ROBERT SCHUMANN A KÖLTŐ SZERELME - DALCIKLUS HEINRICH HEINE VERSEIRE I. CSODÁLATOS MÁJUSBAN Oly bűvös május este volt, A fákon bimbó pattant Hogy édes néma vágyban A szívem érte dobbant. Oly bűvös május este volt, A gerle búgott halkan, Majd vallomásra nyílt fel Az éjben lázas ajkam. II. BÚS KÖNNYEIMBŐL... Bús könnyeimből támad Sok illatos, színes virág, És sóhajom, a bánat, Ez énekes madár. Csal hű maradj hozzám, Édes, Neked virul minden ág, Neked zengi az éjben A kismadár dalát. III. A RÓZSA, A GERLE... A rózsa, a gerle, a Nap meleg fénye, Oly boldogan láttam, oly vágyva néztem. Most mást szeretek, van más, akit nézzek, A fényes, a kényes, az ékes, az édes, Ez együtt mind, mit vágyva néztem, A rózsa, a gerle, a Nap meleg fénye, Van más, akit nézek, a fényes, a kényes, Az ékes, az édes, az édes. IV. SZÉP SZEMED, HA LÁTHATOM... Szép szemed, hogyha láthatom, Már elfelejtem bánatom, És ajkadon, ha csókom ég, Vergődő szívem újra él. És két karom, ha átölel, Úgy érzem, égbe szállok fel. De mondd csak azt, hogy hűn szeretsz, Zokogva, sírva hallom ezt. V. A HARMATOT VÁRJA LELKEM... A harmatot várja lelkem, Mit a liljom hószirma rejt, Dal csengjen a szűzi kelyhen A lányról, ki hűn ölelt. A dallam gyújtsa a vérem, Mint a csók, mit Ő adott Egy hűvös nyári éjjel, Mit feledni nem tudok. VI. A RAJNÁN, A SZENT FOLYÓN... A Rajna hulláma játszik, Szent partja pázsitos zöld. A vízen messze látszik Szép dómjával büszke Köln. A dómnak dísze, éke A színarany Mária-kép, Ha nézem, égi béke És fény árad róla szét. Sok angyal hódol és tartja Szent égi trónusán, A két szem, az ajka, az arca, Mint mása egy szép földi láng. VII. NEM SÚLYT A VÁD Ne érjen vád, bár sebzett szívem fáj, Meghalt a régi vágy, meghalt a régi vágy Ne érjen vád, ne érjen vád. Bár fényben élsz, csak gyémántcsillogás, Szívedben nincs egy igaz dobbanás, Már érzem rég. Ne érjen vád, bár sebzett szívem fáj. Ha alszom, látlak Téged, látom, Hogy lelked sötét, mint az éjjel, S benned mily rossz a gőgös, álnok szív, Jól látom én, hideg vagy, mint a sír. Ne érjen vád, ne érjen vád. VIII. HA TUDNÁ AZ ILLATOS RÓZSA... Ha tudná az illatos rózsa, A szívem mennyire fáj, Hogy búm lemossa róla, A könnye hullna rá. A kis csalogány, ha látná, Mily bánat ég lelkemen, Hogy kérjem őt, meg se várná, Dalt zengne énnekem. Ha érti néma kínom, A csillagos, fényes ég, Majd rámborul kék palástja, Nagy kék palástja véd. De őket hasztalan kérem, ó jaj! Senki meg nem ért, Csak Ő, ki árva szívem, A szívem törte szét! IX. OTT EGY FUVOLA ÉS EGY HEGEDŰ... A flóta bánatom sírja, A fényes trombita zeng, A fényes trombita zeng. A vőlegény táncba hívja Szép hűtlen Kedvesem, Szép hűtlen Kedvesem. Míg vígan hangzik az éjben, Míg vígan hangzik az éjben A dob meg a pásztorsíp, A néma csillagos éjben, A néma csillagos éjben Sok bánatos angyal sír. X. HALLOM A KEDVES HANGJÁT Hallom a Kedves hangját, A régi, édes dalt, Bús lelkemet kínok marják, Nagy vágyam fogva tart. Mély bánatom úgy se bírom, Vad bércek orma vár, Ott sincs, ki lássa kínom, Ha árva szívem fáj. XI. EGY IFJÚ SZERET EGY LÁNYT Egy ifjú járt a lányhoz, De annak a más szíve kell, A másik szíve is másé, És hitvesül azt veszi el. E kis mese bár nagyon régi, Ám mégis mindig új, Csak azt, kit éppen illet, Majd megöli a bú! XII. EGY FÉNYLŐ NYÁRI REGGELEN... Kinn járok az árnyas kertben, Dereng a hajnali fény. Míg suttog az illatos rózsa, Egy szót se szólok én. Míg suttog az illatos rózsa, Oly búsan szánva néz rám: "Testvérem, légy vidám újra, Te bánatos, néma árny!" XIII. ÁLMOMBAN SÍRTAM Ma érted hullt a könnyem, Azt álmodám, halott vagy rég. Fölébredek, és a könnyem Még sokáig arcomon ég. Ma érted hullt a könnyem Azt álmodám, elhagysz már. Fölébredek: tovább sírtam A néma éjen át. Ma érted hullt a könnyem, Azt álmodám, hű vagy Te még. Fölébredek, s egyre sírok Két szemem könnyben ég. XIV. MINDEN ÉJJEL ÁLMOMBAN... Ha ringat az álom, s jő az éj, És látom, mily bájos, bájos orcád, A földre leborulok én És sírva szólok hozzád. Majd leszáll a csönd, végtelen csönd S míg reám, reám csak nézel, egyre, Ott fénylik szemedben a könny, A drága gyöngyök ezre. Szólsz hozzám, hangod oly halk és lágy, És nyújtod a szép, a szép ciprusi lombot, Tűnik az éj, nincsen ciprus ág, És nem hallom a hangod. XV. EGY RÉGI MESÉBŐL... Ha lelkem édes vágyban a messzi múltba néz, Dal cseng rejtelmes lágyan és hív egy drága kéz, Ott járunk bíbor fényben az új nap alkonyán, Hol rózsa leng a szélben, mint bájos, szűzi láng. Az őszi fáknak lombja halk suttogón mesél, A gerle véle búgja és vígan dalra szárnyra kél. Az éjben szellemárnyak a földre szállanak, Ott lengve táncot járnak, míg fel nem jő a Nap. Kék lángok nyelve csillan a lombos, régi fán, És fénysugára csillan, majd körbe-körbe száll, És zúg a hűvös forrás, kis csermely surran el, Hol büszke bércek ormán a völgybe útra kel...Ó, Ó! Ó, bárcsak újra járnám a régi-régi hont, Hol üdv és béke vár rám, s hol szívem boldog volt, Míg ringat édes álom, itt leng, mint álomkép, De tűnék és nem látom, a fényes Nap, ha kél. XVI. A RÉGI, KÍNZÓ DALOK Ha kínoz régi dallam, vagy dőre álom bánt, Hogy már ne lásd, ne halljad, nagy koporsóba zárd! Hogy én mit rejtek abban, azt el nem mondom még, Te sűrű, gyászos fátylat rá szemfödélnek tégy! Majd bús ravatalt is állíts, mely súlyos terhet bír, De légyen széles, hosszú, nagy, mint a mainzi híd. Hívj száz erősebb óriást, mint Kristóf, ki szent, csodált, Szép kőbe vésett mása a kölni dómban áll. Ők elviszik messze, messze, mély óceán nyelje el, Mert ennyi néma bánat csak benne férhet el. Húzza le súlyos terhe, mit más szem úgyse lát, Holt bús szerelmem őrzi szívem bánatát!