttem elvonuljatok! Hadseregem, megszámlállak benneteket, aztán a földbe helyezzétek csontjaitok, édes lesz a földben az életet kipihenni! Évek repülnek láthatatlanul az évek után, az emberekben elmúlik az emléketek, de én nem felejtek! Felettetek hangosan lakomát ülök majd egy éjféli órán. Vad táncommal a nedves földet letaposom, hogy a síri nyugalomból csontjaitok soha fel ne kelhessenek, hogy a földből senki fel ne támadhasson!"