JACQUES OFFENBACH HOFFMANN MESÉI OPERA HÁROM FELVONÁSBAN A fordító - az operafordításoknál kialakult szokás szerint - az operaházi gyakorlatba s a köztudatba átment egyes kis részleteket, népszerű sorokat meg- tartotta a régebbi fordításokból és amikor erre figyel- mezteti az olvasót, egyben köszönetet mond elődeinek, elsősorban Dr. Radó Antalnak, a hajdani kiváló mű- fordítónak. SZEMÉLYEK: Olympia szoprán Giulietta szoprán Antonia szoprán Stella *** Miklós mezzoszoprán Antonia anyjának hangja mezzoszoprán Hoffmann tenor Spalanzani tenor Nathanael tenor Crespel basszus Luther basszus Andrés tenor Cochenille tenor Pittichinaccio tenor Ferenc tenor Lindorf basszus, vagy bariton Coppélius basszus, vagy bariton Dappertutto basszus, vagy bariton Miracle basszus, vagy bariton Hermann bariton Schlemil bariton ELŐJÁTÉK (Luther pincéje; éjszaka.) KAR(a színfalak mögött): Glu glu glu... Bor vagyok én! Glu glu glu... Sör vagyok én! Glu glu glu... Az ember minket szörnyen kedvel! Glu glu glu... Mert a szesz elűz gondot és bánatot... Glu glu glu... ANDRÉS (megjelenik): Hoffmann úrfi... Hoffmann úrfi... (keresi Hoffmannt) LINDORF (megjelenik): Lindorf tanácsos va- gyok!... Jegyezd meg! Jöjj, ne félj! Jól figyelj! Úrnőd, úgy-e, Stella? Híres szépség, édes hangú díva? ANDRÉS: Ühüm! LINDORF: Milánóból jött? ANDRÉS: Hüm! LINDORF: Sok férfi fejét megbolondította már, igaz-e? ANDRÉS: Ühüm! LINDORF (rámutat a levélre, amelyet Andrés kezében tart): Ezt is egy úrnak küldi? Ne tagadd, szerelmi pósta! ANDRÉS.: Ühüm! LINDORF: Megveszem tőled! ANDRÉS: Jó! LINDORF: Tíz tallér? ANDRIS: Nem! LINDORF: Húsz... Harminc! (Andrés nem felel.) (Magában.) Beszéljünk a nyelvén! (Andréshez.) Kell negyven? ANDRÉS: Kell! LINDORF: Fogd, gazember! (Átadja a pénzt és elveszi a levelet.) Add és vigyen az ördög! ANDRÉS: Ühüm! Ühüm! (Távozni akar.) LINDORF: Megállj!... Mondd ezt Hoffman- nak: "Stella úrnőm üzeni önnek, hogy hiába hívja és várja örökké, úrnőm látni sem akarja többé!" Menj! (Andrés el.) No lám! (Olvassa a levét címzését.) "Hoff- mannak!"... Ó, asszonyok, néktek az ilyen férfi kell! A szépszavú költő! Csupa üres rím! Mindig koldus s gyakran részeg! (Kinyitja és olvassa a levelet.) "Szerelmem! Tudom, hogy szenvedsz ér- tem... Oly hideg voltam hozzád, de megbocsájtsz, ha szeretsz. Ez a kulcs az öltözőm kulcsa... Jöjj ma el, várok rád!" Nem, ezt nem tűröm, nem tűröm el! Megmutatom néki ittasan őt S majd eltűnik e nagy szerelem, kihűl ez a vágy... És akkor jövök én! Stella még ma este enyém lesz! Nem turbékolok, mint a gerle, Hisz nem vagyok éretlen tacskó! De én leszek mindég a győztes! Mint az ördög! (Megnézi az óráját.) Pár óra időm van, míg Stella ideérhet. Csak akkor zár a színház. És addig itt iszik Hoffmann S véle a többi korhely! Visszajövök és megvárom a randevút! (Eltűnik.) LUTHER (belép a pincéreivel): Rajta, gyorsan, egy-kettő, hamar a gyertyát, Kancsót, korsót add! Frissen, frissen! Ha bor van, jó a hangulat! Rajta, gyorsan! Hadd ünnepelje minden korty A színház híres csillagát! Gyerünk, legények, frissen hát! No, rajta. gyorsan, frissen hát! DIÁKOK (betódulnak, kar): Drum, drum, drum, Luther apó! Te vén csaló! Ide a sört, ide a bort, a sört, a bort! Csak hordd a bort, sört, hajnalhasadásig, Hordd hát a bort, míg lesz egy árva korty! Csak hordd a bort, sört, hajnalhasadásig, Csak hordd a bort, csak hordd a bort, Amíg van ott egy árva korty, Csak hordd a bort! HERMANN: Luther apó jó ember, trallalala... HERMANN, DIÁKOK (kar): Trallalala... HERMANN: Kötnivaló gazember! Trallalala! DIÁKOK (kar): Trallalala! A bort, a bort! (Verik az asztalt.) LUTHER: Hozom, hozom, urak, hozom! HERMANN: Van bor a nagy pincében, tralla- lala ... HERMANN, DIÁKOK (kar): Trallalala! HERMANN: Majd mi kiisszuk szépen, trallalala! DIÁKOK (kar): Trallalala! A bort, a bort, a bort, a bort! LUTHER: Hozom, hozom, urak, hozom! NATHANAEL: Hű neje Éva lánya, trallalala... NATHANAEL, DIÁKOK (kar): Trallalala! NATHANAEL: Elszökik éjszakára, trallalala, trallalala! DIÁKOK (kar): Trallalala! NATHANAEL, HERMANN, DIÁKOK (kar): Hű neje Éva lánya, trallalala, trallalala! Elszökik éjszakára, trallalala, trallalala! A bort, a bort! LUTHER: Hozom, hozom, urak, hozom! NATHANAEL, HERMANN, DIÁKOK (kar): A bort! Csak hordd a bort, sört, hajnalhasadásig, Hordd hát a bort, míg lesz egy árva korty! Csak hordd a bort, sört, hajnalhasadásig, Csak hordd a bort, csak hordd a bort, Amíg van ott egy árva korty, Csak hordd még hajnalhasadásig, Hordd, csak hordd a bort! NATHANAEL: Luther, vén pocakos hordó! Hová rejtetted Hoffmannt? HERMANN: Biztos ivott itt a borból! Ezzel mérgezted meg őt! NATHANAEL, HERMANN, DIÁKOK (kar): Add vissza őt! NATHANAEL: Hé, mi lesz? Idehozod őt, Vagy a végórád ütött! LUTHER (észreveszi a belépő Hoffmannt): De urak! Hisz Hoffmann jön be éppen! S vele együtt Miklós is! NATHANAEL, HERMANN, DIÁKOK (kar): Vivát! Vivát! Ez ő! Vivát! Hoffmann! HOFFMANN: Barátaim! MIKLÓS: Fiúk! HOFFMANN: Széket és poharat, hol a pipa? MIKLÓS: Pardon, uram, ha meg nem sértem... Hogy én is itt igyam, kérem, engedje meg! NATHANAEL: Csak tessék! NATHANAEL, HERMANN, DIÁKOK (kar): Helyet mind a kettőnek, mindkettőnek! (Hoffmann és Miklós leülnek.) MIKLÓS: "Notte e giorno faticar"... HOFFMANN: Ördögbe is! Hallgass! MIKLÓS: Jó, nem szóltam! (Lindorf megjelenik egy asztalnál.) HERMANN (Hoffmannhoz): Mi van veled ma, cimborám? NATHANAEL: Az arcod mitől ilyen sápadt? Szólj, Hoffmann, mi az, ami bánt? HOFFMANN: Mindíg, ha szeret a szívem, Egy kísértet utamba áll! (Lindorfra néz.) MIKLÓS: És ilyenkor verset, meg álmot, Mind megfojt a borospohár! HOFFMANN: De most, hogy Stella enyém, Kezdődik a boldog élet! Már nem iszom! Mily szégyen a pocsolyában heverni részegen! Idézet Mozart "Don Juan" -jából. Stella ebben lép fel a szomszédos színházban. HERMANN: Párna se kell? HOFFMANN: Van kő ott! NATHANAEL: Mennyezet nincs? HOFFMANN: Az ég! NATHANAEL: És takaró? HOFFMANN: Az eső! HERMANN: Megint rémeket látsz, Hoffmann? HOFFMANN: Nem, de ma este a Don Juant láttam... DIÁKOK (kar): Beszélj! HOFFMANN (Lindorfra néz): S most ez az arc!... Mire jó így feltépni behegedt sebet?... Az élet rövid, hát jobb, hogyha mulatunk rajta! Kell a tréfa és kell az ének, nevessünk egyet!... Majd holnap sírhatunk!... NATHANAEL: De ma még csak dalolj! Ne kelljen kétszer kérni! Kórus is van itt! DIÁKOK (kar): Kórus is van itt! HOFFMANN: Nem... NATHANAEL: Ma csak víg nóta kell! HERMANN: Tán a patkány-dalt... NATHANAEL: Nem! Nagyon unom azt már! Dalold a régi dalt a törpe Kleinzachról! DIÁKOK (kar): Dalold a régi dalt a törpe Kleinzachról! HOFFMANN: Legyen hát Kleinzach! Az eisenachi várban egy furcsa alak... DIÁKOK (kar): Egy furcsa kis alak... HOFFMANN: Egy törpe élt s úgy hívta a nép: Kleinzach! DIÁKOK (kar): Így hívták őt: Kleinzach! HOFFMANN: Fején egy csúcsos, furcsa kalap, Alul recseg a lába, ha jár, krik-krak! Krik-krak! Krik-krak! Íme ez, íme ez Kleinzach! DIÁKOK (kar): Krik-krak, krik-krak, ím ez Kleinzach! HOFFMANN: Krik-krak! Krik-krak! Íme ez, hát ez Kleinzach! A két nagy púpja, hátul, elől, kidagadt. DIÁKOK (kar): A púpja kidagadt... HOFFMANN: A lába szétállt s X-be futott, ha szaladt... DIÁKOK (kar): Amerre elhaladt... HOFFMANN: Ruhája lógó rongycafat... És a feje is zötyög, ha jár, krik-krak! Krik-krak! Krik-krak! Íme ez, íme ez Kleinzach! DIÁKOK (kar): Krik-krak, krik-krak, ím ez Kleinzach! HOFFMANN: Krik-krak! Krik-krak! Ím ez hát, ez Kleinzach! És hogy milyen volt az arcvonása?... DIÁKOK (kar): Milyen volt az arcvonása?... HOFFMANN (egyre inkább belemerülve ábrán- dos álmodozásába): És hogy milyen volt az arcvonása... Az arcvonása oly csodás! Láttam őt!... Szép volt... Szép volt, akár a nyár... S a fényben úszó égbolt! S engem fűt most a láz, Az érte égő téboly - S hegyen át, völgyön át Kutatnám lábnyomát!... Meleg árnyékot borított lágy nyakára A hajának lezuhogó hullámos árja! Két szép szeméből nézett rám az ég: Ragyogó pillantás, melyben kék szikra ég! Kis tündérhintóként lebegve Vonta-vitte a szívemet a vágy... A hangja lágy és édes... Repült az ég felé, Repült s a mennybe szállt! Ott csengett győztesen, S visszhangzott rá szívem! Szavától zeng szívem!... NATHANAEL: Fura fantáziád van! Ki az ördög- ről beszélsz? Kleinzach?... HOFFMANN: Kleinzach?... Más jár eszemben! NATHANAEL: Ki? HOFFMANN (magához térve): Nem! Nem, senki!... Semmi!... Olyan zavart vagyok!... Hagyjuk!... Kleinzach többet ér, hogyha csúnya is volt! (Folytatja a félbemaradt dalt.) Ha torkán már egy pár kupa bor leszaladt, DIÁKOK (kar): Egy kis bor leszaladt, HOFFMANN: A mellén szétnyílt peckesen, gőggel a frakk! DIÁKOK (kar): Szétnyílt mellén a frakk. HOFFMANN: Fickándozott kicsit mint a halak S összecsuklott az asztal alatt! Krik-krak! Krik-krak! Krik-krak! Íme ez, íme ez Kleinzach! DIÁKOK (kar): Krik-krak! Krik-krak! Ím ez Kleinzach! HOFFMANN: Krik-krak! Krik-krak! Ím ez, hát ez Kleinzach! ANDRÉS (belép): Hoffmann úr! Stella művész- nő üzeni önnek: hiába hívja és várja örökké, úrnőm látni sem akarja többé! (Távozik.) (Hoffmann keserűen néz utána, majd az italhoz menekül.) HOFFMANN (iszik): Pfuj! Ez a sör Lutherre rávall! De jöjjön a puncs! DIÁKOK (kar): De jöjjön a puncs! HOFFMANN: Csípjünk be! DIÁKOK (kar): Csípjünk be! HOFFMANN: Az asztal alá a kompániával! DIÁKOK (kar): Az asztal alá a kompániával!... (Luther behozza a puncsot.) Luther apó jó ember! Trallalala! Trallalala! Kötnivaló gazember! Trallalala! Trallalala! Van bor a nagy pincében! Trallalala! Trallalala! Majd kiisszuk mi szépen! Trallalala, trallalala! NATHANAEL: Fogadjunk, hogy Hoffmann szerelmes! HOFFMANN: Szerelem? Ördög vigyen el, Ha még egyszer az leszek! LINDORF (nevetve magába): He-he-he! Nem csekély szemtelenség! Esküdözni sose jó! HOFFMANN: Tessék? (Odafordul.) Ha az ördögről szó van A szarva már látszik! (A diákokhoz.) Valami veszély fenyeget, meglátjátok. (Lindorfra mutat.) Sohasem akadtam ezzel úgy össze, Hogy ugyanakkor ne ért volna baj! Balsorsom mindig tőle jön: Hogyha játszom, biztos, hogy vesztek! LINDORF: Azt kell hát hinnem, hogy nem ját- szik jól... HOFFMANN: Hogyha iszom, félremegy a bor! LINDORF: Tán nem ért az iváshoz! HOFFMANN: S ha szeretek... LINDORF: Ha-ha-ha! Az úr szeretni, is szokott? HOFFMANN: Mért ne?... NATHANAEL: Ebben semmi szégyen nincs, úgy találom! Itt van barátunk, Vilmos is, Leonóráért eped a szíve, érte lángol! És Hermann Gretchenért, Míg én... engem meg Fausta a sírba visz! HOFFMANN (Vilmoshoz): A művésznőd, szép Leonóra, (Hermannhoz): És a te babaarcú, hideg Gretchened, (Nathanaelhez): és Faustád is, szegény... Bolond, kacér és érzéketlen nő! HERMANN: A tiéd tán oly ritka kincs, Hogy így lenézed a miénket?... HOFFMANN: A szerelmem?... Ó, Stella!... Te három nő vagy egy- magadban! Egy lélek, de én háromnak érzem: - Művésznő... fiatal lány... és kurtizán! A szerelmem? Dehogy! Mondjuk így: három szerelmem!... A legbájosabb tündérhármas!... A szívem nagy regénye volt! Szerelmeim bolond történetét elmond- jam-e? DIÁKOK (kar): Mondd! Mondd! Mondd! Halljuk hát! Inni jobb, ha közben víg meséket mesél- nek! Míg a kék füst keringve jár S a légen át az égbe száll... MIKLÓS: Míg a kék füst a légen át, az égbe felszáll! HOFFMANN: Íme, kezdem!... MIKLÓS: Szilencium! DIÁKOK (kar): Szilencium! LINDORF (magában): Egy óra alatt mind leissza magát! HOFFMANN: Első szerelmesem neve: Olympia... ELSŐ FELVONÁS (Spalanzani otthona.) SPALANZANI (a szomszéd helyiségben lévő Olympiát nézi): Lám, ott pihen! Hehe! Szép, okos és szerény is!... E csodabábu révén pénzem visszaszerzem; Mit kísérleteimmel elpazaroltam én!... Csak Coppélius ne lenne! Hisz minden áron pénzt akar kicsikarni belőlem! Azért hirdeti, hogy a bábu szerkezete övé! Szörnyű ember! Örülök, ha nem látom! (Megjelenik Hoffmann.) Ah! Hoffmann! Jó napot! HOFFMANN: Remélem, nem zavartam! SPALANZANI: Tanítvány hogy zavarna? HOFFMANN: Ön mester, én csak kontár! SPALANZANI: Szerénysége megható. Még több munkát, még több tanulást, S megérti majd a fizikát! Jó lesz ön még tanárnak is! Majd megismeri akkor angyalmosolyú lányom! Uram, minden fizika! És a jutalom: Olympia! HOFFMANN (magában): Mi köze a fizikának Olympiához? SPALANZANI: Cochenille, merre bujkálsz? (Cochenille megjelenik) (Cochenille-hez): Van itthon elég pezsgő? COCHENILLE (dadogva, gépiesen): Nem jön több ven-dég? SPALANZANI: Sokan jönnek! (Hoffmannhoz): Maradjon! A lányom név- napját ünnepeljük ma! (Spalanzani és Cochenille távoznak.) HOFFMANN: Itt vagyok végre! (Körülnéz.) Csak nyugodtan és bátran... Gyakoroljuk hát a tudományt! Tanulnom kell a fizikát, Hogy a rejtély közelébe jussak! Csak így lesz alkalmam Közelről látnom őt!... Mi ez itt?... Ez a kép!... (Megpillantja kint Olympiát.) A szívem hogy ég és lángol! Ó, első szerelem varázsa!... Így, kettesben, de jó is lenne véled élnem! Két szív, egy dobbanás! Úgy-e megfeleznénk, amit csak ád az élet? Hiszen a szerelemnek, az igaz szerelem- nek boldogsága ez! Lángol a szívem érted, ó hadd találjon rád! Ah! Hogy áthevítse lelked a bennem égő láng! MIKLÓS (belép): No lám, jól tudtam én, csak itt találok rád! HOFFMANN: Halkan! MIKLÓS: S miért? Mert itt lakik angyali szép Olympiád? Menj csak, fiam, és bámuld! HOFFMANN: Igen, ezt az angyalt imádom! MIKLÓS: Hiszen nem ismered még! HOFFMANN: Ha egy szív szeret, az ismeri a párját. MIKLÓS: Ablakon át? Nem láttad másképp! HOFFMANN: Pillanat kell csupán s a mennybe lát a szem! MIKLÓS: Mily szenvedély! Legalább tudja, hogy imádod? HOFFMANN: Nem... MIKLÓS: Írj neki! HOFFMANN: De nem merek. MIKLÓS: Nem mered? Akkor szólj! HOFFMANN: Azt se merem megtenni! MIKLÓS: Hát akkor dalold el, hogyha szólni sem mersz! HOFFMANN: De Spalanzani úr nem híve a muzsikának! MIKLÓS: Nézz körül! E ház muzsikál, itt minden játék! Ott van egy csoda figura, Egy gyönyörű szemű baba, S egy huncut kis kakas a párja, Egy kis kakas a párja! És dalol ez a fura pár! Sőt, kicsi lába táncra áll! És mintha élne, ezt a táncot egyre járja... HOFFMANN: Hogyan? Mit jelent ez a dal? MIKLÓS: Ah! a kis kakas oly vidám, Hogy kukorékol a zsivány És körbe perdül pici lába, pici lába! Azt dalolja a masina: Szép szerelmesed csak baba! És porcelánból van a drága, a drága! COPPÉLIUS (belép; magában): Most Coppélius leszek! Lássuk hát, ki van itthon? (Észreveszi Hoffmannt, aki ismét kifelé néz, Olympiára.) Ki ez? MIKLÓS (megfordul): Ó! COPPÉLIUS: Micsoda? Mit bámul ez az úr itt? A mi Olympiánkat, ejha! MIKLÓS (magában): Olympiájukat? COPPÉLIUS (Hoffmannhoz): Hé, uram! Hallja csak! Ifiúr! (Magában): Tán nem hall jól? (Hoffmannhoz): Uram! (Hangosabban): Uram! HOFFMANN: Tessék! COPPÉLIUS: Hívjon úgy, hogy Coppélius! Ez a nevem. Spalanzani jó barátom. Csinálok barométert, hygrométert, thermo- métert. Olcsó áron adhatom, hát tessék venni, próbaképp! Van lorgnonom, mely mindent feketén mutat, Van olyan, amely mindent rózsaszínre fest. Ezen át mindent jobban lát, jobban lát! Fényes üvegeim csillogók, Akár a tűzvirágok! De bűvös szemek ezek, mert velük A lelkekbe is látok! Aki néz, de mégse lát, Tesz azzal is csodát: Ez a szem lelket ád! Gyere nézd ezen át A rózsaszín világot... Jer idébb, közelébb, nézd! Nők szívét, hogy rossz-e, vagy tiszta, Átlátszóan tükrözi vissza. Vagy szívesebben látsz-e még Fehérnek minden éjfeketét? Tégy, ahogy kívánsz, de ha látni vágysz, Ha azt akarod, hogy a tied legyen a varázs, Csak tedd fel ezt az üveget, vegyed és láss! HOFFMANN: Ez igaz? COPPÉLIUS: Íme! (Szemüveget ad át Hoffmann-nak) HOFFMANN: Lássuk! (Felteszi.) COPPÉLIUS: Három arany!... HOFFMANN (Olympiát nézi): Lehet ez? Istenem! Milyen bájos és elragadó kép! COPPÉLIUS: Három arany!... HOFFMANN: Ah, édes álomkép!... COPPÉLIUS: Három arany!... (Hoffmann elé áll) HOFFMANN: Ó, miért takarja el előlem e csodás látomást? MIKLÓS (Odamegy Coppéliushoz és odaadja neki a pénzt.) SPALANZANI (belép, észreveszi Coppéliust): Te itt? COPPÉLIUS: Drága mester! SPALANZANI: Nem így egyeztünk meg! COPPÉLIUS: Van írásunk? SPALANZANI: Nincs... COPPÉLIUS: De hagyjuk ezt! Lesz annyi pénzünk, mint a pelyva! Megosztozunk rajt'! SPALANZANI: Olympiának ki az apja? Talán nem én? COPPÉLIUS: Ohó! De én csináltam a szemét! SPALANZANI: Ne szólj! ne szólj! Ne szólj! (Magában): Örök kár, hogy e szerkezetet nem én fedeztem fel... De segítek majd! (Coppéliushoz): Kell-e még néked ötszáz arany? Add nékem át a szeme titkát! Adj írást, hogy lemondasz Olympiáról, S megkapod, még ma, a pénzt. Éliás kifizet. COPPÉLIUS: Éliás? SPALANZANI: Derék és pontos ember. HOFFMANN (Miklóshoz halkan): Vajjon min alkudoznak titkon? COPPÉLIUS: Hát jól van így? SPALANZANI (kicserélik egymás papírjait): Az alku áll. SPALANZANI, COPPÉLIUS (összeölelkeznek): Derék barát! SPALANZANI (magában): Eredj, bolond, ebből pénzt sose látsz! COPPÉLIUS: Pillanat, csak egy ötlet! Adjad férjhez Olympiát! (Hoffmannra mutatva): Ez az ifjú úr itt, kész örömmel, elveszi még ma! SPALANZANI, COPPÉLIUS (megint összeölelkeznek): Derék barát! COPPÉLIUS: Ha! Ha! Ha! (Távozik) SPALANZANI (Hoffmannhoz): Barátom, ez mind a fizika! HOFFMANN (magában): Tudom! Ez bogara néki! COCHENILLE (megjelenik): Egybe-gyűl-tek, uram, mind, ki-ket meg- hívott má-ra! VENDÉGEK (belépnek; kar): Nincsen más az ég alatt, az ég alatt, Ki ily fényes estélyt ad, fényes estélyt ad. Páratlan a fény, a pompa, a fény, a pompa, Amit háza nekünk megmutat, amit háza megmutat. És most jó Spalanzani, Spalanzani, És most jó Spalanzani, hívja be most, Hívja be bájos lányát! Azt mondják, elragadó, elragadó! Hír szerint, hír szerint, kedves, szeretetre méltó! Oly bájos, hogy felüdít, ha engedi meg- csodálnunk. SPALANZANI: Egy pillanat csupán, s belép Olympia. (Távozik Cochenille-el.) MIKLÓS: Meglátjuk végre hát ezt a csodát közelről! Azt mondják, nincs a földön más ily szép... HOFFMANN: Csend, hallgass! Nézd, ez ő! (Spalanzani Olympiát vezetve belép, Cochenille követi őket) SPALANZANI: Ím, hölgyek és urak, Bemutatom lánykámat, Olympiát. VENDÉGEK (kar): Mi bájos e lányka, mi bájos e lányka! Mily tüzes ez a szem, Mily finom ez a termet, Csak dalra, táncra termett! Nem illik hozzá más! A haja mily csodás! Mily kedves, csupa kellem! Nem mondhat senki ellent, Nincs párja senki más! HOFFMANN (Olympiához): Ó, drága, drága lánykám! MIKLÓS: Ez aztán ritka látvány! SPALANZANI (Olympiához): Nagy sikered van ám! MIKLÓS: Oly bájos, igazán! VENDÉGEK (kar): Mily tüzes ez a szem, stb. Csupa varázs, nincs párja más! SPALANZANI: Nos, hölgyeim s uraim, büszke vagyok nagyon S szeretném megnyerni továbbra is a tet- szésüket. A lányom, aki minden kis szeszélynek enged, Ha kívánják... MIKLÓS (magában): A fizika diadalára! SPALANZANI: Előád majd tehát egy bravúr-áriát, S ahogy tetszik, vagy zongorát, vagy hárfát penget, Úgy kíséri önmagát. COCHENILLE (a színfalak mögé): A hárfát! EGY HANG (válaszol a színfalak mögül): A hárfát! SPALANZANI: Mi lesz? Cochenille! Ugorj és hozd elő a lányom hárfáját! HOFFMANN: Hallom majd énekét! MIKLÓS: Bolond egy szenvedély! SPALANZANI (Olympiához): Győzd le a lámpalázat most, gyermekem! (Megérinti Olympia vállát) OLYMPIA: Jó! Jó! COCHENILLE: I-i-me! (Hozza a hárfát) SPALANZANI (odaül Olympia mellé és a hárfát elébe helyezi): Urak, figyeljenek! Urak, figyeljenek! COCHENILLE: Fi-fi-gyel-je-nek! VENDÉGEK (kar): Figyeljetek! Figyeljetek! (Spalanzani kíséri a hárfán Olympiát.) OLYMPIA: Kis madárban, napsugárban, Zeng a dal szerelmes lágyan... És e hang zeng minden lányban, Ez zeng az egész világban: A vágy, ah! a lányban a vágy, ah! Ez zeng az egész világban, Ezt zengi Olympia, Olympia! Ah! (A szerkezet lejár, Cochenille gyorsan felhúzza): Ez zeng az egész világban! Ezt zengi Olympia, Olympia! Ezt zengi el Olympia! Ah! VENDÉGEK (kar): Ez zeng az egész világban! Ezt zengi el Olympia! S mert e hang a földön, égen Oly titokszerű varázs, Visszhang kél a lány szívében: A vágy, ah... Ah! A szívben a vágy! Ah! Ez zeng az egész világban, (stb.) HOFFMANN: Milyen csodás ez a hang! MIKLÓS: Milyen skála! Milyen skála! SPALANZANI: Tálalva van, urak és hölgyek, Gyerünk hát asztalhoz! VENDÉGEK (kar): Asztalhoz, asztalhoz, asztalhoz! SPALANZANI: Vagy tán evés előtt inkább egy kis tánc? VENDÉGEK (kar): Nem, nem, az ráér, most együnk csak! Aztán jöhet a tánc, jöhet a tánc! SPALANZANI: Ahogy kellemes! HOFFMANN (Olympiához közeledve): Merjek szólni? SPALANZANI (közbeszól): Most egy kissé fáradt. A bál után majd! (Megérinti Olympia vállát.) OLYMPIA: Jó!... Jó! SPALANZANI: Addig is kérem hát; jó uram, Ha terhére nincsen, Szórakoztassa ön a szép Olympiát... HOFFMANN: Boldogan! SPALANZANI (magában): Meglátom, hogy mit beszél vele! MIKLÓS (Spalanzanihoz, Olympiára mutatva): Ő nem eszik velünk? SPALANZANI: Nem! MIKLÓS (magában): Ó, mily költői lélek!... (Spalanzani újból felhúzza Olympia szerkezetét.) MIKLÓS (megfordul): Mi az? SPALANZANI: Semmi, csak a fizika, Semmi más, csak a fizika! COCHENILLE: A szu-szu-pét ki-tá-lal-ták! VENDÉGEK (kar): A szupé vár reánk, vár reánk! Nincsen más az ég alatt, az ég alatt, Ki ily fényes estélyt ad, Ily fénnyel fogad! Nincsen más az ég alatt, az ég alatt, Aki ily fényes estélyt ad! (Mindenki távozik, csak Hoffmann és Olympia marad) HOFFMANN: Egy boldog percre egyedül! Elértem végre! Ő és én... mi együtt! (Olympiához lépve): Mit mondjak legelőször néki?... Én szép Olympiám, ó, hadd csodáljalak! Ha szép arcodra néz szemem, úgy elvakúl! (Megérinti Olympia vállát) OLYMPIA: Jó!... Jó! HOFFMANN: Úgy-e ez csak láz, Csak káprázat, vagy álom? Ajkadról röppent el E könnyű, édes sóhaj? (Újból megérinti Olympia vállát) OLYMPIA: Jó!... Jó!... HOFFMANN: Fogadd el hát e tiszta vallomást, Szép tünemény! Szíved szívembe zárom én! Ah! Mennyi szenvedély remeg ebben a csendben, Míg némán hallgat a szív! S ha szól, lobban a lángja! Szent, nagy érzelem szárnya Viszi a mennybe fel! Így lángol szívem érted! Ó, hadd találjon rád! Hogy áthevítse lelked a bennem égő láng! Hogy áthevítse lelked e forró, drága láng! (Megérinti Olympia kezét, aki felkel és kiszalad) HOFFMANN (mindig Olympia nyomában): Elszaladsz? Nem felelsz? Egy szót se válaszolsz? Felelj, haragszol rám? Így nem engedlek el! MIKLÓS (belépve, Hoffmannhoz): Megállj! Ne rohanj oly tűzzel! Jöjj, nélküled nem iszunk! HOFFMANN: Miklós!... Ő szeret engem! Szeret, Istenem! MIKLÓS: Tudod-e, hogy ott benn Olympiáról mit beszélnek? HOFFMANN: Ugyan mit mondhatnak? MIKLÓS: Hogy nem élő! HOFFMANN: Nevetséges! MIKLÓS: És nem is volt az, soha! HOFFMANN: Ugyan! Hiszen szeret engem! Szeret s én imádom! (Mindketten távoznak) COPPÉLIUS (belép): Hitvány bitang! Rászedett engem! Éliás bankja csődöt mondott! Te gaz Spalanzani! Ezt nem viszed el szárazon! Csaló! Rabló! Hah! Megölök valakit! (Olympia szobájába megy) (A vendégek visszatérnek) SPALANZANI: Ím, a táncosok! (Vendégek táncolnak) COCHENILLE: Hogy újrázzák, te-tessék csak! HOFFMANN (Olympiához): A keringő zenéje csábít! SPALANZANI (Olympiához): Rajta, táncolj csak, szép gyermekem! (Megérinti Olympia vállát): Kezdd el! OLYMPIA: Jó!... Jó! (Hoffmann táncolni kezd Olympiával) VENDÉGEK (kar): Mennyi kellem, amint lebben, Milyen csodás e táncolás! Helyre, helyre, most jön erre, Lebegve jár, mint a sugár... (Hoffmann és Olympia egyre gyorsabban és gyorsabban keringőznek) HOFFMANN: Olympia! SPALANZANI: Tartsák fel őket, tartsák fel őket! VENDÉGEK (kar): Hozzányúlni vajjon ki mer? (Hoffmann elszédül, támolyog, elesik) MIKLÓS: Az arcát összezúzta!... Vigyázz! VENDÉGEK (kar): Elesett! SPALANZANI: Megállj! (Megérinti Olympia vállát) Maradj! Elég, elég, leányom! (Megérinti Olympiát) OLYMPIA: Jó! SPALANZANI: Ne táncolj, már elég! OLYMPIA: Jó! SPALANZANI: Elég, elég, leányom! Te, Cochenille, visszaviszed! COCHENILLE: Me-me-me-me-me-menjünk! OLYMPIA: Jó! Ah! Ah! Ah! VENDÉGEK (kar): Nos, ki kíván még többet? Ily lány aztán a csoda! Nem éri kifogás, nincs párja más, Nincs párja más! Csupa varázs, csupa varázs! (Olympia Cochenille kíséretében távozik) MIKLÓS (Hoffmannra tekintve): Oda van? SPALANZANI (megvizsgálja Hoffmannt): Nem. Csupán a szemüveg tört el! Semmi baj! Lábra áll majd megint! VENDÉGEK (kar): Ó, hogy szánjuk! ó, hogy szánjuk! MIKLÓS: Lábra áll majd megint... VENDÉGEK (kar): Ó, hogy szánjuk! ó, hogy szánjuk! COCHENILLE (a színfalak mögött): Jaj! SPALANZANI: Mi baj? COCHENILLE (belép): Itt a pápaszemes! SPALANZANI: Irgalmas Isten! Olympia! (Kirohan) HOFFMANN: Olympia! (Kintről csörömpölés hangzik) SPALANZANI (visszajön): Olympia összetört! HOFFMANN: Összetört? COPPÉLIUS (belép): Ha! Ha! Ha! Ha! Biz' összetört! SPALANZANI: Bitang! (Nekitámad) COPPÉLIUS: Csaló! SPALANZANI: Rabló! COPPÉLIUS: Kalóz! SPALANZANI: Zsivány! COPPÉLIUS: Briganti! (Verekedve el.) HOFFMANN: Csak gépezet volt, csak gép csu- pán, ó, jajt VENDÉGEK (kar): Ah! Ah! Ah! Ez szörnyű furcsa! Szerelmes egy masinába! Ez szörnyű furcsa! Szerelmes egy masinába! MÁSODIK FELVONÁS (Velencében) MIKLÓS: Drága éj, szerelmes éj, Csak ringasd gondolánkat! Lángra gyúl az ifjú vér S a mámor benne él! GIULIETTA, MIKLÓS: Szép időnk hamar repül S az ifjúság elillan... Oly hamar suhan tovább, De vissza nem talál... GIULIETTA: Az enyhe, nyári szél Édes illata árad... A csillagfényes éj Holdja sugárzik ránk... Ah! ma még jó a csók, ah! MIKLÓS: Az enyhe nyári szél csókja száll, A csillagfényes éjjel árad ránk, Árad ránk árad ránk! S jó a csók! Ah! GIULIETTA, MIKLÓS: Drága éj, szerelmes éj, Csak ringasd gondolánkat... Lángra gyúl az ifjú vér, S a mámor benned él! MIKLÓS: A mámor benned él! Az élet még ma édes, Még ma miénk a csók! Ah! GIULIETTA: Ah! Az élet még ma édes, Mert ma még miénk a csók! Ah! VENDÉGEK (kar): Ah! Ah! Ah! HOFFMANN: Úgy látom, unjuk az édes szerenádot... Nékünk nem ez kell! Nem kell a sóhajtás; Ha gyújt az édes tűz, A láz, a gyönyörűség lángja! Mosolygós ajakkal köszöntsön ránk a mámor! S dala zengjen vidáman! Mit ér a komoly szerelem, mit ér?! VENDÉGEK (kar): Mit ér?! HOFFMANN: Egy könnyű csók ezerannyit ígér! VENDÉGEK (kar): Ígér! HOFFMANN: Egy úton jár a hű szerelem s a bánat! A láza szebb egy szertelen éjszakának, Mely gyorsan száll s csak hajnalig tart, Csak hajnalig tart, de nem tovább! Az ördög vigye a szerelmes-bús sóhajtást! A nőktől a szívem sohase kíván mást, Csak csókot, dalt, meg tréfát! VENDÉGEK (kar): Az ördög vigye a szerelmes-bús sóhajtást, A nőktől a szívem sohase kíván mást, Csak csókot, dalt, meg tréfát! SCHLEMIL (megjelenik): Mily fényes, pazar ünnep! Kissé furcsa! Nemde. Madame? GIULIETTA: Schlemil? Hiszen sirattam önt három napig! PITTICHINACCIO: Igaz! SCHLEMIL (kar): Most elég! PITTICHINACCIO: Hogyan? GIULIETTA: Nyugalom! (Csillapítja Schlemilt) Híres vendégünket nem ismeri még? Ő Hoffmann, nagy költő! SCHLEMIL: Uram! HOFFMANN: Uram! GIULIETTA (Schlemilhez): Uralkodjék magán, kérem! Menjünk most, ha tetszik, kezdjük a "fáraót!"* * (Kártyajáték) VENDÉGEK (kar): Az ám, a "fáraót!" (Giulietta betessékeli vendégeit a játszó- terembe, Hoffmann a karját akarja fel- ajánlani neki, Schlemil azonban közbelép) SCHLEMIL: Ez sok! (Megfogja Giulietta kezét) GIULIETTA: Gyerünk, urak, gyerünk! VENDÉGEK (kar): Kártyázzunk hát, játsszunk! (Hoffmann és Miklós kivételével mindenki távozik) MIKLÓS (Hoffmannhoz): Egy szót!... Ott vár a gondolám, Az első jelre ideintem És elviszlek innen azonnal! HOFFMANN: Sose félts, tudom én, mi a szív, S ki e nő! Gyönyörű szép kurtizán, De ki szeret bele ilyen hölgybe?! MIKLÓS: S az az úr, aki jött?... HOFFMANN: Én nem vagyok Schlemil! MIKLÓS: Vigyázz jól, az ördög sose alszik! (Dapertutto megjelenik) HOFFMANN: Az ördög? Ha szerelmesnek lát, Jöjjön hát, legyen lelkem az övé! Gyerünk! MIKLÓS: Gyerünk! (Hoffmannal távozik) DAPERTUTTO: Eredj! Hadd kezdődjék a harc! Giulietta szemepárja a legbiztosabb fegyver! Legyőzte már Schlemilt is ez a szem!... Hát a sátán nevére mondom, Te is úgy jársz, mint ő! A szép Giulietta még ma éjjel Megbűvöl tégedet! (Egy velencei tükör felé fordul) Csillogj, bűvös varázstükör... A mestered parancsa szól! Tiszta fényben tündökölj, Lelket hívó szikrákat szórj! Ha majd Hoffmann néz beléd, Hozd el a lelkét nekem! Tűnjön el benned a kép, S engedelmes szolgám legyen Ott lenn, a gyötrelmes mélyben, A néma, bús, örök éjben, Hol minden zsákmányom ég!... Ah! Csillogj, bűvös varázstükör! Hadd sugárzom hatalmam rád! Erőm benned tündököl: Rabold el hát lelkét, arcát! Így, tündökölj, égj, mint a tűz! Rabláncra fűzd! Égj, mint a láng! Győzd le hát, tükörvarázs! (Giulietta megjelenik) DAPERTUTTO: Giulietta! (Giulietta ujjára húzza a gyűrűjét) GIULIETTA: Ah, Dapertutto, mit parancsol tőlem' DAPERTUTTO: Te mesterien értesz a férfiak szívéhez! Schlemil árnyékát is veled szereztem meg. Teljesítsd új parancsom: Meg kell szerezned Hoffmann tükörképét! Még ma! GIULIETTA: A tükörképét?... Nem! DAPERTUTTO: Az arcát, a lelkét, Mely e tükör által lesz majd enyém! Az kell nékem! Hoffmann tükörképe!... Szerezd meg tőle s tiéd e drága gyűrű!... Vagy nem mered? Tán nem mered?... GIULIETTA: Még ma tiéd lesz a tükörkép! DAPERTUTTO (meglátva a belépő Hoffmannt): Itt jön! Vigyázz! (Távozik) (Hoffmann búcsúzni akar) GIULIETTA: Búcsúzik már? HOFFMANN: Eljátsztam mindent... GIULIETTA: Úgy? Hát ön is? Ah! Most a szemében látom, hogy ön megvet, barátom! Elítél hidegen; igen, igen! HOFFMANN: Elárul ez a könnycsepp! Én imádlak s tiéd, ha kell, az életem! GIULIETTA: Ki ne mondd! Te nem tudod, Hogy itt minden pillanatban mily veszedelem érhet! Tán egyszer majd összehoz a sors, De most menj, Mert ha ma este Schlemil énvelem lát, Megöl! Ne késlekedj, ó, menj, ha kérlek! Hidd el nekem, csak érted félek... Menj, menj, többé tán nem látlak én, De szívem félt! Ó, menj! HOFFMANN: Mily bűbájos varázs! Hogy elborítja szívem! Mint égi zeneszó, A hangod úgy hat rám! Egy forró pillantás És úgy elönt a láz, Hogy testem tűzben ég És szívem lángra gyúl! Mint ragyogó meleg sugár, Lehunyt szemembe vakít a fényed És illatos lehelleted Remeg az ajkam tüze felett! Csodás aranyálom Lebeg rám s ez a mámor Elborít, részegít, Ha szememre száll! E bűbájos varázs Úgy elborítja szívem, Hogy lelkem lángban ég S többé nem lát mást, Örökkön-örökké csak téged! GIULIETTA: Jó! Legyen hát ez a perc az enyém! Hallgass rám, - Valamire búcsúzóul kérlek én. HOFFMANN: Akármit kérhetsz! GIULIETTA: Szerelmem... de ne kacagj ki majd... Azt kérem tőled én, Hogy add nekem a lelked, az arcvonásaid, Szemedet, tekintetedet... (Tükröt tart Hoffmann elé) Ez az arc kell nekem, mely innen néz reám! HOFFMANN: Mit? A tükörképem? Különös kérés... GIULIETTA: Nem!... Megőrzöm majd itten én E tükörben a lelked, S idebent, a szívem közepén Rejtem el... HOFFMANN: Arcomat? GIULIETTA: Igen, itt megőrzöm... Semmi mást se kérek, Csak ezt az egyet add! HOFFMANN: Őrület ez! GIULIETTA: Akkor is csak ezt az egyet kérem tőled, Semmi mást! S már tőled semmi el nem téphet! HOFFMANN: Varázs, ó, kárhozat! Ó, mámor! GIULIETTA: Szerelmem erre kérve kér! HOFFMANN: Mily forró lángban ég szívem! GIULIETTA: Rabul ejtem arcod és a lelked! HOFFMANN: Rabul ejted arcom és a lelkem! GIULIETTA: Hisz mindent itt hagyok ma érted! HOFFMANN: Te vagy a mámor, a végzet, a pusztulás! GIULIETTA: A lelked, azt add nekem! HOFFMANN: Neked! GIULIETTA: Nekem! HOFFMANN: Legyen hát tiéd! GIULIETTA: Lelked végre enyém! Ah! Búcsúképp adjad hát a képed, Hátha tán sose látlak téged! Búcsúképp adjad hát a képed, Adjad hát nekem, ah! adjad nékem... HOFFMANN: Búcsúképp tartsd meg hát a képem, Hátha tán sose látlak téged! Búcsúképp tartsd meg hát a képem, Tartsd meg hát szívem, ah! tartsd meg képem... GIULIETTA, HOFFMANN: Könnyebb így a búcsúzás! (Belép Schlemil, Miklós, Dapertutto, Pittichinaccio és néhány vendég) GIULIETTA: Schlemil! SCHLEMIL: Együtt vannak, sejtettem... (A vendégekhez): Csak tessék, tessék hát! Uraim, itt van szép Giuliettánk És új lovagja: ez az úr! HOFFMANN: Uram! GIULIETTA (Hoffmannhoz): Most hallgass! Téged szeretlek, de nála a szobám kulcsa! PITTICHINACCIO (Schlemilhez): Megöljem? SCHLEMIL: Türelem. DAPERTUTTO (Hoffmannhoz): Ön mindég ilyen sápadt? HOFFMANN: Én? DAPERTUTTO (tükröt tart eléje): Nos, nézze meg! HOFFMANN (megdöbbenve nézi): Ah! MIKLÓS (Hoffmannhoz): Mi baj? HOFFMANN: A tükörképem... Hogyan tünhetett el? Hol a képem? MIKLÓS (Giuliettára mutat): Néki adtad? VALAMENNYIEN (kivéve Hoffmannt és Miklóst; nevetve): Ha! Ha! Nézze csak, hogy fél!... MIKLÓS: Jöjj, jöjj, szörnyű e hely, Elveszted itt a lelked! HOFFMANN: Nem! Nem! Imádom! Imádom! Engedj el!... A szív, a szív szorongva elszorúl, Ha rátalál egy őrült szenvedély... A józan ész szédülve elborúl És a szertelen vágy az úr! Szeme oly szép, akár a hajnal, S a poklok lángja mind benne ég! Gyűlölöm s mégis úgy imádom, A csókja öljön meg máma még! Kísértő álom... Felgyúl a láng, a vér! Ki így szeret, megadja árát! A láz, a láng most újra kél! Szívemnek új napja kél! Gyűlölöm és imádom! E szív oly szörnyűt érez, Kísért egy bűvös álom... Poklok lángja, szörnyűség, Mind benne ég! Utálom, mint a bűnt! Mint szentet, úgy imádom! Ó, jaj, ó, jaj! DAPERTUTTO: Ó, szegény, hogy küzd a bajjal És hiába lángol, ég... E nő szép, mint hajnal-álom, S csókját nekem eladta rég! Ó, szegény! Csókját eladta rég! Mert szerelme hazug álom, Megvettem csókját drága áron! Kacér e nő, jóbarátom, Kell a gyémánt néki minden áron! Úgy a férfi jobban ég És az ára semmiség! Ó, poéta, ó, jaj! Ó, jaj! GIULIETTA: Barátom, Én önt forrón imádom, De e gyémánt oly ritka szép, Enyém legyen, bármilyen áron, Egy csók e kőért semmiség! Barátom, én önt imádom, De szép e kő, oly ritka szép, Hogy egy csók érte semmiség, Ez ékszert én úgy kívánom! Ó, mily szép, drága fényes, drágakő! Szeressen, arra vágyom... Legyen maga a párom, Poéta kell nekem, Igen, poéta! Poéta! MIKLÓS: Ó, jaj, mi vészes, szörnyű álom! Elveszti már szívét! A többit én remegve várom, Hoffmann, édes barátom, Tűnjék e szörnyű álom! Ő nem lát, ő már lánggal ég, S mily gyászos lesz a vég, Mily gyászos lesz a vég! Ó, milyen gyászos lesz a vég... Ó, jaj ó, jaj! SCHLEMIL: E poéta milyen álnok! Vár egy csókra ma még! Erről teszek én, Erről teszek én, E fényes pengével várom! Eltalálom a szívét! Uram, dolgunk lesz ma még! Csak egy kis semmiség! Ó, mily lázas, ó, mily őrült álom! Ha, ha, ha, ha, reszkess! Reszkess! PITTICHINACCIO: Ó, szegény, ó, szegény! Ami úgy csábít, csak álom! Oly ifjú még, ah, úgy sajnálom, Oly ifjú, sajnálom! Ó, jaj ó, jaj! VENDÉGEK (kar): Ó, jaj, mily lázas álom! Szíved érte hiába ég, Őt hasztalan imádod, Pénzért ad csókot ő! Feledd el őt, feledd, ó, jaj! Jaj, jaj, Ó, jaj! Ó, jaj! GIULIETTA: Uraim, figyelem! Búcsúzóra üt az óra, Szól már a barkaróla S a gondoláink várnak! (Távozik) MIKLÓS (Hoffmannhoz): Megyünk? HOFFMANN: Még nem. MIKLÓS: Jól van, de vigyázni fogok rád! SCHLEMIL (Hoffmannhoz): Mire vár még, uram? HOFFMANN: Hogy ön ideadja azt a kulcsot, Melyet megesküdtem, hogy megszerzek! SCHLEMIL: Ezt a kulcsot csak az életem árán kapja meg! HOFFMANN: Hát akkor elveszem mind a kettőt! SCHLEMIL: Majd meglátjuk! DAPERTUTTO (Hoffmannhoz): Önnek nincs kardja! Tessék az enyém! HOFFMANN: Köszönöm! DAPERTUTTO: En garde! (Hoffmann összecsap Schlemillel, aki meg- sebesül és holtan esik össze. Hoffmann kis kulcsot vesz le a halott nyakáról és Giulietta szobája felé rohan vele. Pittichinaccio gondolába száll) VENDÉGEK (kar; a színfalak mögött): Ah! Ah! Drága éj, szerelmes éj, csak ringasd gondolánkat! Lángra gyúl az ifjú vér s a mámor benned él! Az élet még ma édes, mert ma még miénk a csók! GIULIETTA (visszatér): Ha, ha, ha! DAPERTUTTO (Giuliettához; Schlemil holttes- tére mutat): Mit csinálsz most ezzel? GIULIETTA: Neked adom! PITTICHINACCIO (Giuliettához): Drága angyal! (Giulietta beszáll a gondolába, Pittichinaccio átkarolja őt) HOFFMANN (visszatér): Nyomorult! MIKLÓS: Hoffmann! Hoffmann! Menekülj! VENDÉGEK (kar; a színfalak mögött): Ah! Ah! HARMADIK FELVONÁS (Crespel lakása) ANTÓNIA (a zongora mellett üt): "Messze szállt, messze a gerle!"... Ah! Édes szép emlék! Úgy elszorúl a szívem! A zongorámon játszotta ő valaha! Ó, jaj! Magam előtt látom őt S a szavát hallgatom... "Messze szállt, messze a gerle, Elszállt már, messze szállt! Visszatér még a szívemre, Te csak várd, ó, csak várd!" Szerelmem jöjj, dalom hív téged, Tiéd a szívem s téged vár, A szívem várva vár... "Messze száll, messze a gerle, Tőled vált, búra vált, messze szállt!" CRESPEL (belép): Édes gyermekem, ne gyötörd a szívem! Ígérted ugye, hogy sose dalolsz! ANTÓNIA: Úgy érzem, hogy bennem újra él édesanyám, És dalomban mintha őt hallanám! CRESPEL: Az bánt oly nagyon, Hogy anyád örökül épp a hangját hagyta rád... Feltépi sebem, ha énekbe fogsz, Ne énekelj, ne dalolj többé! ANTÓNIA: Nem énekelek már, Ha fáj is érte szívem! (Távozik) CRESPEL: Szegény lány, bizony rosszat jósol Az a furcsa, sápadt fény halovány-beteg arcán!... Ó, Istenem, még elveszítsem őt is?! Csak az a Hoffmann ne találna rá! Övé szegény lányom szíve!... Hiába költöztünk ide! (A belépő süket Ferenchez): Senkit be ne bocsáss, Bárki csönget! FERENC: Nyitom már... (Indul ajtót nyitni) CRESPEL: Hová mégy? FERENC: Ott künn valaki csönget, ön mondta éppen most. CRESPEL: Azt mondtam: ne bocsásd be, akárki csönget! Figyeld jól meg a szót! FERENC: De kérem, nem vagyok siket! CRESPEL: Menj!... Szót se ért meg az árva! FERENC: Úgy bizony! Az ajtó be van zárva! CRESPEL: Vén szamár! Ostoba vagy! FERENC: Mint rendesen! CRESPEL: Szörnyen süket! (Távozik) FERENC: Megint dühös, tudja ég, mi lelte? Oly különc, bogaras, jaj, de zsémbes! Az ember már sose tudja, Mi kell neki? Éj és nap szaladok, mint egy nyúl, Csak int s én ott termek már. No de ez mind nem rontja kedvem, Dalolok én vígan tovább! Bár dühös rám, nem hederítek rája, Vígan fújom a dalom, Bár a dalolás nehéz nagyon! Tra-la-la-la... (A hangja elakad) Nem a hangom a hibás! La la la la la... (Elakad) A hiba egészen más! La la la la la... Csakis a metódus, csak a metódus, a metódus! Tra-la-la-la... Hogyha tán kiderül, hogy nem sikerül S félrecsússzan a hang, Hamar táncra perdül a lábam, Előbb a jobb, azután a bal. Három a tánc és nincsen benne párom, Jól forgatom deli alakom, Bár a tánctudás nehéz nagyon! (Táncba kezd) Tra-la la la, Nem a lábam a hibás! La la la la, A hiba egészen más! La la la la, Csakis a metódus, csak a metódus! Csak a metódus, a metódus! Tra-la-la-la! (Elesik) HOFFMANN (belép): Ferenc, mi bajod? Elesett, szegény! FERENC: Hé, ki van itt? (Feláll) Hoffmann úrfi! ... HOFFMANN: Mondd, hol van az én Antóniám? FERENC: Most ment el az öreg. HOFFMANN: Szegény, bizony, ez egyre süketebb lesz! FERENC: Köszönöm uram, nincsen semmi bajom, hála Isten! HOFFMANN: Antónia! Menj, hívd be hamar őt! FERENC: Megyek. Tessék várni, majd jön a gazdám! (Távozik) HOFFMANN (a zongorához ül, játszik): "E dal a szerelem örök igéje..." Hol bús, hol víg... S mindig, mindig egy a vége... ANTÓNIA (belép): Hoffmann! HOFFMANN: Antónia! ANTÓNIA: Ó, tudtam én, hogy eljössz hozzám... Újra látlak, drága párom! HOFFMANN: Megsúgta a szívem, Hogy bánkódsz értem rég, De most a szívem boldog, Hisz holnapra gyűrűm hordod, Szép jegyesem, én jegyesem! Csodaszép lesz a jövőnk, édesem, Csodaszép lesz a világ, Hiszen kettesben az életünk álom! Szerelmes szívem boldog, Hisz holnapra gyűrűm hordod, Én jegyesem, én jegyesem! Csodaszép lesz a jövőnk, édesem, Csodaszép lesz a világ, Hiszen kettesben az életünk álom! HOFFMANN, ANTÓNIA: Hű maradj a szerelemben, Mert e lánc eltörhetetlen. HOFFMANN: Ó, ha bármi jő, bármi, Nem győz rajt' az idő, Nem győz az idő, Hű maradj hozzám, szerelmem! ANTÓNIA: És ha bármi jő, Nem győz rajt' az idő, Hű maradj hozzám, szerelmem! HOFFMANN: A szívem ma oly boldog, ANTÓNIA, HOFFMANN: Szerelmes szívem boldog, Hisz holnapra gyűrűm hordod, Én jegyesem! ANTÓNIA: Csodaszép lesz a jövőnk, édesem, Csodaszép lesz a világ, HOFFMANN: Csodaszép álomkép lesz jövőnk, édesem, Álomszép lesz a világ... ANTÓNIA, HOFFMANN: Hiszen kettesben az életünk álom! Álmodás, álmodás, álom! HOFFMANN: De lásd, Antónia, édes, Hallgass rám, Valamit kérek! Ez az egy még, ami bánt! Néha úgy érzem én, Hogy jobb szereted nálam a muzsikát! ANTÓNIA: Ó, milyen különös, hogy erre gondolsz! Csak-téged szeretlek benne! Az ének néked szól! Vagy tán te is ellenzed, hogy daloljak? Te is úgy, mint apám? HOFFMANN: Mit beszélsz? ANTÓNIA: Igen, ő a zenét nékem eltiltotta ma! Ne daloljak? Te is ezt kéred? HOFFMANN: Vajon mért? Különös! ANTÓNIA: Mit bánom én, hogy mért! De vágyom a dalra! Jöjj, hallgass meg, hogy megmaradt-e és szép-e még a hangom! HOFFMANN: A szemed hogyan lángol s a kezed hogyan reszket! ANTÓNIA: Itt van egy régi dal, Gondolsz-e néha rá? HOFFMANN: A szerelmi dal... ANTÓNIA: Melyet együtt daloltunk! HOFFMANN: Emlékszeme ANTÓNIA: "E dal a szerelem örök igéje... Hol víg, hol bús... S mindig, mindig egy a vége: Édes, boldog csók! E dal a szerelem örök igéje... Hol víg, hol bús... A szerelem dala ez, Az örök chanson d'amour! A rózsafa tavasszal csupa mosoly, De ősszel a sorsa az útszéli por, Ne kérdezd hát, meddig tart szép boldogsága, Ah... HOFFMANN: E dal a szerelem búcsú-igéje... ANTÓNIA: Bús, vagy vidám, - mindig, mindig egy a vége: Bánat s búcsúzás! ANTÓNIA, HOFFMANN: E dal a szerelem örök igéje!... Hol víg, hol bús... A szerelem dala ez, Az örök chanson d'amour!" (Antónia elszédül.) HOFFMANN: Mi bajod, édes? ANTÓNIA: Semmi! HOFFMANN (hallgatózva): Csitt! ANTÓNIA: Ah! Apa megjött! Jöjj! (Távozik) HOFFMANN: Nem! Meg kell tudnom még ma, hogy mit titkol... (Elrejtőzik az ablakmélyedésben) CRESPEL (megjelenik): Senki? Azt hittem, Hoffmann hangját hallom. Volna bár a poklok mélyén! HOFFMANN: (magában): Kedves az öreg! FERENC: (belép): Uram! CRESPEL: Nos? FERENC: Miracle doktor úr! CRESPEL: Doktor? Gazember! Zárd be rögtön az ajtót! FERENC: Igenis. Jön a doktor... CRESPEL: Állj! Ki ne nyisd! Ördögöt, doktor! Sírásó az a gaz, gyilkos bitang! Megölte feleségem, megölné most a lányom! Azt a száz gyógyszeres üvegecskét látom még! Eredj! Dobd ki, de gyorsan! MIRACLE (hirtelen megjelenik): Ha, ha, ha! CRESPEL: Belzebub! MIRACLE: Nos hát, itt vagyok, kedves jó Crespel tanácsos úr, Barátom! S a beteg hol van? CRESPEL: Megállj! MIRACLE: Ha, ha, ha! Szenved hát a mi szép Antóniánk? Az édesanyját is a szívbaj vitte sírba! Csak nem az a baj gyötri őt is? Nos, kiderül majd, csak hívd be a lányod! CRESPEL: Hogy megöljed őt is? Ide be ne lépj, Mert kirázom nyomban a lelked! MIRACLE: Csak várj, csak várj! Majd meglátod, jó, hogy jöttem! CRESPEL: Mit akarsz, te démon? MIRACLE: Hogy elhárítsam a vészt, Jól meg kell azt ismernem. HOFFMANN (magában): A rémület elfog! CRESPEL (magában): A rémület elfog! HOFFMANN: A rémület elfog! CRESPEL: A rémület elfog! MIRACLE (kezét Antónia szobája felé nyújtva): Nos hát, hadd szólítsam őt! Most hasson rád erőm, Érezzed át hatalmam! Jól figyelj, Antónia! Jöjj! HOFFMANN, CRESPEL: Rémület; iszonyat Elapasztja szómat, Megragad, rámtapad, Lelkem leroskad súlya alatt! A szívem úgy remeg! MIRACLE: Ne remegj, jöjj ide, Jöjj ide, ím előmbe! Hasson reád erőm, Halld parancsomat! Jöjj! Ülj ide e helyre! Hasson reád hangom! Ezt a helyet foglaljad el s ne remegj! CRESPEL: Siess, gyorsan! Rövid légy! (Miracle magnetikus mozdulataira Antó- nia szobájának ajtaja kinyílik. Miracle úgy tesz, mintha Antóniát a kezén fogva egy karosszékhez vezetné és ott leültetné.) MIRACLE: Foglaljon helyet itt! CRESPEL: Hisz ülök már! MIRACLE: Hány éves? Mondja, kérem! CRESPEL: Ki? Én? MIRACLE: A lányát kérdezem! HOFFMANN: Antóniát? MIRACLE: Hány éves, mondja hát, akarom! (Hallgatózik.) Húsz éves! Ilyenkor még tavasz az élet!... No, most nyújtsa kezét! (Úgy tesz, mintha valakinek a pulzusát vizsgálná.) CRESPEL: Kezét?... MIRACLE (előveszi az óráját): Csönd! Érverését számolom... HOFFMANN: Ó, álom ez, vagy látomány? Idézett szellem? MIRACLE: Az ér zakatol és túlgyors! Nem jó szimptóma! Dalolj ! CRESPEL (felugrik): Nem, nem! Hallgass! Ne énekeltesd öt! MIRACLE: Dalolj! ANTÓNIA (a színfalak mögött): Ah! MIRACLE: Tüzes homloka ég, szeme lángra lobban, Szíve majd kiszakad, keze rája. simul! CRESPEL: Mit beszélsz? MIRACLE: Szörnyű lenne, kár s valóban bűn, Ha a szívbaj ifjan elragadná őt! CRESPEL: Hallgass, hallgass! MIRACLE: De hogyha kérsz, segítek rajta, Sőt, e gyógyszerrel megmentem őt! (Orvosságos üvegeket vesz elő.) E bűvös gyógyszer az, mely a lányod megmenti! CRESPEL: Hallgass! MIRACLE: Egy cseppnyi kell! CRESPEL: Nem kell! Az Isten óvjon e tanácstól, Te hitvány, gonosz sarlatán! MIRACLE: Egy cseppnyi kell reggelenként, reggelenként! Adj ebből egy cseppet és ezzel megmented! Ne késs, mert üt az óra, Gondold meg, hajts a szóra! Ah! Hajts szóra, ah! HOFFMANN: Antónia! Antónia! CRESPEL: Eredj, eredj, menj tőlem, Sátán! Ne keltsd fel a haragját S a fájdalmát Egy szegény apának! Eredj, eredj! Sátán, Sátán! Távozz tőlem, Sátán! Remegj szívem dühétől! Eredj, eredj, eredj, eredj! HOFFMANN: A halál vár reád, de Megmentlek én téged, Kedvesem, azt remélem! Antónia! MIRACLE: Elég, már értettem! Fogadjon szót nekem! Hisz ön jó apa! Kérem és szót fogad nékem! Elég. megértem én, Elég, csak fogadjon szót, Úgy állok érte jót! Itt az üveg, vegye meg! Hallja, kérem, Hogy hatni fog, remélem! A nap ha kel, egy cseppje kell! (Miracle távozik, Crespel követi.) HOFFMANN (előlép az ablaknyílásból): Ne daloljon többé! Hogy lehessen ilyet követelni tőle? Hogyan mondjam meg néki? ANTÓNIA (belép): Apám mit mondott? Szólj hamar! HOFFMANN: Majd megtudhatod később. De most ne gondolj rá! Sose félj! Boldog élet int felénk... Én szép Antóniám! Csak az a fontos, Hogy sose gondolj többé az éneklésre, Dalra, dicsőségre, tapsra! Mosolyogj reám, légy a párom! ANTÓNIA: Szívből kéred? HOFFMANN: Az édes szerelemre kérlek, A sorsod bízzad rám! Te légy örökre párom, légy a párom! ANTÓNIA: Itt a kezem, tiéd leszek! HOFFMANN: Ó, bár a nagyvilág legszebb gyöngysorát Fűzhetném, szerelmem, rád! De jönnek! Bizonyára apád az! Isten áldjon, elmegyek. ANTÓNIA: Ég veled! (Hoffmann távozik.) Ne énekeljek hát, ezt kérte tőlem ő is! Nincs orvosság a bánatomra már... Ajkamról ének többé sose száll! (Egy karosszékbe rogy.) MIRACLE (hirtelen megjelenik Antónia háta mögött): Többé nem énekelsz? Tudod-e, mily áldozat az, Amit ezzel ígérsz? Gondoltál-e rá? Tehetség, üde hang, meg a báj, Csupa kincs, ami mind a tiéd, S te mind e drága kincsről lemondasz könnyedén - Egy rövid boldogságért? Nem száll-e néha rád egy lázas álomkép? Nem hallod-e szavát? Úgy zsong, akár az erdő, Úgy suttog, mint a szél... Nevedet mondja, hívja, zokogó hangokon, És egyre arra kér, hogy Ne vesd meg a dicsőséget, amely vár rád! Csak húsz éves vagy még, S a nagyvilág oly szép! Ha mindenről lemondasz, oly szürke élet vár: A gyermekek, s a gondok megölik a szépséged... ANTÓNIA: Ah! Mi lehet e hang, Mely megzavarja lelkem?! A pokol hangja ez, Vagy Isten súgja tán? Nem! Nem! Nem égi üzenet, pokoli hang ez! A szerelmemet dúlja fel, szívemre tör! Nem ér fel a dicsőség azzal a csókkal, Melyet kedvesem ajka ád! MIRACLE: Mit ér a vágy, a szív nagy lángja? Majd Hoffmann csókjai közben Elhervadsz, mint a virág S a férfiszív csak addig ég; Amíg szép vagy s ha nem vagy szép többé, Kihűl a szerelem s jön a rút közöny!... (Eltűnik.) ANTÓNIA: Nem! Ne kísérts tovább! Eredj, démon! Nem hallgatok rád tovább! Ez a szív az övé! Szent esküvőre vár! Szeretjük egymást rég S jövőnk is olyan szép!... Mégis néha-néha énnekem ez nem elég, S hiába tiltanám, kísértés ront reám! Ó, szabadulni hogy' tudok én, ha jön a démon? (Anyjának arcképére tekint.) Anyám, jó anyácskám, ó, nézz rám, Segíts rajtam! MIRACLE (megjelenik): Őt kéred? Segélyül hívod őt? Anyádat? Hiszen ő beszél, hangja szól szavamon át! Hálátlan! Ugye tudod, mily nagy művésznő volt? Hogy is feledted el? Figyelj rá! ANTÓNIA ANYJÁNAK HANGJA (az arckép megelevenedik): Antónia! ANTÓNIA: Ah! MIRACLE: Figyelj rá! ANTÓNIA ANYJÁNAK HANGJA: Antónia! MIRACLE: Figyelj rá! ANTÓNIA: Ah, anyám az, anyám! ANTÓNIA ANYJÁNAK HANGJA: Gyermekem, szólok hozzád, mint egykor rég, Kérve-kérlek, hogy jól figyelj szavamra! Gyermekem, szólok hozzád, mint egykor rég, S kérlek, hallgasd meg anyád, Értsd meg jól szavát! ANTÓNIA: Anyám ez, igen, a hangja ez! A szelleme szól hozzám! MIRACLE: Ő beszél, hallod-e? Szavával jó tanácsot ád, csak hallgass rá! Értsd a szót, tehetséged el ne dobd! ANTÓNIA ANYJÁNAK HANGJA: Antónia! MIRACLE: Figyelj rá, figyelj rá! ANTÓNIA ANYJÁNAK HANGJA: Antónia! MIRACLE: Mintha élne, dalolna, S a lelkesült közönség tapsa zúgna rája! ANTÓNIA ANYJÁNAK HANGJA: Antónia! ANTÓNIA: Anyám, ah, anyám ez! MIRACLE: Dalolj vele, dalolj tehát! ANTÓNIA: Hangja egyre hív, egyre szólít! Én anyám! Ó, édesanyám, te drága! ANTÓNIA ANYJÁNAK HANGJA: Antónia! Antónia! MIRACLE: Dalolj tehát, dalolj! Dalolj, dalolj anyáddal! Rajta, énekelj hát véle! Igen, a szellem hangja, mint egykoron, Ez anyád, ez a hangja, hallgasd szavát, A lelke hív, a lelke! Ó vár reád, hallod a szavát! Halld a szavát, halld a szavát! ANTÓNIA: Ő hív, hogy menjek véle, mint egykoron! A hangját, szavat hallom! Hallom szavát, Ah, anyám az! Ah ! Nem, tovább nem bírom, megfulladok meghalok! MIRACLE: Tovább, tovább csak! ANTÓNIA: Mellem ég, lángolok! Az ének lánggal éget! MIRACLE: Tovább csak! Miért állsz meg? Hisz anyád az, Ki híva-kérve szól szavával, mint egy- koron! Figyelj reá! A te anyád hív téged! Halld meg szelleme szózatát! Hívja leányát! ANTÓNIA: Anyám az, hallom szavát! ANYA: Gyermekem, téged hívlak, Hívlak újra, mint egykoron! Hívlak, leányom! ANTÓNIA: Ah! Úgy van, szelleme szólít, ah! Úgy van, szelleme szólít, mint egykor rég, Jó anyám, ah, ez ő, hallom szavát! Áldott lelke szól hozzám, mint egykor rég, Ah! Jó anyám az, hallom szavát! ANTÓNIA ANYJÁNAK HANGJA: Gyermekem, szólok hozzád, mint egykor rég! Jó anyád, ah, ő szól, hallgasd szavát! Gyermekem, kérve kérlek, mint egykor rég! Gyermekem, jó anyád szavát halld hát! MIRACLE: Jó anyád az, jó anyád az, hallgasd hát szavát! ANTÓNIA (elfúlva): Megejt, elborít e varázslat! Milyen láng ez? Elvakít e tűz! Milyen láng ez, milyen láng ez? Elvakít e láng, elvakít e láng! ANYA: Hívlak, leányom! Hívlak, leányom! Szavam szólít, mint egykoron! Csak énekelj tovább! Gyermekem, halld beszédem! Gyermekem, halld beszédem! Mint egykoron ah! Ah! Engedj a lelkem szavának, Halljad szavam, anyád szavát! MIRACLE: Énekelj, folytasd!... Szólít a hangja! Énekelj, folytasd! Csak énekelj tovább! Ő beszél jó anyád az, Ő beszél, jó anyád az, mint egykoron! Engedj kedves anyád szavának, Hallgasd szavát, hallgasd anyád! ANTÓNIA: Egy percet engedj csak élnem, csak éljek még! Hadd szálljon aztán a lelkem el! Ah! Csak egy percig engedj még élnem, S azután lelkem égbe száll! (Antónia összeesik, Miracle eltűnik.) CRESPEL (besiet): Gyermekem!... Én leányom!... Antónia! ANTÓNIA: Apám!... Hallgass meg!... Engem édesanyámnak hangja hív... Vele megyek én!... "Ez a dal a szerelem, a szerelem dala... Mindig egy a vége: búcsú..." Ah!... Ez a szerelem dala! (Meghal.) CRESPEL: Ó, csak egy szót, egy szót! Leányom? Ó, felelj! Leányom, ó, beszélj!... Jaj, szörnyű végzet! Menj, halál! Ne bántsad, távozz! Ne bántsd, halál, leányom! (A belépő Hoffmannhoz.) Hoffmann, te nyomorult, nyomorult! Ez a te bűnöd itt! Te gaz, megölted őt! Ó, jaj! Fegyvert adjatok kezembe! MIKLÓS (berohan): Boldogtalan! HOFFMANN (Miklóshoz): Gyorsan kiálts segélyért! Orvost hamar! Orvost hamar! MIRACLE (megjelenik): Jövök... (Antónia fölé hajol, megfogja kezét, mely élettelenül esik vissza.) Meghalt! CRESPEL: Nagy ég! Leányom! HOFFMANN: Antónia! UTÓJÁTÉK (Szín: mint az előjátékban.) HOFFMANN: Íme, ez szerelmeim borús tör- ténete! Tudom, hogy a szívem sose feledheti el! LUTHER (belép): Nagy siker! Éljen Stella, a mi primadonnánk! LINDORF (magában): Nincs itt már több veszély, Enyém már Stella! HOFFMANN: Stella!... NATHANAEL: Mit jelent ez a "Stella?" MIKLÓS: Csakis ezt: egy nő volt mind a három! Olympia... Giulietta... Antónia... Mindhárom név ugyanegy nő, csak Stella! DIÁKOK (kar): Csak Stella! NATHANAEL: Sokáig éljen hát a díva! HOFFMANN (dühösen): Csak még egy szót, s lelkemre mondom, Összetörlek, mint e poharat! (Poharat vág a földhöz) MIKLÓS (szemrehányó hangon): Barátodat? No szép! HOFFMANN: Őrült vagyok én! Hát adjatok még bort nekem! Sebzett szívre az alkohol jótétemény! Éljen a mámor és a felejtés! A nagy semmi, hol nincsen lélek... (Elalszik.) STELLA (belép): Hoffmann... MIKLÓS: Késő, asszonyom... LINDORF: Sokat ivott... MIKLÓS: Hagyja álmodni tovább... STELLA: Milyen kár! (Lindorf karján távozik.) NATHANAEL: Hát jöjjön a puncs! DIÁKOK (kar): Hadd jöjjön a puncs! NATHANAEL: Csípjünk be! DIÁKOK (kar): Csípjünk be! NATHANAEL: Az asztal alá a kompániával! DIÁKOK (kar): Az asztal alá a kompániával! Luther apó jó ember, trallalalala! Kötnivaló gazember, trallalalala! Van bor a nagy pincében, trallalalala! Majd mi kiisszuk szépen, trallalalala! Majd mi kiisszuk szépen, trallalalala! Csak hordd a bort még hajnalhasadásig, Hordd hát a bort, míg lesz egy árva korty! Csák hordd a bort még hajnalhasadásig, Csak hordd a bort, csak hordd a bort, Amíg van ott egy árva, árva korty! FORDÍTOTTA: INNOCENT-VINCZE ERNŐ