ELEKTRA Tragédia egy felvonásban ZENÉJÉT SZERZÉ: Strauss Richard IRTA: Hofmannstahl Hugó FORDITOTTA: Várady Sándor /A belsö udvar, határolva a palota hátterével és alacsony épületekkel, melyekben a szolgák laknak. Balra elöl kút, körötte cselédek a felügyelönövel./ ELSÖ CSELÉD /korsóját felemelve/ Hol van Elektra? MÁSODIK CSELÉD Most van az az óra, amelyben atyja miatt ordítoz, hogy még a ház is reszket. /Elektra szaladva jö a sötétedö pitvarból. Mind felé fordulnak. Elektra visszaugrik, mint egy állat, mely búvó helyét félti, egyik karjával arcát takarja el./ ELSÖ CSELÉD Láttátok-e, hogy nézett végig? MÁSODIK CSELÉD Mérges, akár egy bösz vadmacska. HARMADIK CSELÉD Itt feküdt a múltkor nyögve. ELSÖ CSELÉD Ugy tesz, ha a nap leszállott, elbújik, s nyög. HARMADIK CSELÉD A múltkor én, meg ez, közelröl láttuk öt. ELSÖ CSELÉD Nem türi el, hogy rája nézzünk. HARMADIK CSELÉD Nem, s mi közel voltunk ám, és hirtelen ránk ugrott, ránk kiáltott: "Rút legyek" – ordít - "el!" NEGYEDIK CSELÉD "Vámpírok, el!" HARMADIK CSELÉD Kéne a sebem vére?" S egy csutakot felénk is sújtott. NEGYEDIK CSELÉD "Rút legyek, el!" HARMADIK CSELÉD "A szörnyü kínok vérét rólam le ne nyald. A verejtékem se nektek izzadom." NEGYEDIK CSELÉD "El, el, rút fajzat," - kiáltott még - : "Falj abból, mi jó édes, és bújj az ágyba urad mellé," - kiált, és ez - HARMADIK CSELÉD Nem voltam rest - NEGYEDIK CSELÉD Megfelelt néki. HARMADIK CSELÉD "Hej, hogyha éhes vagy," - feleltem néki - "Ugy te is falj!" Felugrik most, ránk néz fúria szemmel, begörbül az ujja, és mint egy vércse vijjog ránk: "A keblemen keselyüt táplálok én." MÁSODIK CSELÉD És te? HARMADIK CSELÉD "Ezért bújkálsz te ott," feleltemm én, "hol dögszagú a lég, és örzöd azt a régi hullát." MÁSODIK CSELÉD És ö mit felelt rá? HARMADIK CSELÉD Csak bögött, s hamar elbújt rejtekhelyére. ELSÖ CSELÉD Fel nem foghatom: Egy ilyen démont királynönk, hogy türhet itt meg szabadon. MÁSODIK CSELÉD Hisz gyermeke! ELSÖ CSELÉD Ha én volnék az anyja, eh - biz én bezárnám rá az ajtót. NEGYEDIK CSELÉD Hiszen úgyis annyit szenved már! Soha jó szót nem hall, kutyák közt kap enni. /sóhajt/ Hát még az úr, hogy megveri néha. ÖTÖDIK CSELÉD /fiatal; reszketö hangon/ Elötte én a porba hullok, csókkal illetem lábát. Oly nagy úrnak gyermeke, és ilyen sorsa lett. Lábára balzsamot hintek, hajammal letörlöm róla. FELÜGYELÖNÖ /meglöki/ Be innen, hé! ÖTÖDIK CSELÉD Sokat táplál a föld, de nincs királyibb gyermeke, rongyokban hever itt a porban, s itt e házban senki, de senki sincs, aki ne félné öt. FELÜGYELÖNÖ /belöki a bal oldalon levö alacsony ajtón/ Bemenj! ÖTÖDIK CSELÉD /az ajtóból/ És közöttetek sincs, ki méltó volna, hogy lássa öt! Ah, gonosz szívtelen nök, oh, bárha mindet egy csürben felakasztva látnám már mind aki bünös, mint ti, hogy Elektra így él. FELÜGYELÖNÖ /becsapja az ajtót/ Hallod ezt: mink meg Elektra, ki mondta azt, hogy vélünk nem eszik, ki mondta azt, hogy köpni ránk, ki ordított ránk, hogy aljas kutyafajzat? ELSÖ CSELÉD Ki? Azt mondta: aljas volna bármely ebnek, amit itt velünk megetetnek. Azt mondta: "Moshatjátok mindíg tiszta vízzel, a vérontás gyászos foltját, mégis mindíg ott marad." HARMADIK CSELÉD "És a szenny," - így mondta ezt, - "A szenny, amelyet elsöpörtök, minden nap megújul..." ELSÖ CSELÉD "Piszkos nép" - azt mondja - "Ellep a kelevény, amelyet szolgálsz." /A cselédek korsóikat balra a házba viszik./ FELÜGYELÖNÖ /ajtót nyitott nekik/ És hogyha gyermekünkkel együtt lát, így ordít: "Nincsen olyan átkos, nincs oly átkos, mint a gyermek, ki a bün véres szögletében, itt ez undok házban vadállatmódon megfogamzott!" Mondta ezt, avagy nem? ELSÖ, MÁSODIK, HARMADIK, NEGYEDIK CSELÉD /elmenöben/ Mondta, mondta! FELÜGYELÖNÖ Mondta ezt, avagy nem? /Mind bemennek, az utolsó szavakat már odabent mondják/ ELSÖ, MÁSODIK, HARMADIK, NEGYEDIK CSELÉD Mondta hát! ÖTÖDIK CSELÉD /belül/ Ne verjenek! /Elektra kilép a házból/ ELEKTRA Nincs senkim! Jaj, nincs senkim! Hisz jó atyám ott lenn, a gyászos hideg sírban fekszik. /a földre néz/ Agamemnon! Agamemnon! Oh, hol vagy jó atyám? Semmi eröd nincs, hiába hívlak, visszatérni nem bírsz. /halkan/ Megjött az óra, itt az óra, az óra melyben téged meggyilkoltak, a nöd, meg az, ki véle együtt alszik, királyi ágyad fertöztetve meg. Fürdés közben lesújtott rád és vér lepte el tiszta arcod, együtt gözölgött a víz s a vér és aztán ö, a gyáva, aljas gyilkos, kicipelt a lakásodból, vállad fogva meg, míg lábad maga után húzta. Szemed nyitva volt, s a házra mindíg visszanézett, így visszatérsz te, újra járni fogsz, és egyszer megjelensz, szemednek mélye föllángol és a homlokodat bíborszínü abroncs fogja át, bö tápláléka lesz a véres sebben. Agamemnon! Jó atyám! Hadd látlak, még csak ez éjjel el ne hagyj! Csak úgy mint tegnap, mint egy árnyék ott a szöglet mélyén, jöjj, hadd lásson lányod. Jó atyám! Agamemnon! Eljö a nagy nap, mint az égböl a napok ömlenek, ugy ömlik egyszer száz toroknak vére sírodon, mint hogyha felfordul a korsó, úgy folyik a gyáva gyilkosok vére, mint egy szennyes ár, mint nagy hegyekröl a víz ömlik az aljas életnek undok nedve. /ünnepélyesen/ Feláldozzuk hösi torban harci méned mind, elhajtjuk öket a sírod mellé, halál sejtelem száll le rájuk, fölnyerít a ló és meghal. Föláldozzuk hosszú sorban hízelgö, hü kutyáid, vadásztársid voltak, sokszor dobáltál nekik ételt, vérük omlik sírodon, szolgáid lesznek ök. És mink, ennen véred, fiad Orestes, és a két lányod, mi hárman visszük véghez ezt, s ha bíborszín sátrat vont a sír fölé a véres göz, melyet a nap magához szív; /átszellemülten/ ott táncolunk a síron. Ah, mily szép tánc! Kihülö testeken, lágy pázsiton lejt a láb, és aki minket ott együtt lát, mind, mind, ha csak árnyékom látja is, úgy, ahogy táncot lejt, irigyen mondja: Nagy királynak sírját dícséri, ott e fényes ünnepély, mit önnön vére tart. Mily boldog az, kinek gyermeke van, aki a sírt oly édes gyözedelmi tánccal tiszteli, Agamemnon! Agamemnon! CHRYSOTHEMIS /Elektra húga, megáll az ajtóban halkan/ Elektra! /Elektra összerezzen, mintha álomból ébredne föl, rámered húgára/ ELEKTRA Ah ez az arc! CHRYSOTHEMIS /nyugodtan áll az ajtóban - nyájasan./ Arcomat meggyülölted tán? ELEKTRA /hevesen/ Mi kell itt? Beszélj, szólj! Meghallgatom, oszt menj, hagyj engem! CHRYSOTHEMIS /elutasító mozdulatot tesz/ ELEKTRA Karodat hogy tartod? Atyám is így tartotta mindkettöt, lesújt az orvgyilok, kifolyt a tiszta vér! Mi kell, mondd? Szólj, anyámnak lánya, Klytaemnestra lánya! CHRYSOTHEMIS /halkan/ Ah, iszonyatos tervet szönek ök. ELEKTRA Az a két asszony? CHRYSOTHEMIS Ki? ELEKTRA Nos, hát az anyám, meg az a másik is, a pimasz, ej Aegisthos, aki csak lopva gyilkol, ö, ki hösi tettet csak az ágyban mer. Mily tervet szönek, mondd! CHRYSOTHEMIS Hogy téged toronyba dobnak, hova se nap, se hold le nem világít már. ELEKTRA /nevet/ CHRYSOTHEMIS A terv már kész van, hallottam én. ELEKTRA De ugyan, hogy hallottad ezt meg? CHRYSOTHEMIS /halkan/ Nyitva volt az ajtó! ELEKTRA /kitörve/ Egy ajtót föl ne nyiss e házban itt. Szuszognak itten, pfui! Míg ott hörög az áldozat. Csak ilyet hallasz te e házban, egy ajtót ki ne nyiss, lopva ne járj, csendesen ülj, mint én, és kérdd, hogy szálljon rájok végítélet s döghalál! CHRYSOTHEMIS Nekem nincs nyugtom, hogy a semmit nézzem, mint te. Énbennem végtelen tüz ég és egyre hajt egy nyughatatlan vágy, egy helyben ülnöm nem lehet. Napestig minden ajtón ki s bejárok, ah! Hol föl, hol le! Egy titkos hang úgy hív, ha odaértem, oly puszta minden, néma a csönd! Iszonyúan félek én, se nappal, se éjjel nyugtom nincs! Nagy aggodalmam, már majd megfojt és még sírni sem bírok. Nincs bennem élet, néném, szánj meg engem! ELEKTRA De hogy? CHRYSOTHEMIS Ah te vagy, aki vasbilincscsel köt le e helyre engem. Nélküled már rég szabad volnék. De benned, lásd, a gyülölség oly féktelenül ég, ök félnek töled, ah, mert másképp megnyílt volna rég, e gyászos börtön. /Szenvedélyesen/ Néném, hadd menjek innen! Oly szörnyü éjszakák, melyeket itten töltök, meg kell halnom, míg nem is éltem. /Igen élénken, hévvel/ Gyermekekre vágyom, míg testem elvirul, mit bánnám én, ha szegény férjem, sok gyermeknek legyek anyja, saját testem védje öket, ha zordon éjjel hideg szélvész rázza a gyönge kunyhót. Hallgatsz-e rám? Felelj hát, néném! ELEKTRA Szegény kis lány! CHRYSOTHEMIS /mindíg izgatottabban/ Ah szándd meg velem együtt magadat! Mit használ ez a kín? Atyánk halva van! Orestes haza nem jön. Mindíg szünet nélkül itt ülni, mint kis madár a lépen, jobbra, balra nézdegél s mentség nem jö. Nincs testvér, nincs hírnök, aki hírt hoz, még a hírnöknek sincs híre! Nincs! A bánatban töltött óra, mélyen szánt az arcokon. Ott künn a hajnal pirkad, este lesz, eközben oly sok karcsú asszonyt eltölt az áldás, alighogy bírja már a terhet vinni, míg egy szép nap levetik ök is boldog terhük, újból a kúthoz jönnek. Keblük mélye az élet friss kútja lön, csügg rajtuk, kinek életet adtak és a gyermek nagyra nö. Ejh, asszony vagyok én, asszonyi sorsra vágyom. Haljak meg hát, ne éljek így élet nélkül! /Erös zokogásban tör ki./ ELEKTRA Mit bögsz itt? Menj, ott bent, ott a helyed! Micsoda lárma? /gúnyosan/ Azt hiszem, hogy néked lesz ma esküvöd, futkosva járnak, talpon a házinép. Vajúdnak, vagy pedíg ölnek. Ha pedíg hulla nincsen, akit verjenek, szereznek ök gyorsan. CHRYSOTHEMIS Oh menj és bújj el, meg ne lásson itt, térj ki hát, útjába ne állj! Ha rád néz, szeme is öl. Rossz álma volt. /Belülröl közeledö zaj hallatszik/ No, bújj el hát! A folyosóról jönnek, épp itten mennek el. Rossz álma volt, de nem tudom mi, a cselédlányok azt fecsegik. Ugy mondják, bátyánkat, Orestest látta, és ekkor rémülten kiabált, mint aki fél, hogy megfojtják. /Fáklyás alakok népesítik be a folyosót az ajtótól balra/ De jönnek már, hogy hajtja öket! Fáklyát visz valamennyi lány! Barmokat hoznak az áldozatra! Néném, mikor reszket, még sokkal rémítöbb! /sürgetve/ Menj el csak most, e szörnyü órán, útjába ne állj! ELEKTRA Épp most jött meg kedvem, szóba állni véle, éppen most! CHRYSOTHEMIS Csak én ne halljam! /Az udvar ajtaján elszalad./ /A csillogóan világos ablakokból zavaros menet zaja hallatszik. Állatokat vonszolnak, tompa nyöszörgés, hamarosan elfojtott jajkiáltás, ostorpattogás, mintha valaki összeesett volna, s újból fölkapaszkodva tovább támolyogna. A széles ablakban megjelenik Klytaemnestra, vérvörös ruhában. A fáklyák fényénél kísértetiesnek látszik sápadt, püffedt arca. Egyik kezével sötétlilaszín ruhába öltöztetett bizalmasára, a másikkal drágaköves elefántcsont botra támaszkodik. Egy sárga alak, hátrafésült fekete hajával egyiptominak látszik, s olyan, mint egy fölegyenesedett kígyó, uszályát viszi. A királynö egészen el van borítva drágakövekkel és varázsszerekkel. Karja csupa karperec, ujjai tele vannak gyürüvel. Szemhéjai túlságosan nagyok, s alig bírja nyitva tartani. (Elektra kiegyenesedik. Klytaemnestra kinyitja szemeit, haragban reszketve az ablakhoz lép, s botjával Elektrára mutat.) KLYTAEMNESTRA Mi kell, te? Lányok, ott! No lám, no lám! A mérges kígyó nyelvét ölti rám. Nyaka földuzzad, hogy én türöm, söt, szabadon jár-kel itten. /nehezen lélegzik/ Ni hogy néz, ha ez a két szem ölni tudna. Nagy istenek, miért sújt ez átok rám? Miért vár engem ilyen vég? Miért kell nékem ezt a gyászt eltürnöm? Miért lett az én asszonyi testem, sivár és puszta föld: csalán és dudva, minek éltet ád. Mért nincs eröm, hogy ezt kiírtsam? Mért hull e szégyen rám, oh örök istenek? ELEKTRA /nyugodtan/ Az istenek? Vajjon nem vagy te is Isten, te úgy, mint ök. KLYTAEMNESTRA /kíséröihez/ Halljátok ezt? Értitek vajjon, mit most mondott? BIZALMASA Hogy te isteni fajból származol. USZÁLYHORDOZO /susogva/ De hangja gunyos! KLYTAEMNESTRA /nehéz szemhéjai lezárulnak - lágyan/ Oly ismerös e szó! De én tán elfeledém már, rég, ah rég! Ö ismer jól, de hogy mit gondol, mégsem tudhatom. /Bizalmasa és uszályhordozója susognak egymással./ ELEKTRA /lassan közeledik Klytaemnestrához./ Te nem vagy már a régi, mert a féreg egyre jobban rág. Mit ezek sugnak neked, eltakarja azt, mit lelked lát, úgy mintha álom volna, már nem is élsz, csak álmodol. KLYTAEMNESTRA Lemegyek hozzá! Le, le, beszélnem kell vele. /Elmegy az ablaktól, s kíséröivel az ajtóban megjelenik. A küszöbröl, melegebben./ Jobb a kedve, mint rendesen, mint egy orvos, úgy beszél. BIZALMASA /halkan/ Ha egyet szól, mást gondol. USZÁLYHORDOZO És minden szó rút csalás. KLYTAEMNESTRA /haragosan/ Elég, ne többet! Hiszen ajkatokról csupán Aegisthos lelke szól. Ha éjjel fölzavarlak, mind a ketten mást beszéltek hozzám. Egyik azt, hogy szemem puffadt, arcom sárgaszínü és hogy a májam senyved. A másik nagy félve nyöszörög és sír, hogy démonok járnak itt. Nagy karmuk, hosszú csörük, és mind a vérem szívják. Szólj, nem látsz-e testemen sebhelyet is? Ki bíztat engem, hogy vágjak áldozatra barmot? Összevissza feleseltek, s ez engem majd a sírba visz. Most már sohse halljam, hogy ez így és amaz úgy van. Ami szent igaz, arról nem szól a száj. /fulladozik, nyög/ Ha ö szólít engem és kedves dolgot mond, jó szívvel hallom azt, amit ö mond, ki nékem kedves dolgot emleget, - /hevesen/ bár légyen az a lányom, ím ez itten, - kész vagyok én elvetni lelkem minden lepleit, hogy az édes enyhe lég, bárhonnan jöjjön is, átjárja. bárhonnan jöjjön is, átjárja. Mint a szenvedök, ha jön a hüvös est, a tóhoz mennek, ott csendesen ülnek és lázas mellüket a hüvös esti szélnek kitárják. És semmit nem gondolnak, enyhülni vágynak. Menjetek innen most! /Botjával int, hogy menjenek el. Azok vonakodva engedelmeskednek. A fáklyások is elmennek, a ház belsejéböl a folyosón keresztül csak egy gyönge fénysugár hatol az udvarra, s a két nö alakján imbolyog./ /Klytaemnestra lejön, halkan/ Énnekem nincs egy csendes éjem. Nem tudsz-e gyógyszert az álmok ellen? ELEKTRA /közelebb lép/ Álmodol úgy-e? KLYTAEMNESTRA Ha vénülünk, álmodunk! De hát azt el lehet üzni, van is módja, hisz minden ellen kell egy szernek lenni. Azért vagyok úgy megrakva kövel, tudom jól, hogy mindenik köben bübáj él. Csak azt kell tudni, hogy melyik mire jó. Tetöled kérdem, szólj, mondhatsz-e te nekem hasznos szert. ELEKTRA Én, anyám, én? KLYTAEMNESTRA /kitörve/ Ugy, te! Okos vagy te, fejedben gyengeség nincs. Te sokat mondhatsz nékem, ami jó. Ha csak egy szó, és semmi több. Leheld ki e szót!... És mégis, mikor jö az éj, szemeim nyitva vannak még, én rajtam van valami. Nincs rája szó és nem is fáj, még súlya sincs, nem folytogat semmi sem. Még csak nem is lidérc és mégis oly szörnyen rémítö, hogy lelkem fölriad, szívem vére fagy, és testem minden tagja meghalni vágy. Én pedíg élek és semmi bajom nincs, no nézz meg jól és mondd, betegnek látszom? Elrothadni így élve, mint egy ronda dög. Széthulljon testem, mikor beteg nem volt, széthulljon józan ésszel, mint egy rongy, amely tele van molylyal? Aztán alszom és látok álmot, velömön is átfut a borzalom, riadtan ébredek, egy tizedrésznyi víz nem csurgott le a vizi órán. A függönyön fény vigyorog át, ám ez nem a szürke hajnal. Nem, még mindíg az undok fáklyafény, az pislogat, mintha csak élne, s kémlelödve álmom nézné. Ezt az álmot el kell hogy üzzem végre, bárki küldi rám, hisz minden Démon békén hagy, ha már kifolyt a vér, mely illeti. ELEKTRA Jól mondtad! KLYTAEMNESTRA /vadul/ S ha mindent, mely itt csúszik, mászik, száll, meg kell csapolnom, és e véres gözben kelni, feküdni le, mint a hajdani Thule népe járt vérszínü ködben, elüzöm ezt az álmot. ELEKTRA Ha majd egyszer elhullt az igazi áldozat, nem látod ez álmot. KLYTAEMNESTRA /nagyon sietösen/ Tudod azt, hogy milyen fölszentelt állat kell? ELEKTRA /titokzatos mosollyal/ Fölszentelt állat nem kell. KLYTAEMNESTRA Kötözve fekszik bent? ELEKTRA Nem, szabad még! KLYTAEMNESTRA /kiváncsian/ Mi a szertartás? ELEKTRA Ah, csodás szertartás, pontosan meg kell tartani. KLYTAEMNESTRA /hevesen/ Beszélj már! ELEKTRA Nem találod ki mégsem? KLYTAEMNESTRA Nem, töled kérdem. /ünnepélyesen, feleletre kényszerítve/ Beszélj, ki lesz az áldozat? ELEKTRA Egy nö! KLYTAEMNESTRA /gyorsan/ Szolgáló lányaim közt van-e, mondd! Kis lány, vagy gyöngéd szívü szüz, vagy asszony, akit férfi ismer? ELEKTRA /nyugodtan/ Ez lesz, ez lesz! KLYTAEMNESTRA /sürgetve/ És milyen módon és milyen órán és hol? ELEKTRA /nyugodtan/ Akárhol jó, bármelyik órán, vagy nappal, vagy éjjel. KLYTAEMNESTRA Mily módon, mondd, hogy lenne jó? Megöljem én? ELEKTRA Nem. Most vadászatodhoz nem kell sem háló, se bárd. KLYTAEMNESTRA De hogy? Más öli meg? ELEKTRA Egy férfi! KLYTAEMNESTRA Aegisthos? ELEKTRA /nevet/ Hisz mondtam már, hogy férfi. KLYTAEMNESTRA Ki? Felelj gyorsan. A házi népböl? Ismeretlen férfiú lesz? ELEKTRA /a földre meredve, magán kívül/ Ugy, úgy, nem ismerik, de a házban ö itthon lesz. KLYTAEMNESTRA Talányt ne adj fel most! Elektra, halgass rám! Oly boldogan hittem most már, hogy nem vagy hajthatatlan. ELEKTRA /halkan/ Testvérem miért nem lehet itthon, anyám? KLYTAEMNESTRA Hogy szóba hozzad, megtiltottam néked. ELEKTRA Hát akkor mégis félsz? KLYTAEMNESTRA Ki mondja? ELEKTRA Anyám, hisz most is reszketsz! KLYTAEMNESTRA Ej, hát ki fél egy ilyen lágyfejütöl? ELEKTRA Ki? KLYTAEMNESTRA Hát ö! Azt mondják, bambán melyik az eb, melyik az ember. ELEKTRA E gyermek okos volt. KLYTAEMNESTRA De hát rossz lakhelyet adtak neki, az állatok játszanak ott véle. ELEKTRA Ah! KLYTAEMNESTRA /lesütött szemmel/ Én küldtem a pénzt, de mennyi pénzt, hogy rendesen élhessen, királyfihoz méltón. ELEKTRA Hazudsz! Küldted a pénzt, azért, hogy megfojtsák. KLYTAEMNESTRA Ki mondja ezt? ELEKTRA A szemeidböl látom, de látva azt, hogy reszketsz, látom azt, hogy ö még él. S hogy nappal úgy, mint éjjel, te mindíg rája gondolsz. És hogy a szíved borzadása sejti már, hogy jö! KLYTAEMNESTRA Mit bánom én azt, aki künn van, itt élek én, itt vagyok úrnö. És szolgám van elég, hogy örizzék a házat, s ha éppen kell, megteszem azt, hogy éjjel nappal ajtóm örzi három ember, fegyveres kézzel, ébren. Töled majd, akár így, akár úgy, megtudom én a kellö szót. Azt elárultad máris, hogy tudod, mit kell áldoznunk, épp úgy a szertartásnak módját. Önként ha nem szólasz, láncra verve mondod majd meg. Koplalni fogsz, amíg nem szólasz, minden rossz álmot el kell üzni. Az, ki szenved, s nem talál módot arra, hogy elüzze, bolond az mind. Én bizony megtudom, ki vérzik el, hogy én álmot ne lássak. ELEKTRA /a homályból elöreszökik, anyjához közeledve egyre félelmesebb lesz./ Ki vérzik el? Hát vérzik nyakad, amikor elfog majd az üldözö! Már hallom, ahogy ott benn jár, az ágyadnak függönyeit széjjelhúzza. Alvó állatot senki sem áldoz fel. Fölriaszt hát, jajgatva futsz te, de hát ö nyomon követ ám és hajt a házon át. Most jobbra térsz, ott van az ágy. Balról a víz, mely fürdeni vár, a sötét sok fáklya feketés vörös, sürü hálót borít rád, lefutsz a lépcsön, át a pitvaron. /Klytaemnestra rémülten akar a házba menekülni, de Elektra elöre húzza, a fal felé hátrál, szemei kimerednek, reszketö kezéböl kiesik a bot./ A folyosókon végig ver a hajsza. S én, én ki rád küldtem öt; mint vérszomjas eb, nyomodon járok, azt hiszed már, hogy rést lelsz, én oldalról ugrom rád. Igy üzünk téged ott, amíg egy falhoz érünk el és ott, hol semmi fény nincs, mégis látom jól, egy árnyék, - de hát keze, lába, szemefehére megvan még. - Atyánk ül ottan, nem figyel ránk és mégis úgy lesz mind. Lenyomunk hozzá, lábaihoz hullsz. Ha szólni tudnál!... De a gyönge hangot megfojtja a lég, erötlen hull az a szívbe vissza. Eszed nélkül nyakadat nyújtod már, érzed a bárdot ottan, ahol az élet székel. De ö visszatartja ám, nem teljes még az áldozat. ám, nem teljes még az áldozat. ám, nem teljes még az áldozat. ám, nem teljes még az áldozat. Néma csend, érzed, hogy szíved oldaladat veri széjjel. Ez a perc úgy nyulik, mint a gyászban eltöltött évek nyúlnak. Ez a perc megtanít tégedet arra, mit a máglyán érezhet a szív, mikor a panaszmondó szót a fellegek torka, meg a láng nyeli el. Ez a perc elég lesz majd, hogy megirigyeld azt, aki láncra verve ül a börtön mélyén, s azt, aki lent a kút fenekén, megszabadulást várni nem mer. De te oly mélyen be vagy zárva önmagadba, mintha egy ércbarom átfütött gyomra volna és ahogy most szólni nem bírsz. Majd ott állok én, rémséges borzalommal látod azt a rémes szót, amely a homlokomra írva van. A hurkot, mely ma megfogott, te önmagadnak szötted. Zúgva sújt a bárd! Ott állok én és nézem, ahogy meghalsz. Több álmot nem látsz, s nekem se kell több álmot látnom. Ki még ekkor él, ki él, az boldog szívvel örül, hogy él. /Elektra a megittasult vad szenvedéllyel, anyja a félelemtöl fuldokolva állanak egymással szemben. A folyosó kivilágosodik, a királynö bizalmasa kifut, s úrnöjének súg valamit. Ez elöször nem is érti meg, majd magához tér és int, "Világot!" Fáklyások jönnek s mögéje sorakoznak. Klytaemnestra újra int: "még többet". Erre az udvar egészen megtelik fáklyás néppel, s a falak vöröses sárga fényben úsznak. Arca egészen elváltozik, s gonosz diadalt hirdet. Ujra meghallgatja a hírt, Elektrát folytonosan szemmel tartva. Vad örömével torkig jóllakva mindkét kezével fenyegeti. Bizalmasa odaadja neki a botját, s rájuk támaszkodva, mohón rohan el a házba, a lépcsön a ruháját fölemelve. A fáklyavivök utána, mintha kergetnék öket./ ELEKTRA Mit hallhatott ez most? Hisz úgy örül! Ez a fej nem süt ki semmit! Min örül még ez az asszony? /Chrysothemis futva jön az udvar ajtaján, sikong, mint a megsebzett vadállat./ CHRYSOTHEMIS Orestes! Orestes! Meghalt! ELEKTRA /leinti, magánkívül/ Ne szólj! CHRYSOTHEMIS Orestes meghalt! /Elektra némán mozgatja ajkait./ Mind tudta már, hogy én arra jöttem, ottan állottak mind; Egy szálig mind tudta már, csak mink nem. ELEKTRA /tompán/ Senkise tudja. CHRYSOTHEMIS Mind jól tudják. ELEKTRA Senki nem tudhatja, nem is igaz az. /Chrysothemis kétségbeesve földre borul; Elektra fölemeli/ Nem úgy van az! Nem úgy van az, azt mondom én, nem úgy van az! CHRYSOTHEMIS Két vándor jött a falakig, két vándor, hogy ezt a nagy hírt megjelentse. Kettö, egy vénebb, másik ifjabb. Tölük hallotta mindenik, kik körülöttük álltak, hallotta mind és tudta, - tudta, mind tudta már. ELEKTRA /elemi erövel/ Nem úgy van ez! CHRYSOTHEMIS Ki gondol vélünk, meghalt, Elektra, meghalt Orestes, nem is itthon, ah! Meghalva oly messze, jaj! A megvadult ló agyonrúgta, összetörte. /Egy fiatal inas kijön a házból, belebotlik Chrysothemisbe, ki Elektra mellé a földre esett./ FIATAL INAS Helyet! Ki fekszik itt a küszöbön? Ah, mindjárt tudtam! Lovat, nyerget hé! ÖREG INAS /sötét tekintettel mutatkozik az udvar ajtaján./ Mi kéne, no? FIATAL INAS Csak nyergelni gyorsan, hamar készen álljon! Hallod, egy ló, egy öszvér, de egy tehén is jó lesz, hogyha nincsen más. ÖREG INAS És kinek? FIATAL INAS Ne bánd, mi gondod rá! Hát nékem, tedd meg hát! Parancsolom! Rajta! Vágtatni kell most a rétre gazd`urunkért, mert fontos hírt fogok vinni néki, fontos hír ez, érdemes rá, /elmenöben/ hogy egy két gebe vékonya megszakadjon. /Az öreg szolga is el./ ELEKTRA /maga elé, halkan, de erélyesen/ Meglesz hát itt és általunk. CHRYSOTHEMIS /csodálkozva kérdi/ Elektra? ELEKTRA /gyorsan, nagyon sietve/ Mink, mi ketten tesszük meg. CHRYSOTHEMIS Mit, Elektra? ELEKTRA /halkan/ Legjobb lesz ma, mindjárt ma éjszaka. CHRYSOTHEMIS Mit, néném? ELEKTRA Mit? Ez a mü, amelyet végrehajtunk mi, /fájdalmasan/ mert ö nem lehet itt. CHRYSOTHEMIS /növekvö aggodalommal/ Szólj, milyen mü? ELEKTRA Nagy munka hárul ránk, ma még azt az asszonyt, a férjét is megöljük. CHRYSOTHEMIS /borzadva, halkan/ Néném! Nem anyánkat mondod? ELEKTRA /vadul/ De öt, no meg a férjet, nem leszen semmi vonakodás. De csend, nem kell ide szó. Még gondolkozni sem kell, csak azt, hogy mink tesszük meg. CHRYSOTHEMIS Én? ELEKTRA Te, te és én, ki más? CHRYSOTHEMIS /borzadva/ Mi, mi ketten megyünk hozzá? Mink, mi ketten megyünk üres kézzel! ELEKTRA Magamnak hagyd ezt a gondot. /titokzatosan/ A bárd, /erösebben/ a bárd, amellyel atyánk... CHRYSOTHEMIS Te, oh borzalom, nálad van? ELEKTRA Szegény testvérünk öröksége. Most magam sujtok véle. CHRYSOTHEMIS Te? A te két karod Aegisthos ellen? ELEKTRA /vadul/ A nöt elöbb, vagy öt elöbb, mindegy. CHRYSOTHEMIS Én remegek. ELEKTRA Ha ö alszik, nem örzi senkisem. CHRYSOTHEMIS Megöljük, mikor alszik? ELEKTRA Nem védekezik az, ki alszik. Ha az a másik ott nem volna, én magam tenném meg, így te is vélem jössz. CHRYSOTHEMIS /elutasítólag/ Elektra! ELEKTRA Te, te, te izmos lány! De mily erös! /hozzásimul/ Vas izmokat nyert tested a szüzi éjeken, nincs benned még semmi gyengeség. Látod, mint a nemes lónak, oly karcsú a lábad. Ez a test hogy hajlik, karcsú derekad könnyen átfogom. Lásd, neked még nincs keskeny rés és nincs magas ablak. Karjaidat hadd fogom meg, mily izmos és mily hüs! Ahogyan eltolsz, érzem, hogy mit jelent e kar. Tán agyon is nyomja, akit megszorít. Tudom, hogy engem, vagy pedíg egy férfit könnyen fojtana ez meg. Tested az erövel telve van. Ugy árad belöled, mint a tiszta forrásvíz. Elömlik hajaddal együtt, ruganyos szép vállaidon. Hüs érintésü börödön is érzem én, hogy véred forr, és lázas arcom érzi az ifjú karnak gyönge pelyhét. Mily erös e test, milyen szép! Mint érett gyümölcs, melyre a nap lesüt. CHRYSOTHEMIS Hagyj el! ELEKTRA Nem, nem hagylak el! Bánatban hervadozó gyönge karral oh hadd fogjalak át! S ha ellenállsz, önmagad húzod össze a hurkot, ifjú tested hadd fonjam át. Gyökeret ver benned mélyen a lelkem és beoltja véred az én akaratom. CHRYSOTHEMIS Hagyj el! /menekülve hátrál pár lépést./ ELEKTRA /ruháját megragadja, vadul/ Nem, nem hagylak el! CHRYSOTHEMIS Elektra, hagyj el! Ah tedd meg azt, bátor, ngyeszü lány, menjünk ki innen. Elektra, tedd meg, menjünk ki innen! ELEKTRA E naptól fogva jó nénéd vagyok, oly jó, amilyen sohse voltam még. Hü szívvel fogok véled kis szobádban ülni, ott várjuk majd a völegényt. Balzsammal kenem tested, langyos illatú fürdöbe fogsz ülni, mint egy ifjú hattyú. Keblemre rejted vágyban égö arcod. Ha majd eljö, bájaid fényén elvakulva, átfog, izmos karjain a nászi ágyba visz. CHRYSOTHEMIS /behúnyja szemét/ Nem, néném, nem! Miért mondasz ilyen szót, e szörnyü házban. ELEKTRA Meglásd! Oh nem csak nénéd, mától fogva sokkal több leszek még. Ha szolga kell, én leszek szolgád, ha vajúdni fogsz, én ágyad szélin ülve virrasztok ott, ha pedíg víz kell, hozok én a kútról. És ha egy szép nap öledböl új ág hajt, melynek életet adtál, oly csúnya még, én föl fogom azt, hogy rád mosolyogva néz le. És ha látod, lelked fénytelen titkos mélyit öröm járja át. A kín, mely ráfagyott, már felolvad, ha e drága nap süt rá, s te tiszta fényes könnyekben sírod el. CHRYSOTHEMIS Oh vigy el hát, én meghalok e házban. ELEKTRA /elébe térdel/ A szád oly szép, gyönyörü, mikor rajta harag gerjed. Az ilyen tiszta ajkon milyen rémes egy vészkiáltás! Rémes, mintha halálunk Istene szólna, ki lent fekszik lábad mellett, úgy mint én. CHRYSOTHEMIS Hogy érted ezt? ELEKTRA /fölkel/ Mert sem engem, sem e házat nem hagyod el, míg meg nem tetted. Nincs innen semmi út, csak ez. /Chrysothemis szólni akar, Elektra befogja száját./ Nem szabadulsz, amíg nem mondasz ünnepélyes esküt, hogy végrehajtod. CHRYSOTHEMIS /kibontakozik./ Hagy el! ELEKTRA /újra megfogja./ Esküdj meg, hogy jössz, várlak az éjjel, ott a lépcsö alján. CHRYSOTHEMIS Hagyj el! ELEKTRA /ruháját megfogva/ Ugyan tedd meg már, hiszen egy cseppnyi vér sem szárad rajtad. Eldobjuk majd a véres rongyokat s a tiszta test nászingét veszi föl. CHRYSOTHEMIS Hagyj el! ELEKTRA /egyre sürgetöbben/ Ne légy oly gyáva! Ha te most a borzadáson gyözöl, sokkal édesebb kéj borzongat minden éjjel. CHRYSOTHEMIS De nem bírom! ELEKTRA Mondd, úgy-e vélem jössz? CHRYSOTHEMIS De nem bírom. ELEKTRA Lásd, hogy fekszem itt, hogy csókolom a lábad. CHRYSOTHEMIS Én nem bírom. /A ház ajtaján beugrik./ ELEKTRA /utána/ Átok rád! /vad elszántsággal/ Nos hát, úgy én! /A küszöb mellett, a fal tövében ásni kezd, némán, mint egy vadállat. Pihenöt tart, szétnéz, majd újra belefog, kis szünet után újra ás. Orestes a kapuban áll, sötéten. Belép. Elektra ránéz. Az lassan megfordul, úgy, hogy ö is ránéz Elektrára. Ez hevesen ugrik föl./ ELEKTRA /reszketve/ Mi dolgod néked itt? Hol jársz te most vad éjszakán, a ház körül és nézed, hogy mit tesz más? A dolgom teszem én. Mi gondod rá! Békében hagyj! ORESTES De várnom kell itt. ELEKTRA Várni? ORESTES Te vajjon itt lakol-e? Ugy véltem én, hogy itt, e házban szolgálsz. ELEKTRA Itt, a szolgalányok közt. Ám neked nincs erre se gondod, örvendj és menj. ORESTES Hisz mondtam már, hogy itt kell várnom, míg be nem hívnak. ELEKTRA Arra vársz te? Mit hazudsz, jól tudom én, hogy nincs itthon az úr s az aszzony, mi dolga annak véled. ORESTES Én meg egy másik azért jöttünk, hogy üzenetet adjunk neki át. Mi hírvivök vagyunk, mi mondjuk majd el néki, hogy a jó Orestes mily véget ért. Mi magunk láttuk, hogy megvadult lovai agyonrúgták. Énvelem egyidös, éjjel és nappal hü társam volt. ELEKTRA Szemem miért is lát? Miért is ténferegsz? Miért keresed fel a kuckóm, hírnöke gyásznak. Menj el s drága híred trombitáld ki ott, hol várnak rá. Szemed szemembe néz, övé meg elhunyt. A szájad frissen jár, Orestes szája földdel van tele. Te élsz, míg ö, ki nálad sokkal jobb és bátrabb, százezerszer fontosabb, hogy éljen: ö halott. ORESTES /nyugodtan/ Hagyjad Orestest! Szegény nagyon is örült életének. S a magas istenek nem türik el, hogyha túlcsapong a kedv. Meg kellett neki halni. ELEKTRA De én! De én! Itt fekszem, tudva azt is, hogy a gyermek vissza nem jö. Hogy a gyermek ott van, odujában a borzalomnak, s hogy ezek ott bent élnek, vígan élnek, s hogy ez a faj a barlang mélyén él mind, eszik és iszik meg alszik, s én itt magamban. Ah így nem él a gonosz dúvad az erdön kint, oh hisz nekem nincs senkim! ORESTES Szólj, ki vagy te? ELEKTRA Mi gondod rá, ki vagyok. ORESTES Én annyit sejtek már, hogy rokonaid voltak Agamemnon és Orestes. ELEKTRA Mit rokon? Ugyanaz a vér! A saját vérével adta az életemet Agamemnon. Elektra vagyok! ORESTES Nem! ELEKTRA Tagadja ö! Rám fúj és nevem elrabolja tölem. ORESTES Elektra! ELEKTRA Mert nekem nincs atyám. ORESTES Elektra! ELEKTRA Nincs fivérem, hát csúfolódnak vélem. ORESTES Elektra! Elektra! Igy látom öt? Csakugyan ö az, te? Ily nyomorúság lett a részed, oh jaj, még talán meg is vertek? ELEKTRA Ruhám hagyd békén, ne kutass rajta semmit. ORESTES Ah sohasem volt nyugodalmas éjed? Lám, szemeid mi szörnyük. ELEKTRA Hagyj el! ORESTES Mily beesett az arcod. ELEKTRA Eredj be, ott benn van az én húgom, aki friss, aki élvezetre vár. ORESTES Elektra, halljad! ELEKTRA Minek tudjam én, ki vagy te, nem kell senki sem. ORESTES Hallgass rám, sok idöm nincs. Nos halld: /halkan/ Orestes él! ELEKTRA /hevesen megfordul/ ORESTES Ne mozdulj meg, mert elárulod öt! ELEKTRA Ö tehát szabad? De hol van? ORESTES Egészséges, úgy mint én. ELEKTRA Ugy mentsd meg öt, míg azok meg nem fojtják. ORESTES Meghalt atyámra mondom, azért jöttem én. ELEKTRA /hangjától meglepetve/ Mondd, ki vagy te? /A sötét tekintetü szolga három társával berohan, Orestes elött letérdepel, lábait csókolva, a többiek pedíg kezét és ruhája szegélyét borítják csókokkal./ ELEKTRA /alig bírja fékezni fölindultságát/ Szólj, ki vagy hát? Miért félek úgy? ORESTES /gyöngéden/ A szolgám, kutyám mind megismer hát, csak épp a testvérem nem. ELEKTRA /fölkiált/ Orestes! /halkan, remegve/ Orestes! Orestes! Orestes! Nem mozdul senki! Oh hadd lássam szép szemedet, álom, édes álomképem! Álom nincs ilyen édes, büszke meg nem érthetö, de oly magasztos kép, maradj velem! Ne válj még semmivé, oh el ne tünj, ah el ne tünj, s ha nékem rögtön itt kell véget érnem, s te azért tünsz fel, hogy engem elvigyél, úgy meghalnom boldogabb, mint élnem volt. Orestes! Orestes! Orestes! /Orestes lehajol, hogy átölelje/ Nem, ne ölelj által engem. De menj! Miért látnál engem így. Nem értem, hogy nézel énrám, úgy nézz meg, mintha holttestemre néznél. Drága gyermekem! /halkan/ Tudom és látom is, hogy félsz, pedíg királynak lánya voltam, az voltam, az és szép! Elfújva este lámpám, tükörbe néztem, érzém szemérmes kéjben fázva, és érzém, milyen félve jött a holdsugár meztelen testem tiszta fényén fürdeni, mint hattyú megy a tóra. Ez a haj, ez olyan volt, amely megejti a férfit. E haj ma boglyas, a szenny belepte! Megértesz engem? Od`adtam mindent, amim volt, mindent, mi voltam. Azt a szüz, szemérmes szégyent, e szégyen mily édes, mily drága kincs, e szégyen, ezüstös pára ez, holdfényes sejtelem a nöi testen átleng, minden undok dolgot távol tart a gyönge szívtöl. Megértesz engem? Ezt a szüz szemérmet és minden mást atyámnak adtam. minden mást atyámnak adtam. minden mást atyámnak adtam. minden mást atyámnak adtam. Ugy van, ha örültem, hogy szép a testem, ö is mindíg ott volt, öt hallottam nyögni puha ágyamon. /sötéten/ Féltékenyek ám a holtak és ö völegényt küldött nékem, a rút gyülölet volt a völegény. Próféta így vagyok én, amióta csak élek, sem testem, sem a lelkem mélyén más nem termett még, csak káromlás, meg átok. Mily félve nézel körül? Miért nem szólsz? Szólj hát! Miért reszket úgy ez ifjú test? ORESTES Hadd reszkessen e test! Már sejti, milyen út vár ma rája. ELEKTRA Megteszed azt te magad? De gyönge vagy. ORESTES Kik ezt a tettet rám bízták, az istenek el nem hagynak, bízom bennük. ELEKTRA Oh tedd meg hát! Milyen boldog, ki bírja. ORESTES Megteszem én, nem fogok késni semmit. ELEKTRA E tett duzzadó párna, megpihen rajt, a lélek nyugtot lel, mely csupa seb ma még. A lélek, mely most kelevény fészek. ORESTES Én megteszem azt. ELEKTRA /lelkesülten/ Milyen boldog az, ki e tettre készül. Boldog az, ki vágyott rá, boldog, ki hívta öt. Boldog, ki meglelé, boldog, ki hozzá érhet. Boldog az, ki a bárdot od`adja néki. Boldog az, ki a fáklyát tartja, boldog, boldog, aki ajtót nyit neki. /Orestes nevelöje megjelenik az ajtóban. Erös öreg ember, villámló szemekkel; hozzájuk siet/ A NEVELÖ /Elektrához/ Nincs-e észen, miért nem tartja féken a nyelvét? Tudja jól, egy szó, egy hang, tönkretesz mindent, minket is. /Oresteshez, nagy sietséggel/ Odabent vár rád, minden szolga téged keres. Férfi a házban nincs, Orestes. /Orestes fölegyenesedik, legyözi borzadását. A ház ajtaja megvilágosodik, szolgáló jön fáklyával, mögötte a királynö bizalmasa. Elektra az árnyékba ugrott vissza. A királyné megbízottja int Orestesnek, hogy kövesse, a szolgáló a fáklyát egy vasgyürübe erösíti a kapufélfán. Orestes és nevelöje bemennek. Orestes egy pillanatra behunyja szemét, mintha szédülne, aztán mögötte levö nevelöjével vált egy gyors pillantást. Az ajtó bezárul utánuk./ ELEKTRA /Ideges várakozással jár az ajtó elött le s föl, majd megáll./ Hogy nem tudtam a bárdot neki adni. Most ott bent vannak, én meg nem tudtam a bárdot neki adni. Hát nincsenek istenek ott fenn? /Iszonyatos várakozás. Bent Klytaemnestra rémes kiáltása hangzik./ ELEKTRA /démoni kiáltással/ Vágd, ne kíméld! /Ujra sikítás hangzik. A baloldali épületböl Chrysothemis jön egy csapat szolgálóval. Elektra az ajtóban áll, háttal odatámaszkodva./ CHRYSOTHEMIS Mi történhetett odabent? ELSÖ CSELÉD Tán rossz álmokat lát. MÁSODIK CSELÉD Férfiak vannak ott bent, hallom. HARMADIK CSELÉD Minden ajtó be van zárva. NEGYEDIK CSELÉD /kiabálva/ Gonosz gyilkos! Gonosz gyilkos van ott! ELSÖ CSELÉD /felkiált/ Oh! MIND Mi az? ELSÖ CSELÉD Láthatjátok-é, hisz ott van az ajtó mellett. CHRYSOTHEMIS Hisz ez Elektra! ELSÖ ÉS MÁSODIK CSELÉD Elektra! Elektra! De miért nem beszél hát? CHRYSOTHEMIS Elektra, miért nem beszélsz hát? NEGYEDIK CSELÉD Hadd megyek ki emberekért. /Jobbra el./ CHRYSOTHEMIS Nyitsd ki már az ajtót, Elektra! TÖBB SZOLGÁLO Elektra, engedj be már! NEGYEDIK CSELÉD /visszajön/ Vissza! El, el, szobánkba bújjunk gyorsan. Aegisthos hazajött! Ha minket itt lát, s baj van odabenn, megölet sorra. CHRYSOTHEMIS Vissza! MIND Vissza! El, el, de gyorsan! /El balra a házba. Aegisthos megjelenik az udvari ajtóban/ AEGISTHOS /az ajtóban állva marad/ Hé, fáklyát, fáklyát! Hát senki sincs ébren? Lusta barmokat hízlal ez az udvar? Hogy is tudna ez a nép fegyelmet? /Elektra leveszi a fáklyát, elébe szalad, s meghajol elötte. Aegisthos visszariad a fáklyafényben meg nem ismerhetö alaktól/ De ki lehet e csúf idegen nö? Elégszer megmondottam már, hogy ismeretlen arc közel ne jöjjön hozzám. Te vagy? Hé! /Ráismer. Haragosan/ Ki mondta, hogy elébem lépj? ELEKTRA Fáklyával jöttem! AEGISTHOS Nos, téged az újdonság legjobban érdekel, mondd, hol van az a két férfi, ki nékünk Orestesröl hírt ad! ELEKTRA Ott benn! Szíves háziasszony látja öket, az idöt véle töltik el. AEGISTHOS Hát olyan biztos már az, hogy öcséd halva van? Oly biztos már, hogy semmi kétség nincs? ELEKTRA Oh nincs! A hírük nem csak puszta szó, nem, mert náluk olyan jelek vannak, amelyek láttán mindet hinni kell. AEGISTHOS Milyen furcsa ma a hangod? És szólj, mi ütött ma hozzád, hogy oly szépen beszélsz? Mit imbolyogsz? A fáklyát miért csóválod úgy? ELEKTRA Nincs semmi más okom, csak az, hogy észretértem. Ezentúl csak azzal tartok, aki jobban gyözi. Elkísérhetlek a fáklyafénnyel? AEGISTHOS /vonakodva megengedi./ Az ajtóig, de szépen járj! Mit táncolsz? ELEKTRA /baljóslatú jelentöséggel körültáncolja, aztán meghajol elötte/ Itt a lépcsö, látod-e jól? AEGISTHOS /az ajtóban/ A lámpa miért nem ég? Ki az ott bent? ELEKTRA Ök azok, várnak reád, hogy szólhassanak véled, uram! És én, ki oly sokszor bárgyun, vakmeröen terhedre voltam, végre megtanulom, hogy a kellö pillanatban vonuljak vissza. AEGISTHOS /Aegisthos a házba megy. Belül lárma. Megjelenik egy kis ablakban, letépi a függönyöket, ordít/ Jaj! Gyilkos! Jertek gyorsan! Gyilkos! Gyilkos! Megölnek, ah! Nem jön senki? Nem jön senki? /Elvonszolják./ ELEKTRA /kiegyenesedik/ Agamemnon hallja! /Aegisthos arca még egyszer megjelenik az ablakban/ AEGISTHOS Oh jaj! /Elhurcolják./ ELEKTRA /lihegve áll a ház felé fordulva. Balról asszonyok szaladnak be, köztük Chrysothemis. A kapuig szaladnak, észnélküli sietséggel, ott megállnak, visszafordulnak./ CHRYSOTHEMIS Elektra! Néném! Gyorsan jöjj! Csak gyorsan jöjj! Testvérünk itt a házban van. Megjött Orestes és bosszút állott. /A nagy zajban csak ez a név hallatszik érthetöen: Orestes! Orestes!/ Jöjj, ö itt van a házban, mind körötte van és csókolják a lábát! /A harci lárma Orestes és Aegisthos népe között vívott halálos küzdelemben a belsö udvarokba huzódik, hová a jobboldali kapu szolgál./ Mind, akik Aegisthost szívböl gyülölték, szó nélkül felkoncolták a többit. Folyik a vér és minden udvar csupa holttest és akik élnek, csupa vér az mind. Sebesült van itt is, de mind olyan boldog, is, de mind olyan boldog, is, de mind olyan boldog, egymást ölelve vígan táncol. /A lárma egyre nö, de Elektra éneke alatt egyre távolodik. Az asszonyok elfutnak, csak Chrysothemis marad. Világosság hatol be./ Minden kézben kigyúlt a fáklya, hallod e? Nem hallod vajjon? ELEKTRA /a küszöbön kuporogva/ Hogy én nem hallom? Hogy én e zenét nem hallom? Hisz én szerzém ezt. A nép, amely ma fáklyát gyujtott, s amelynek lépte ez a végtelen sok myriádnyi lépés, süket zajjal végig döng, dörg a földön, mind csak énreám vár! Jól látom, mind csak engem várnak, sorukat én vezérlem. Én nem bírok, az Oceán a szörnyü tenger, a véghetetlen Oceán, úgy eltemette testem, mint a sír és fölkelni nem hagy. CHRYSOTHEMIS /izgatottan kiált föl/ Szólj, hallod-e? A vállaikra vették, a vállaikra vették! ELEKTRA /fölugrik, maga elé néz, húgára nem is figyelve/ Mink Istenhez illünk, mert ezt megtevök. /lelkesülten/ Ugy sújtanak ök, mint a kard éle, általunk sújtanak az Istenek. CHRYSOTHEMIS Mindnek egészen más lett az arca, jókedv csillog a szemben, ráncos arcon folynak a könnyek. Oh hogy sírnak, hallod-e? ELEKTRA De azért az égi fény, mi nékünk még nem sok. Borongó árnyakat vetettem és boldog fényt aratok. Fekete hulla voltam itt az élök közt, s ez óra óta én vagyok életük lángja. Ha kigyúl szívem lángja, elég a gyász, az árny. CHRYSOTHEMIS Jók az Istenek, jók! Uj élet vár íme rád és rám és minden emberre. A jó, a véghetetlen Istenek így rendelék el nékünk. ELEKTRA Fehér arcom színe szebb, mint a szép tejfehér holdvilág. CHRYSOTHEMIS Nem szeretett minket senki. ELEKTRA Ki engemet megnéz, halállal hal meg rögtön, vagy felolvad égi kéjben. CHRYSOTHEMIS Nem szeretett minket senki. ELEKTRA Látod, mily szép ez az arc, nézd, mily fény árad rólam szét. CHRYSOTHEMIS Megjött Orestesünk és véle szeretet költözött e házba, az pedíg minden. Ki is élne szeretet nélkül. ELEKTRA /tüzzel/ Ah! A szeretet gyilkol. Ámde senki meg nem hal, amíg azt meg ne ismerné. CHRYSOTHEMIS Elektra! Orestes mellé állok én! /Kifut./ /Elektra lejön a küszöbröl, fejét hátraszegi, mint egy Maenade, kiterjesztett karral fölveti térdét s leírhatatlan táncot járva elörejön./ CHRYSOTHEMIS /visszajön, utána fáklyás alakok tolonganak, férfiak, nök vegyesen./ Elektra! ELEKTRA /megáll, mereven néz rá./ Csend! Jer, táncolj! Jertek most ide mind! Itt sorba mind. Én rajtam az üdvnek terhe és én táncolok, mert kell. Ki boldog úgy, ahogy mink, az nem tesz mást: hallgat és táncol! /Elektra néhány diadalmas lépés után összeesik./ CHRYSOTHEMIS /hozzá szalad. Elektra mereven fekszik. Chrysothemis az ajtóhoz rohan s ráver./ Orestes! Orestes! VÉGE