FRANZ SCHUBERT DIE SCHÖNE MÜLLERIN DALCIKLUS WILHELM MÜLLER VERSEIRE No.1. Útrakészen (Das Wandern) A molnár vígan vándorol nagy útra. Mit tudja, mi a mesterség, Ki vándorútra nem kelt még? Nagy útra, nagy útra! A csermely, kell-e példa jobb? a csermely… Az éjjel-nappal nem pihen, Fut folyton-folyvást sebtiben, A csermely, a csermely. A tengely, fordul az is ám, a tengely. Egy pillantásra meg nem áll, Csak mindig, mindig egyre jár, A tengely, a tengely. A nagy kő lám, mily ormótlan! a nagy kő. S még az sem nyughat békében, Víg pajkos táncra kél szépen, A nagy kő, a nagy kő. Nagy útra vígan kelek én, nagy útra. Hej, néném asszony, gazduram, Már indulhatnék csakugyan, Nagy útra, nagy útra! No.2. Hová? (Wohin?) Egy hangos csermelyt csörget A zordon sziklapart; Oly frissen zsong a habja, Az árnyas völgybe tart. Csak tudnám, vajon honnan, Egy titkos szózat jő: A könnyű vándorbottal Csak menjek, merre ő. És együtt haladtunk aztán A kis csermely, meg én, És egyre tisztább, vígabb A hangja, merre mén. Jó úton járok vajon? Te csermely szólj – hová? Te elbódítod lelkem Hűs mámort küldve rá. Vagy nem is a te szód ez? Nem hallom én ezt jól? Lent árnyas bokrok alján Száz tündér dala szól. Ne bánjad a zúgást pajtás Csak ballagj, meg se állj, Hisz csörgő csermely partján Kis malmot láttál már. No.3. A célnál (Halt!) Íme látom már a malmot, Noha rejtik a fák. Csak kattogása hallik A zsongáson át. Ej, mit hallok, ej, mit hallok? Zeng a malmocska már! És a ház milyen nyájas, Int az ablaka, vár. És a szép, tiszta égről A nap néz le rám. Kis csermely, drága csermely, Habod ezt súgta, lám! No.4. Köszönöm, patak (Danksagung an den Bach) Habod ezt súgta, lám, Ím, ezt hozta rám A zsongás, a bongás! A molnárlány, itt ő vár rám. Jó, értem a szódat. A molnárlány, a molnárlány. S mondd, ő maga küld, Vagy csak álom e hit? Ó, bár igaz lenne, Hogy ő maga küld. De mindegy már, a vándor megáll. Ami kell, amire vágyott, Az mind megvan már. Itt munkát lel, amennyi csak kell A karnak és a szívnek, Amennyi kell, amennyi kell. No.5. Esti pihenő (Am Feierabend) Volna száz kar ereje bennem, Le se győzne a munka engem. Hogyha zúghatnék versenyt a széllel, Malmot hajtva nappal, éjjel: Látná a molnár lánya majd, Engem hű szív vágya hajt. Jaj, de gyönge karom ám! Amit hajszol, amit kerget, Minden dolgot, minden terhet Elbír éppúgy bárki tán. S ahogy ottan ülök körbe, sorba, Mikor jő az esti csendes óra, Szól a gazda nékünk ekképpen: Jó volt mindnek dolga egyképp. S erre mond a lány: jó éjt! Mindnyájunknak szép jó éjt. Volna száz kar ereje bennem… No.6. A nagy kérdés (Der Neugierige) Nem kérdlek én, te rózsa, Se téged, égi fény. Nem mondja meg egyik se nékem, Mit vágyom tudni én. És rózsakertem úgy sincs, A csillag messze fenn, A csermely tán megmondja, Hogy enyém ő, vagy sem. Ó, vágyam tükre, csermely, Mért hallgatsz úgy ma, miért? Hisz nem sok, csak egy szó az, Egy szó, mit szívem kérd. Szólj, ha „igen” a válasz, De akkor is, ha „nem”. Az éltem üdve rejlik E két kis szóban benn. Ó, vágyam tükre, csermely, A titkot bízd te rám. Hisz jó helyen van nálam. Szólj: szeret-e engem a lány? No.7. Türelmetlen szerető (Ungeduld) Ó minden fába mért nem nyeshetem, Ó minden kőbe mért nem véshetem? Ó bárcsak szórhatnám a kertbe szét, Hogy rózsa nyílna benne szerte-szét. Leírnám százszor én e drága szókat: Rád várok én, te légy a párom, drágám. Egy csacska szajkó kéne énnekem, Mely eltanulja tőlem énekem, És zengje vélem, úgy, mint bennem él: A tiszta vágy, az égi szenvedély. Hadd hallaná a lány e drága szókat: Rád várok én, te légy a párom, drágám. Ó esti szellő, szerte ezt vigyed, Ó ezt susogjad enyhe zöld liget! Ti kis virágok, erre nyíljatok, És ezt vigyétek neki illatok. Te csermely, hadd a malmot s egyre zsongjad: Rád várok én, te légy a párom, drágám. Hisz láthatná, ha nézne néha rám, Hisz ezt kiáltja titkon néma szám! Hisz homlokomra írva ott ragyog, Hisz szívem hogyha dobban, ott dobog. De ő nem érti kínos, árva szómat: Rád várok én, te légy a párom, drágám. No.8. Jó reggelt! (Morgengruß) Áldjon ég szép lány e reggelen, Mért bújsz el tőlem hirtelen? Vagy tán a terhedre lennék? Ha üdvözöllek, bánt a szó? Ha rád tekintek, az se jó? Úgy hát majd szépen elmék. Hadd lássalak csak messziről, A nyájas ablak mélyiről. Oly várva vágyva hívlak! Ó ints le rám, te büszke fő, Te bűvös két szem tűnj elő, Mint páros égi csillag. Mit álmodtál az éjszaka? Még csillog könnyed csillaga, Mint harmat rózsaszálon. Még fáj, a nap, hogy felderült S az éjszakával elrepült A csendes édes álom. Az álom fátylát vesd le már! A reggel kéjem üdve vár. Az égre néz, ki boldog. A kismadár zeng nászi dalt. A szívekből a vágy kihajt Most minden bút és gondot. No.9. A molnár virága (Des Müllers Blumen) A csermelyparton kéklenek A fűben nyíló kék szemek. Hű társam a csermely énnekem És kékszemű lány vagy kedvesem. Mind nékem nyílik a kék virág, Mind nékem nyílik a kék virág. És őket majd egy estelen A házad mellé ültetem. Ha álomra hajtod kis fejed, Megsúgják, amit üzenek, Mind, amit rájuk bíztam, Mind, amit rájuk bíztam. És este húnyd le szép szemed, Az álom játszik majd veled: Az éjben mintha hallanád A nefelejcsek halk szavát. Azt küldi szívem néked, Azt küldi szívem néked. De reggel tárd ki ablakod, A szirmok kéken nyílnak ott. Ha rajtuk harmat rengedez - Az én hű lelkem könnye lesz. Könny, amit érted sírok, Könny, amit érted sírok. No.10. Könnyzápor (Tränenregen) Míg kettecskén ültünk a parton, Oly hűsen zsongtak a fák. A szemünk a patakba tévedt, Mely előttünk csevegve járt. A hold az égre feljött, A csillagok körötte mind. A csillagos égnek képe A színezüst tükörbe ring. De nem néztem én a holdat S a csillagot mit bántam én? Az ő arcát, azt lestem egyre S két szemét, mely csupa fény. És lám a hűvös mélyben Ott csillog a drága kép. Ráint, rábólint a partról Sok kék virág szerte szét. Úgy éreztem, a fényes égbolt A hangos patakba fúlt. És utána vágytam én is, Hogy elvessek kínt és bút. A felleg a vízben reszket, A víg patak előre tör. És zsongja, bongja egyre: Te hű fiú, csak vélem jöjj. A víz tükre egyszerre megtört, Mert két szemem könnyben ég. Ő szólott: jő a zápor, Már mennem kell, áldjon ég. No.11. Mámor (Mein) Csitt te csermely, hallgass már, Lassan malom, lassan járj. Halkan, halkan kismadár, gerlepár, Szűnj meg bájos dallamár. Szél ne szállj, minden száj Most egy csengő rímre jár: Hogy az édes molnárlány Rám vár. Kikelet, hova lett a bűvös illatár? Napfény, te se tudsz úgy sütni már? Senki sincs hát, ó be kár, Ki vélem örülni tudna bár, Boldogságom meg nem érti E puszta táj. Csitt te csermely, hallgass már… No.12. Csönd (Pause) Függ a lantom, zöld színű pántlika rajt, Nem tudok én már zengeni lágy szavú dalt. Úgy lángol a mámor e szív rejtekén, Csengő rímeket erre nem lelek én. Míg a lelkem vágyban szenvedve fájt, - Bús ének ajkamra könnyen szállt. És mennyi bajjal sírtam egykor a bút, - Míg szemeimből bánat könnye hullt. Ámde, hogy zengjem én az üdvöt, ó! Boldogságom oly nagy, nincs arra szó. Drága lantom, lóghatsz te békében hát, De jaj, ha szellő szálldos a húrokon át, Vagy hogyha rájuk röpke légy libeg, Úgy végigborzong rajtam a jéghideg. Oly rég miért pihen ott a szögön a lant? És mit jelent vajon e sejtelmes hang? Tán, hogy a visszhang búmra fájva kél, Vagy, hogy a lelkem újra dalra kél? No.13. Lantom zöld szalagja (Mit dem grünen Lautenbande) Szép ez a szalag! Milyen kár, Hogy elveszi színét a napsugár! A zöldet én úgy szeretem, A zöld oly kedves szín. Így szólt az édes, drága lány, S én ráfeleltem nyomban ám: Hát vedd el, hogyha szereted, A zöld oly kedves szín. Lisztes a molnár, mint a hó, A zöld szín az nékem nem való. Bár én is nagyon szeretem, A zöld oly kedves szín. Mert zöldell még a szép remény, Hogy boldog leszek egyszer én. A zöldet azért szeretem, A zöld oly kedves szín. Tűzd a hajadba pántlikám, A zöld szín hozzád illik ám. A zöldet úgyis szereted, A zöld oly kedves szín. Hol majd e zászló lengedez, Ott boldogságom vára lesz. Ott trónol az igaz szerelem, A zöld oly kedves szín. No.14. A vadász (Der Jäger) Te vakmerő vadász, hé, mi dolgod itt? Menj cserkészni máshova, senki se hítt. A patakhoz nem jár se medve, se bak, Egy hűséges őzike van erre csak. Ezt hiába lesed a bozóton át, Mert fél tőled, kis szíve remeg, ha lát. Úgy megriad, ha szilaj kopód csahol, Ha dörren a puskád, a kürtöd, ha szól. És jó lesz, ha lenyírod szakálladat, Mert bozontos arcodtól elfut a vad. De jobb is, ha fáid közt nyugton maradsz És minket a malomban békében hagysz. A halacska elvész, ha szárazra jut, A kis mókus megfúl, ha patakba fut. Hát ezért hát szépen az erdőbe térj, Ne zavard a molnárt, ki dolgának él. S ha galambom kegyére vágynál te tán, Hát megmondom min búsul a drága lány: Egy csúf vadkan éjente kertjébe tör És zöldséget gázol és csirkéket öl. Nos, állj őrt a puskáddal, akár a csősz És lődd le a vadkant, te büszke hős. No.15. Büszke féltés (Eifersucht und Stolz) Kis csermelyem, miért zúg vized ma, mért oly vad? A hencegő vadászra lesz nagy hadd-el-hadd? Ne fuss, még lenne némi dolgod itt, Hogy azt a csalfa, szeleburdi lányt leszidd. Ne fuss, ne fuss, ne fuss! Lám, tegnap is a kis kacér a rácson át Nagy szemmeresztve a vadászra kandikált. Hát illik az, ha szól a kürt, s a falka jő, Hogy tüstént ott kukucskál ablakában ő? Te csermely, indulj, ezt ne hagyd. De el ne mondd, arról ne szólj, Hogy látszik arcomon a gond. Szólj így: én láttam őt, az árnyas parton ült, És fűzfasípon gyermekeknek dalt fütyült. Csak így, csak így: én láttam őt, az árnyas parton ült. Csak így: és fűzfasípon gyermekeknek dalt fütyült. No.16. A kedves szín (Die liebe Farbe) Most mindig zöld lesz a gúnyám, Most mindig a zöldet bújnám. A rózsám kedveli ezt, A rózsám kedveli ezt. Rám bólong búsan a rozmaring, Rám álmatag ciprus lombja int, A rózsám kedveli ezt, A rózsám kedveli ezt. Most álla vad-hajsza éppen, A kürt riad erdőn, réten. A rózsám kedveli ezt, A rózsám kedveli ezt. Ó, üldöz engem a kín, a vágy, Én meghalok, nyugtot mégse hágy. A rózsám kedveli ezt, A rózsám kedveli ezt. Zöld réten lesz sírom hantja, Zöld pázsit is nőjön rajta, A rózsám kedveli ezt, A rózsám kedveli ezt. Se tarka szirmok, se fejfa rajt, Csak bánatos fűz, mely zöldet hajt. A rózsám kedveli ezt, A rózsám kedveli ezt. No.17. A gyűlölt szín (Die böse Farbe) A vágyam úgy kerget innen el, Úgy csábít a messze föld, Csak lomb ne nőne mindenütt, S a fű ne lenne zöld. A fákat megtépem sorra én, Hulljon le lombjuk mind. A fű kizöldül, Ha rásírom a szívemből a kínt. A zöldet én úgy gyűlölöm, Mert annyi benne a gúny, A gőg, a dölyf, a káröröm, Nem szánja szörnyű búm. Csak őrizhetném ajtaját, Hadd verne a zápor, a hó, És éjjel, nappal az ajkamon, Hadd zengne a búcsúszó. De harsan most a kürt szava, És megcsörren ablaka, Kihajlik ő, jaj, más után, De meglátom én is tán. Ó, azt a zöldszín pántlikát Hajadból tépd ki, tépd. Az ég megáldjon, búcsúzunk, Csak add kezed egyszer még. No.18. Elszáradt virágok (Trockne Blumen) Sok kis virágom, mind ő adta még. Hadd érje síromon őket a vég. Sok kis virágom oly búsan int, És mintha látnám e szívben a kínt. És mért, hogy szirmuk hervadni kezd, És rajtuk harmat könnye reng? Ha május elmúlt, mit ér a könny? A meghalt vágy vissza úgyse jön. Majd elűzi a tavasz a zord tél jegét És újra zöldül a hímes rét. A sírom lesz csak gyászos hely, Sok holt virágom ott porlad el. De hogyha egyszer a lány arra lejt, És árva hantomra egy könnyet ejt: Éledj fel virágom, ne félj, Hisz itt az új tavasz, elmúlt a tél. De hogyha egyszer a lány arra lejt… No.19. A molnár és a patak (Der Müller und der Bach) Ott, hol egy hű szívet a vágy éget el, Ott nem jön a holdfény az égre fel. Ott nem hajt ki többet a liliom-ág, Mert rajta a bánat, a kín férge rág. A mennynek minden kis angyala sír, És búg daluk egyre, hogy örök a sír. De hogyha a bútól a szív nem fél, Az égre egy csillag, egy új csillag kél. És rózsa, az nyílik majd ismét a fán És hószín az egyik, a másik, mint a láng. És a sok kicsi angyal csak a nappalra vár, S ha fölkel a hajnal, a földre leszáll. Ó, csermely, drága csermely, a szíved ugye szán, De azt, hogy mi a szerelem, nem érted ám. A hűs síri ágyban lesz béke majd, Te csermely, drága csermely, csak zsongd, bongd a dalt. No.20. A patak bölcsődala (Des Baches Wiegenlied) Béke rád, béke rád, nyugszol végre hát, Te fáradt vándor, a sír csendje vár. Én zengek majd bús bölcsődalt, Amíg elnyel a zúgó tengerár. E sír öle lágy, oly hűvös ágy, Kék kristálytermem az rejt el hallgatag. A víz sodra reng a sírodra lent, És ingva-ringva altat a hab. A vad erdei zajt te ne halld, E zsongó sírba a kürt nem hatol. Nem néz le rád a parti virág, Itt néma csöndben álmodhatol. Ne jöjj, ne jöjj a malom felől te csalfa lány, Ne zaklasd a holtat t bús földi árny. Habkeszkenőd a csermelybe lökd, Add néki e gyászos szemfedőt. Béke rád, béke rád örök éjen át, Az éj köde oszlik és feljön a hold. Ne tudd, hogy él földi kín, földi kéj, S hogy oly messze, oly messze a mennyei bolt. Fordította: Lányi Viktor