ROBERT SCHUMANN ASSZONYSZERELEM, ASSZONYSORS - DALCIKLUS I. Egyszer láttuk egymást, s szívem lázban ég, és ha bárhol járok, látom két szemét, kísér drága arca, mint egy álomkép, s tiszta fénye árad széjjel, lelkem éjjelén. Hogyha őt nem látom, bús az életem, a sok régi játék nem kell énnekem, mindig sírni vágyom, hogyha jő az éj, egyszer láttuk egymást, s szívem lázban ég. II. Ő a legdicsőbb a földön, s olyan jó, mint senki más! Lelke bátor, ajka édes, Szeme égi csillogás. S mint a csillag fönt az égen ragyog ránk az éjen át, fénylik ő a lelkem éjén, s nékem égi üdvöt ád. Járjad csillagfényes pályád, boldog szívem míg csak lát, s rejti jól e drága gyöngyöt: lelkem édes bánatát! Halk imámat meg se halljad, amely érted égbe száll, rá se nézz e balga lányra, ó, csak égi fényben állj! És ha végül párra lelsz majd, büszke, boldog lesz a nő, akit szíved vágya választ. Legyen áldva ő! Örömkönnyem árja hulljon, s boldog, boldog leszek én, bár a szívem törjön össze. Ó, te szív, mit vársz te még? Ő a legdicsőbb a földön, s olyan jó, mint senki más! Lelke bátor, ajka édes, szeme égi csillogás, s olyan jó, mint senki más! III. Hogy így van, nem tudom hinni, csak szívem álmodja tán, hogy engem hív boldog nászra, ily szegény és méltatlan lányt. Még hallom, ezt mondta nékem: "csak téged várt e szív", úgy félek, álmodom mégis, ó jaj, ez nem lehet így. Ó, bárcsak álmomban halnék, míg ringatna hű szívén, mily boldogan szállna lelkem, hol örök az üdv és a fény. Hogy így van, nem tudom hinni, csak szívem álmodja tán, hogy engem hív boldog nászra, ily szegény és méltatlan lányt. Hogy így van, nem tudom hinni, csak szívem álmodja tán. IV. Te színarany kis gyűrű, mily nagy kincs vagy énnekem, míg boldogan rád forr az ajkam, dalt hű szívem dobogása énekel. Az álmom mindig ő volt, kit gyermekszívem régen várt, de jártam félve, mint eltévedt vándor, sok bús éjen át. Te színarany kis gyűrű, míg rám ragyogsz fényesen, jól érzem azt, míg nézlek, mily gazdag és szép most az életem. Csak érte dobban a szívem, csak néki élek én, őt szolgálni vágyom, és lángjában égve ott megsemmisülni az ő szívén. Te színarany kis gyűrű, mily nagy kincs vagy énnekem, míg boldogan rád forr az ajkam, dalt hű szívem dobogása énekel. V. Jöjjetek, lányok, adjatok nékem szűzi fátyolt e szent napon, és hogyha véle oltárhoz lépek, mirtusz díszítse homlokom. Szívemre szállt az üdv és a béke, két karja lágyan ha átölelt, míg egyre hívtam vágyteli szívvel, nászunk napja hogy csak jöjjön el. Jöjjetek lányok, jöjjetek vígan, balga félelmem űzzük el, bús aggodalmam mért lássa ő, ki szívem örömre gyújtja fel. Én édes párom, láthatlak újra, lelkemnek fénye, napsugár? Jöjj, egyre hívlak, jöjj, kérve kérlek, jöjj, szívem reszket és várva vár. Útjára lányok, hulljon a rózsa, mind néki nyíljék a sok virág. Tőletek válni fájdalmas nékem, ám ott vár már a boldogság. VI. Nézel rám, és látom, meg nem értheted, sűrű könny a két szememből mért pereg; büszke szívvel hordom ezt a gyöngyöt én, hadd remegjen pillám selymes függönyén. Szívem fél, majd örömében feldobog, érzi jól, mit elmondani nem tudok, drága arcod rejtsd el itt a keblemen, édes titkot súgok néked, kedvesem. Érted már a könnyet, öröm könnye az, és ha újra sírnék, hidd el, jól esik nékem az! Kérlek, el ne menj még, légy itt szívemen, egyre téged hívlak vágyva szüntelen. Ágyam végén lesz bölcsője, jó helyen, édes álmom szunnyad benne csendesen, és ha álmom testet ölt és életet, benne drága képed mása rám nevet. VII. Szívemre zárlak én, gyermekem, te szép, te drága, én életem! Ki szeret, az boldog, a boldog szeret, így mondtam én, és így érzem ezt. Sok boldogságot vártam én, ennyit a szívem nem remélt, parányi száj gügyögve szól, és mégis, mégis értem jól. Anyai szívem érzi csak, hogy nincsen nálam boldogabb, nem értik azt a férfiak, a jó anyák mily boldogak! Két csillag jő fel fényesen, ha mosolyog rám ez angyali szem. Úgy áld a szívem, én gyermekem, te szép, te drága, én életem! VIII. Rám mérted ezt a szörnyűséges gyászt, mely porba súlyt. Én párom, néked immár véget ért a földi út. Bús-elhagyottan nézek szerteszét, kihúnyt a fény. Az éltem eddig boldog volt, már nem is élek én. A végtelen nagy bánat fátylat sző a lelkemen, Így vesztett boldogságom bennem él, s te, mindenem! Závodszky Zoltán fordítása