DÓZSA GYÖRGY.
EREDETI OPERA 5 FELVONÁSBAN.
JÓKAI UTÁN IRTA SZIGLIGETI [Ede], ZENÉJÉT ERKEL FERENCZ.
PESTEN, NYOMATOTT EMICH GUSZTÁV MAGYAR AKADÉMIAI NYOMDÁSZNÁL. 1867

Személyek:
II. Ulászló király.
Zápolya, erdélyi vajda.
   Bornemisza,
   Ránki: 
főurak
Hegedős, költő.
Dózsa György, keresztes pórhad vezére.
   Lőrincz, diák,
   Szaleres Ambrus, szabó,
   Bagos, mészáros:
hadnagyai
Barna, gulyás.
Csáki Lóra.
Rózsa, György arája.
Lóra, barátnéja. [= Egy hölgy?]
Jósnő.
Főurak. Polgárok. Parasztok. Harczosok. Nép. Heroldok. Apródok. Bakók. Őrök. Hölgyek.



ELSŐ FELVONÁS.
Tér Budán, Mátyás temploma a háttérben. A templom ajtaja előtt nagy lépcsőzet. Balra (a nézőtől) menyezet alatt trónszék. 
A tér zászlókkal díszítve; a trón mellett, a zászlókon magyar, erdélyi, horvát, slavon és dalmát czimerekkel.


ELSŐ JELENET.
Nép. (néma személyek, a téren csoportokban. Aztán jő 2 herold, 6 keresztes.) 
Lőrincz (nagy pecsétes irattal, s még 6 keresztes, középen felállnak, a nép tolongva körülveszi.)

LŐRINCZ
Igaz hivők az urban!
Ki a kereszt jelét feltűzi,
Siessen Dózsa táborába.
E bulla fegyverét megáldja,
És minden bűnét megbocsátja.
Megtörjük a pogány hatalmát, 
És visszaűzzük Ázsiába.
Igaz hivők, fel hát csatára,
A hit s a haza oltalmára!
(elmennek. Mindjárt harangzúgás, ágyúdörgés közt jön a Király kíséretével. 
Elől a főudvarmester, aztán apródok. Király; urak, köztök Zápolya; delnők, köztök Lóra (Fi- és nőkar).


MÁSODIK JELENET.
Király. Zápolya. Lóra. Urak, Delnők. Nép. Apródok. 
(A király a trónra ül, mellette a főudvariak és delnők. A többi ur jobbra áll Zápolyával élén.)

ZÁPOLYA (az urakhoz) 
Urak, minő bohózat ez?
Csak nem bucsú? vagy torna lesz?
S ez a menet mi zagyva nép?
Ur és paraszt egy sorba lép.
László talán maga helyett
Itt új királyt fog tenni? 
Öreg szegény, sokat is tett,
Van joga megpihenni.

KÉT KAR 
Íme a híres Dózsa ez.
Kereszthadak vezére lesz.
Tódul hozzá a tenger nép.
Ő a török nyakára lép.
A jó király itt e helyett 
Nemesnek fogja tenni;
Mit ekkorig a harczba tett,
Díját ma fogja venni.


HARMADIK JELENET.
Előbbiek. [Dózsa.] E közben jön a díszmenet. 
Legelőbb egy csoport cséplős pórhad, azután királyi alabárdosok, tárogatót fúvó zenészek, csatlósok zászlós kopjákkal. 
Fekete sereg pánczélosai. Két apród, egy kócsagos, forgókkal s hímzett terítővel és rojtokkal ékesített lovat vezetve; 
utánuk másik apród czímeres pajzzsal: 
a harmadik vánkoson karddal, sisakkal, sarkantyúkkal; 
negyedik zászlóval, melyen az ország védasszonyának képe; 
azután négy apród által emelt menyezet alatt Dózsa födetlen fővel, hosszú, csigás haja csimbókokba kötve, arczán büszkeség, 
öltözete fényes pánczél, felülöltött dolmány, vállán hosszú bíborpalást; 
Dózsát az előbbi csapatrend követi fordított sorozatban. A menet alatt, mikor Dózsa a színen van:

FIKAR (Zápolyához.) 
A nagy s hős Dózsa,
A dicső hadvezér! – éljen.
A kereszt vitéze,
A nép büszkesége! – éljen, (mikor mind sorakoztak.) 

DÓZSA (a menyezet alól előlép, a király előtt letérdel.)

KIRÁLY (szelíd, jámbor férfi, kettős tompa szakállal, szenvedélytelen, lemondásteljes arczczal.)
Mi hívünk Dózsa György – hős tetted díjaul 
Vagyont nem adhatunk – mert a király szegény;
De e czímerrel itt, – mely vérteden ragyog.
Ország nemeseink – sorába felveszünk.
(kardjával vállára üt, Dózsa megcsókolja a király kardját.)

ZÁPOLYA (ezalatt) 
Beh kár hogy nem vagyok paraszt,
Mi könnyen lennék most nemes.

KIRÁLY 
(az apródtól a kardot átveszi, és Dózsának nyújtja.)
S ímé e karddal itt – sújtsd a hit ellenit,
S oltalmazd a hazát. 
(a lánczot nyakába akasztja)
S e láncz ne légyen láncz – a szolgaság jele,
Hanem szent olvasó, – melynek minden szeme 
Imára s tettre int, – az istenért s honért.
(a zászlót átadva)
Vedd e zászlót szent hadak vezére!
Ronts a hitnek bőszült ellenére,
Hogyha látod e magasztos képet,
Győzelemre vidd a harczos népet!
(összes kar és mind ugyanezt ismétli,)

KIRÁLY
Az ég reá áldást adott,
Az egyház bűnbocsánatot,
Én forró könnyeket adok,
Gondoljad hogy gyöngyök azok.
Ha indulsz a véres csatákra,
Gondolj reám, gondolj hazádra!

MIND
Induljatok véres csatákra.
Gondoljatok magyar hazánkra!

DÓZSA (a zászlóval előlép, magasztos arczczal)
Isten, s ki isten képét viseled,
Király! magyarok dicső nemzete,
Hallgassátok szavamban szívemet!

Én a szegény pór esküszöm rája,
A nép a mely a földet míveli,
S az égi áldást a földtől várja,
E földet az forróan szereti.
E röghöz van lekötve életünk,
Anyánk, hazánk, egész világ nekünk.

Nem új szívemben a hon szerelme.
Világa, lángja nem most gyuladott,
Midőn elföd e czímernek képe,
S a jó király nemes nevet adott;
A hant közöl hozám fel a porbul,
S megtartom a míg újra rám borul.

Isten úgy akarta,
Magasztos czélokért,
Hogy a pórnak karja 
Küzdjön meg a honért.

De midőn kovácsol 
Ekéből kardokat,
Hű szívén fellángol 
Azon nagy gondolat:

Hogy a világnak megmutatja.
Hogy e harcz nemzetté avatja,
S míg a nemes – a néppel összetart,
Meg nem töri – az ellen a magyart! 

MIND
Hogy a világnak stb.

KIRÁLY
A férfi térde háromszor hajol;
Isten, király s a hölgy előtt.
Kettőnek hódolál. Most lépj oda,... (Lórára mutat)
Ő ékesít fel térdelőt.
Fogadd kezéből a kereszt jelét;
Hölgy hímezé rá isten s hon nevét.

DÓZSA (Lóra elé térdel, föltekint reá, megzavarodik, szemei tétovák, keble liheg, elfogul, 
lassan, remegve oda térdel elébe, s meghajtja előtte zászlaját.)

LÓRA (hidegen, büszkén és rá se figyelve köti zászlajára a szalagot s keblére a keresztet.)

DÓZSA (gyöngéden, alig észrevehetőleg hajol Lóra kezéhez, s ajkával érinti azt.)

LÓRA (kevélyen lenéz reá, s azzal elfordul onnan,)

ZÁPOLYA (ezalatt) 
Látjátok-e, hogyan tekint oda?
Szemében égő szívnek üszke van – 
El van szédülve – nézd, se lát, se hall,
Még elbukik új sarkantyúiban.

KIRÁLY (leszállva, az urakhoz) 
Lássátok szívesen e bajnokot.
Sok jó nemes család így sarjazott. (megy)
(kíséretével megy – induló, – mindenki meghajol előtte, csak Zápolya nem.)

FIKAR (Zápolyához) 
Mért fordítasz hátat a királynak?
Ez még sem illik a pór nép előtt.

ZÁPOLYA
Szegény öregnek nem sok gondja van rá –
Egyébiránt nem vettem észre őt.
(Udvarhölgyek s Lóra vonulnak el előttök, az urak mind udvariasan köszöntik őket, 
Lóra észre sem látszik venni Zápolyát, ki őt mélyen köszönti,)

FIKAR (Zápolyához) 
Jó vajda, ím a büntetés elért –
Most te köszöntél;
S nem fogadtatott.
(Lóra, midőn Bornemisza előtt elhalad, annak üdvözletét nemes szívességgel viszonozza.)

FIKAR (Zápolyához) 
Látod, midőn Bornemiszához ért,
Ottan mosolygani bezzeg tudott,

ZÁPOLYA
Ne azt irigyeld két imádó közt,
Melyikre a hölgy nyíltan mosolyog.
(Dózsát, Zápolyát, Bornemiszát és fikart kivéve mind elvonulnak.)

DÓZSA (az egész jelenet alatt magánkívül ragadtatva, magában)
Nemes vagyok – (büszkén) nemes vagyok – (durva gőggel) nemes!
Olyan jó, mint a többi – jobb talán.
Mert érdemem tett azzá! – 
Minő tekintet volt az istenem!
Az égből úgy néznek le angyalok,
Ily hódító szépen – oly hidegen –
S a kéjtől mégis én ittas vagyok!
Hírnév leend a díj – s a hatalom,
Mikkel e büszke lányt meghódítom!

ZÁPOLYA 
Minő tekintet volt az istenem!
Az égből így néznek le angyalok,
Ily hódító szépen, és hidegen –
S a kéjtől mégis én ittas vagyok,
Korona lesz a díj s a hatalom,
Mikkel e büszke lányt meghódítom.

BORNEMISZA
Minő tekintet volt ez istenem!
Az égből így néznek le angyalok.
Ily hódító szépen, ily melegen,
A nagy örömtől én ittas vagyok.
Hűség, becsület, s nem a hatalom,
Mikkel ez angyalt én meghódítom. (aztán elmegy)

FIKAR 
Minő tekintet volt az istenem!
Vajda, neked nem sok reményt adok;
Név-hír, nagy ősök, kincsek, hatalom,
E lány előtt a latban mit se nyom.

ZÁPOLYA (megfogja Dózsa kezét)
Izmos kezed van, székely Dózsa György,
Ha unod ezt az ingyen hivatalt.
Szegődj be hozzám, légy a hadnagyom.

DÓZSA (sértett büszkeséggel rátekint, aztán gőggel)
Lehetsz te még majd az én hadnagyom.

FIKAR 
Mit szólsz? ez az erdélyi vajda;
Egy ország reszket a nevére.

DÓZSA (gőggel) 
S én a kereszthad fővezére!

ZÁPOLYA és FIKAR (magok közt)
Istenemre, már boszant a gőgje, (kaczagva hozzá)
Csókolom palástodat! (egymás közt)
Két forint tán lehetett a rőfje – (hozzá)
Kérlek fogjad pártomat! 

ZÁPOLYA 
Én leszek majd nádorod,
S míg vezérled a hadat,
Mint helytartód – őrizem
A hegyen a juhokat – (mindenik kaczag s meghajtja magát, a mint Zápolya bemutatja)
Ez lesz majd pohárnokod,
Tudnillik ha lesz borod –
S ez harczban lesz szolgád,
S visz utánad egy kaszát! –
Nos nem írod fel nevünket? –
Tán nem is tud írni.

DÓZSA (sötéten) 
Szívemben írva vannak e nevek –
Nem törli azt ki onnan semmi kéz.

ZÁPOLYA és KAR 
Jertek urak, a vitéz úr
E kis tréfát unni kezdi;
Ha eljön a palotába,
Sok víg órát fog szerezni. (elmennek)

DÓZSA (maga) 
Sok víg órát?
És ha lépteimtől – a föld megrendül,
S rajta e kevély had – inogva szédül,
$ ha fejökre omlik – a büszke csarnok:
Akkor állok én mint – bíró vagy zsarnok.
A Dózsa szívét ők nem ismerik,
Hogy szemtül szembe sérteni merik.
A kard csak addig Őrzi ön urát, 
A míg idegen kézbe nem megy át;
A Dózsa képe fénylő nap lehet
Kitől koldultok egy kis meleget!
(menni akar)


NEGYEDIK JELENET.
Dózsa. Barna. Rózsa.
(Barna, fekete darócz köntösben, derékon szíjjal, kezében hosszú nyelű harczi fokos. – 
Rózsa pórleányviseletben, szalagos hajjal, mellfűzővel, kurta rokolyában, melynek széles, piros szegélye föl van hajtva, 
mint az aranyosszéki székely leányoknál, – 
egy ideig háttérben állnak, Barna biztatni látszik Rózsát, hogy jöjjön előre, 
míg az kétkedve néz Dózsára, mintha nem ismerne rá. Ez az előbbi aria végén történik, – most:)

BARNA 
(durva cinikus modorral Dózsa palástját megrántja) 
Nagyságos Dózsa György, nézz hátra is!

DÓZSA (láthatólag kellemetlenül zavartatik meg e megszólítás által)
Mi ez? te itt Rózsa?

BARNA 
No itt bizony.
Csak hogy reánk ismersz.
Ez szép nagyon.
Mi már azt hittük, hogy nem is te vagy.

DÓZSA
Miért jövétek most e helyre?

BARNA (vállát vonogatva) 
Furcsa bizony! (Rózsára mutat)
Ez itt ohajta látni.
Mátkád szegény.
S én majd leszek tenálad 
Lovász legény. –
Hallom nemes vagy.

RÓZSA (szomorúan Dózsához megy)
Ah mióta minket elhagyál,
Jó napunk az éjbe szállt,
Eljött a setét halál,
Minden gyászra, búra vált.

DÓZSA (ingerülten) 
Ki az? ki bánta téged?

RÓZSA (engesztelő evetséggel) 
A szív – a rosz szív.
Oh ne nézz rám – a harag szemével.
Szívem kínzott – nyugtom az vevé el.

DÓZSA
Bohó – ábrándos
Mért tekintsz rám a búnak szemével,
Szíved gyógyul, új örömre éled.

BARNA
Ábránd? csak ábránd!
Az a dér is, fagylaló kezével.
A virágot mégis az töré el.

RÓZSA
Tán emlékszel még a jávorfára?
Ottan ülve csendes nyári estve.
Néztünk a menny tiszta csillagára;
Ott búcsúztál tőlem harczra kelve.
Te ültetted azt a jávorfát,
S mondtad: hogy alatta várjak rád.

DÓZSA
Nem várhatál többé a lomb alatt?

RÓZSA (szomorúan) 
A jávorfácska többé nincsen ott. 

DÓZSA
Szél törte ki? vagy tán kiszáradott?

RÓZSA
Tán emlékszel még a hű kutyára?
Lépteid zaját az jól ismerte.
Jelt adand, azt mondtad, e hű pára,
Hogyha visszajősz egy boldog este,
S majd a jelre hozzád robogunk,
S válni többé soha nem fogunk.

DÓZSA
No és meguntad várni azt a jelt?

RÓZSA
A hű eb jelt már senkinek sem ád.

DÓZSA
Szegény, öreg volt már. – No és tovább! 

RÓZSA
Hajh emlékszel otthonos szobádra?
Ablakát virág szalagja fedte.
S a búcsúkor édes jó anyádra?
Sírt, ölelt, s megáldva azt rebegte!
Isten karja védjen haroz terén.
Hű arád szivét megőrzőm én!

DÓZSA
Roszúl viselte ő tán gondodat?

RÓZSA (sírva)
György – jó anyád az égbe távozott.

DÓZSA (leveszi fövegét) 
Az ég nyugtassa! – ő már boldog ott. 

RÓZSA (keblére borul)
Oh György sokat, sokat szenvedtem én. 

DÓZSA
Barna, szólj! mi történt hát otthon?

BARNA
Jó! elmondom hát én szárazon.
Egy nagyúr szerette a leányt.
Tőle nem nagyon sokat kívánt.
Csak egy csókot.

DÓZSA (felkiált) 
Ki volt? – ki volt?

BARNA
Ez a leány rövid története.
S mert a jávorfa alatt arád,
Nem reá lesett, hanem reád –
Kivágaták azt.

DÓZSA
Ki tette azt?

BARNA
Ez a jávorfa kis története. –
S látva hogy a lányra ez se hat,
Felgyujtották éjjel házadat.
Porig égett.

DÓZSA
Tovább! tovább!

BARNA
Ez volt a kis háznak története.
Anyád így tönkre jutva,
Jobbágyi tartozásit 
Leróni már nem tudta.
Azért börtönbe zárták –
De azzal vigasztalták, .
Hogy az úr elbocsátja,
Ha szép arád kiváltja.
Anyád nem állt rá – meghalt.

DÓZSA
Ah!

BARNA
Úgy van – meghalt börtönében.
Tán beteg volt – vagy tán éhen!
Én ott voltam temetésén,
Ott hagyák egy árok szélén;
Én ástam gödört alája,
Én boríték hantot rája, – 
Ez volt szegény anyád története.

DÓZSA (kardot ránt) 
Ki volt ez ember? mondd ki rút nevét,
S addig legyek e földön átkozott,
A míg az vérével nem lakozott!

BARNA
Jó Dózsa György, hadd nyugton kardodat:
A név, mit tudni vágyói – Zápolya.

DÓZSA (szörnyülködve néz maga elé) 
Nincs olyan név a világon, 
Melyre Dózsa elsápadjon,...
Oh ne szólj, ne szólj tovább!
Mert a gondolat megátkozott,
Mely szívembe mostan támadott!

BARNA (Rózsához) 
Kár volt biz ennyit is szólnom,
Mit szenvedtél – panaszolnom;
Úgy sem érti fájdalmad.
Nem csoda, hisz paraszt régen volt –
A pór szív az uri mellben megholt.

RÓZSA (Barnához) 
Ne sértse őt gúnynyal ajkad,
Ha sebére írt nem adhat;
Oh ne szólj, ne szólj tovább!
Ne fokozzad még a bánatot,
Mely keblében szódra támadott.

BARNA
Minek is a szánom bánom –
Hisz nemes vagy szép jószágon –
Félvállról nézz, s menj odább!
Hadd parasztnak azt a bánatot,
A nemesnek új nap támadott!

RÓZSA (Dózsához) 
A szemed az én világom,
Haragtól ne villámoljon, – (Barnához)
Oh ne szólj, ne szólj tovább! (Dózsához)
Téged látva gyászom elhagyott – 
És halott szívem feltámadott.
Enyhül a vad fájdalom, mely dúlt e szívben, 
Látására minden kínom szűnni érzem.
Ah igen! ő itt van! – az én világom,
Az én szerelmem, védőm, boldogságom!

DÓZSA
Enyhüljön a fájdalom, mely dúlt szívedben,
– – nagy kínod feledve légyen.
Ah igen! – Légy nyugodtan szűm rózsája, 
Téged híven védni fog Dózsa karja.

BARNA
Enyhül a vad fájdalom, mely dúlt szívében,
És nagy kínja szűnni látszik György körében. 
Ah igen! György csupán az Ő világa; – 
Azért dobog keble, – ő boldogsága.

DÓZSA
Jól mondod. Meddig Dózsa kardja ér,
Odáig bátran jársz az ég alatt.
Légy nyugton, jó leányka,
Vidd, Barna, táboromba;
Szelíd öcsém ott sátrat ád,
Míg Dózsa adhat palotát,
György még adós nem maradott,
Gyöngygyel, aranynyal fizet ott,
A hol szeret, –
Vassal üszőkkel rombol ott.
Hol megvetett.
Eredj, leányka! Barna elvezet,
Mert fáj, nagyon fáj az emlékezet.

RÓZSA 
Kastélyt ígér és gyöngye volt;
De hajh, szívéről hallgatott,
Ő nem szeret.
Keblén pihenni nem hagyott;
Ő megvetett.
Jer Barna! rólunk megfelejtkezett –
Oh fáj, nagyon fáj az emlékezet!

BARNA 
Gyöngyről beszélt, könye nem volt,
Pedig mondám: anyád megholt.
Ő nem szeret.
S velem még csak kezet se fog;
Ő megvetett.
Jer, jer leányka – Barna elvezet.
Rád nézve nemes Dózsa elveszett! (indulnak)
(A templomból orgonaszó hallik, kívül a keresztesek kara; 
Barna, Rózsa erre megállnak s előre jőnek, Dózsa másik oldalon áll. 
A keresztesek sok zászlót hoznak, élőkön Lőrincz, Bagos, Szaleres. 
Kétfelé felállnak. Nők és nép begyülekezve a keresztesek háta megett áll fel.)


ÖTÖDIK JELENET.
Előbbiek, s a keresztesek zászlókkal.


ÖSSZAS KAR 
Isten segíts! – légy te velünk.
Szent hitünkért – harczra kelünk,
Feltűzzük – a kereszt dicső jelét,
Megtörjük – a pogánynak erejét. (letérdelnek) 
Istennek szűz anyja,
Hazánk patrónája,
Zászlóinkon ragyog képed,
Alatta küzd, harczol néped,
Adj győzedelmet!
Avagy dicső halált!
Testünk, a harczban földre hull,
De lelkünk égbe száll!

DÓZSA
Isten! a kit emlegetünk,
Kit annyiszor elfeledünk!
Lelkemnek gondolatja oly sötét,
Oszlasd el átkot szülő éjelét!
Istennek szűz anyja,
Hazánk patrónája,
Álljon szűmben tiszta képed!
Boszúm felhője elszéled –
Űzd el e rémet!
Mely pusztulás, halál –
Melytől hazánk porba hull,
És lángban, vérben áll. 

RÓZSA
Isten segíts! légy te velünk!
Búval tele van kebelünk –
Lelkem gondolatja oly sötét!
Oszlasd a kárhozatnak éjelét (letérdel)
Tűrni oktat a te képed,
Még nagyobb volt szenvedésed –
Űzd el e rémet –
Ohajtom a halált –
De a ki ön kezétől hal,
Az üdvöt nem talál!
(a templom ajtají megnyílnak)

DÓZSA (szintén letérdel) 
Jó föld, örökre élő jó szülém,
Szíved dobog, a hol csak járok én.
Mentsen isten rosz kezemtől.
Mely egykor kebledre áldást szóra, –
El ne jőjön azon átkos óra!
Mikor véres kezem 
Véres magot vessen, –
Ez óra el ne jőjön rád soha,
Őrizz meg isten angyala!
(Ezalatt – orgonaszó mellett – a templomból kijött Bakács cardinál kíséretével, 
s a lépcsőkről megáldja a zászlókat, melyeket a vivők félkörben felállva elébe vittek.)

(Vége az első felvonásnak.)



MÁSODIK FELVONÁS.
Díszterem a királyi palotában, balra trónszék, kétfelöl székek. Estve. Világítva.


ELSŐ JELENET.
Urak és nők (két kar) sétálva s ülve, köztük Bornemisza.

ÖSSZ KAR 
Mennyi tréfa! mennyi pompa!
Jó királyunk, mily pazar ma.
Igaz, hiszen névnapja van.
Dózsa is itt mulat vígan, (nevetve)
Még tán meg is táncoltatja.
Beh kár, beh kár,
Hogy nincs orrán vaskarika – hahaha!
(A nők a hátulsó terembe vonulnak)

BORNEMISZA
Vas van kezében,
Boszú szivében,
Vigyázzatok!
A gúnyt hagyjátok.
Mert ez ember a hazán 
Áldás vagy átok! (félre vonul.)

FIKAR (mosolygva) 
Az égre nem roszul beszél


MÁSODIK JELENET.
[Előbbiek]. Zápolya (jő az urak korül veszik).

FIKAR
Vajda, mit beszéltéi a királylyal?
Mikor ő Dózsára nézett,
Úgy elsápadott, mint a fehér fal.

ZÁPOLYA (nevetve)
Hát bíz ő arról beszélett
Hogy szűk a csizmája;
A liszt méreg drága,
S ha ez így tart, cselédét
Fizetni se bírja, (kaczagva hátra megy)

BASSZUS
Hiszitek, hogy ezt beszélte?

TENOR
Dehogy hisszük! az öregre 
Dózsa Györgygyel ráijeszte.

BASSZUS
Avagy talán szokás szerint 
A király lányt kérte megint.

TENOR
Azt nem hiszem, mert a vajda 
Most a Csáki lányt imádja.

BORNEMISZA (előlép)
Urak, bajtársak!
Hogy szóljuk egymást, az helyén van;
De a ki tisztes hölgyet hírbe hoz,
Az nem lovag, az vigyázzon magára! (megy)

KAR (egymásközt suttogva, nevetve) 
Hisz ez imádja – 
Ez Zápolyának alkalmasint
Boldog vágytársa.


HARMADIK JELENET.
Előbbiek. Zápolya. Ránki.

ZÁPOLYA (jön) 
Helyet! urak, helyet! mert a király jön. Új nemesét 
Itt is megmutogatja, hahaha!

RÁNKI (jön) 
Dehogy! poétát fogtak valahol,
S nekünk most itt majd az dalol. (Két felé állnak.)


NEGYEDIK JELENET.
Király, Lóra, Hölgyek, Urak, Bornemisza. Zápolya, költő.

KIRÁLY (költőhöz) 
Fiú, te is viselsz koronát?

LÓRA
Saját országában ő is király.

KIRÁLY (sóhajt) 
Király?! – no úgy sajnálom hát szegényt. 
Reménylem, hogy hivek vazaljaid?

LÓRA 
Az ő vazaljai a szellemek.

KIRÁLY 
A szellemek? – no az mínálunk nincs.
Miről fogsz énekelni jó fiú?
Virgil, Ovid vagy Flaccus mestered?

LÓRA
Engedd szívének a költőt király,
Hadd zengje ő; mit ihletése mond.

KIRÁLY
Jól van! jól van! 
(a trónszékre ül, mind helyér foglalnak, költő középre lép, Dózsa hátul áll.)

KÖLTŐ 
Négy vége van a világnak,
Négy ellene a hazának!
Egyik kívül, másik belül,
Ha egy pihen, másik kerül.
Hajh rontanak mindenfelül.
Az egyik a török harczos,
A másik az olasz parton,
Harmadik a lengyel szomszéd,
Negyedik itt benn szanaszét,
Hajh, ez a legroszabb veszély.

Az egyiket majd levernők,
A másikat elterelnők,
A harmadik futva menne,
Ha a negyedik nem lenne,
Hajh, ha ez kibékülhetne!

Rosz ellenség török tatár,
Lengyel olasz erős csatár,
Mind nem győznek le tégedet,
Magyar nemzet, ten fegyvered,
Hajh, csak az mi elveszteget!

ZÁPOLYA és KAR 
E dal mit sem ér,
Aztán meg is sért.
Az ellenség alatt
Még tán mindet ért.

LÓRA
A dal nem tetszik nektek;
Hát mit énekeljen,
Hogy itt tetszést nyerjen?

ZÁPOLYA
Magyar nemzet dicső napjairól!

KÖLTŐ
Régi dal régi dal, régi dicsőségről!
Fényes napnak ragyogása rózsafelhős égből.
Világverő Mátyás sírján még a virág zöldül,
A dicsőség hová tűnt el a szép magyar földrül?

Fényben úszott az uri nép, bőségben a szolga,
Az utolsó parasztnak is öröm volt a dolga,
Igazságot a szegénynek, diadalt a hősnek,
A gyöngének oltalmazást, harczot az erősnek.

Örömmel jött a jó barát, örömek házába,
Reszketve jött az ellenség siralom harczába, 
Fejedelmek kezeiket nyújták szövetségre,
Ki meg dugta mind a kettőt háta mögé félve.

Tudós urak tudományát aranynyal fizették.
Magyar nemzet virulását világnak hirdették;
Merre nap jár, merre hír jár, bárom tenger partnál 
Boldogabb nép, délczegebb nép nem volt a magyarnál.

Világverő Mátyás sírján még a virág zöldül,
A dicsőség hová tűnt el a szép magyar földrül?
Leáldozó nap sütése alkonyodé égről:
Régi dal, régi dal, régi dicsőségről!

ZÁPOLYA, KAR 
E dal mit sem ér!
A nyugvó nap alatt 
Még tán minket ért!

LÓRA
E dal se tetszik nektek? 
Hát mit énekeljen,
Hogy itt tetszést nyerjen?

FIKAR
A leányka kék szeméről,
Termetéről, hó kezéről!

ZÁPOLYA (büszke gúnynyal) 
Nekem lovamról.

RÁNKI 
Nekem a borról!

ÖSSZKAR 
Köszöntsd fel a királyt a dalban.
Hiszen ma épen névnapja van!

KÖLTŐ 
Legyen izlésetek szerint.
Nektek a leány szeméről,
Termetéről, hó kezéről,
Neked. lovadról –
Neked a borról –
Köszöntőt a királynak dalban,
Hiszen ma éppen névnapja van!
(a nők felé)

Kékszemű leányka, szép fehér kezeddel 
Micsoda hímet varsz?
Kiütött a szent harcz,
Ottan küzdnek a jó magyar vitézek. 
Kedvesemnek hímzek 
Kötőt oldalára 
Karcsu derekára,
Mikor megérkezik győzelmes sereggel.

Kékszemű leányka, kedvesed nem ott jár; 
Nincsen a csatában,
Hősök táborában.
Vad török vezérnek nincs ki ellent álljon.
Ez a hímzett bársony 
Jut az ő fejére,
Czifra háremébe,
Oda fogsz te jutni hozzá rab leánynak,
Ott fognak tartani elkárhozott rabot – 
Adjon isten nektek sok boldog névnapot!

Délczeg hófehér mén mit tombolsz magadban,
Sörényed mért habzik?
„Trombita szó hangzik,
Oda indulunk a győzelmes csatába.”
Későn és hiába;
Golyók száguldanak,
Lefordul a lovag.
A mén gazdátlanul száguld a zavarban,
S lábával levágott holttesteket tapod…
Adjon isten nektek sok boldog névnapot!

Mi csillog mi villog ebben a kehelyben,
Vitéz lovag, bátor?
Tiszta piros ó bor.
Ne emeld ajkadhoz ezt a piros kelyhet,
Nedvét ne izleljed!
Magyar nemzet vére 
Van annak öblébe.
Foly az minden utczán, minden lakó helyben,
Minden folyam hordja a vérrel tölt habot – 
Adjon isten nektek sok boldog névnapot!
Király sokáig élj és boldogul! (sietve elmegy.) 
(mind némán s ijedve néznek utána.)

KIRÁLY
Sokáig, és hozzá még boldogul?
Ilyen bolondot csak költő kíván.
Tánczoljatok vitéz lovagjaim!
Én majd lenyugszom.
Nem háborít jó kedvetek zaja,
Az én álmom se bántsa kedvetek. (el.)

ZÁPOLYA (Lórához lép) 
E tréfa tőled jött szép uri hölgy!

LÓRA 
Nem nyerte meg magas tetszésedet?
Hát már az édes lant sem andalit?
Ha nem magasztal sérti a füled?
De én pirultam – hallván dalait!! – (Kitörve.) 

Ah hazámnak minden ajtaját 
Dühös ellen zörgeti,
És e gúnyos szava hangzik át,
Mely a szégyent hirdeti:

„Hol vagytok magyar nemes had,
Hősök sarjadéki,
Kiket a csaták hevében
Szoktak emlegetni?” (fagyos gúnynyal)

Itt vagyunk a palotákban,
Tánczot járva, poharazva,
Kardjainkon sok rubin van,
De belül még több a rozsda! (szomorú szemrehányással) 

Addig ott egy férfi áll merészen,
S a hon czímerével kezében,
Harczi sorba szedve rongyhadát,
Elleninkkel kezd döntő csatát –

S ez lesz büszke harczi jelszava:
Itt van a magyarság legjava.

LÓRA, NŐI KAR (lelkesülve Lóra pártjára áll s ugyanezt éneklik.)
S jaj, hogy ezt mondhatja,
Álczímert hordozunk,
A kardos kéz rajta
Már nem tulajdonunk.
Rajtunk a költő csak keserg, 
Nem úgy mint hajdanába;
Ha hősöket, ha hírt  keres, 
Megy Dózsa táborába.
Fel vigalomra!
Derék országnagyok!
Síp és dobszóra
Vígan tánczoljatok!
De tánczra kélni veletek
Egy honleány se fog!

ZÁPOLYA ÉS FIKAR (előbbiekkel)
Hah ezt nem mondhatja,
Míg kardot hordozunk;
Vész ha jön hazánkra,
Elől mi harczolunk.
Ha Dózsa oly nagy hős neked,
Ne várjon ránk hiába, 
Mí verjük szét e hősöket!
El Dózsa táborába!
Üssünk a pórra! 
Derék országnagyok 
Síp és dobszóra 
Medvét tánczoltatok!
A Rákoson a hős sereg 
Reggel szaladni fog!

BORNEMISSZA
Ne folytasd hölgy, óh hagyd el! 
E keserű gúny ajkidról 
Mint a villám lángja rombol
S szívünkben mély sebet ver.

LÓRA, EGY HÖLGY, NŐI KAR
Régen jajgat.vérben ázva 
a magyarnak ős hazája,
Sok sebe fáj, orvost kiált, 
És ki szánja meg jaját? 
Tán ha összeroskadna,
Úr, honnagy írt nem adna 
Nemesség közt nincs oly fia 
Mint a derék pór Dózsa.

ZÁPOLYA 
Urak halljátok e remek tréfát?
Ama parasztról vegyetek példát?
Türelmem elhagy! – Az égre mondom:
E darócz bálványt porig lerontom!

NEMESEK és FŐURAK (előbbivel)
Hogyha jajgat vérben ázva
A magyarnak ős hazája,
Ha sebe táj s orvost kiált,
Csak mi orvosoljuk baját; 
Romboljuk le, romboljuk hát, 
Ama durva darócz bálványt.

HÖLGYEK 
Fel nemesség! vedd kardodat!
És kövesd a derék hadat. 
Boszuld meg a gyalázatot 
Mit honodra ellen hozott.
És ne nyugtasd addig fegyveredet
Elleninket míg le nem vered.

URAK (előbbiekkel)
Fel nemesség! vedd kardodat.
Hajtsad széjjel a rongy hadat. 
Hah! ne tűrd a gyalázatot 
Melyet a pór reád hozott.
És ne nyugtasd addig fegyvered,
Míg hadát pokolba nem vered.

(Vége a második felvonásnak)



HARMADIK FELVONÁS
Fenékszínben Pest kerített városa, mellőle a nap jő fel. – 
Rákoson tábor, sátrak, – szegényesek vagy galyakból, – tábortüzek, – a keresztes nép térden állva.


ELSŐ JELENET.
Ambrus, Bagos (elől), 
Fikar (tenor polgárok, basszus parasztok), Nőkar (fiatal deákok, mesterinasok, kevés asszonynak marad.)
Reggeli ima.

[MIND]
Oh nagy isten halld imánkat,
Álld meg fegyverünket!
Hogy megóvja jó hazánkat,
Te segíts meg minket! 
(mind felállnak s csoportokra oszlanak, tüzek mellé heverednek sat.) 

AMBRUS (szabó) 
Ima után – most hát dologra!
Én rendezem a tábort.
Megmondom én – mindenki sorba 
Hol üsse fel a sátort.
Ott balra a mészárosok,
Hátuk mögött a cserzők,
Leghátul a vargák.

TENOR 1. (vargák) 
Leghátul a vargák!? – ez sok!

TENOR 2. (tímárok) 
Legelöl a mészárosok?!

EGYÜTT 
Miért? ha kérdenünk szabad!

AMBRUS
Mert ez a legszebb rendje módja.
A bőrt először a mészáros fogja 
Aztán megfogja a tímárnak marka,
S csak legutolszor jut hozzá a varga.
Természet rangjainkat meg úgy szabta,
Hogy a szabóság középen legyen,
Mert nemzetünket a szabó ruházza,
Ruhánkról ismer ránk az idegen,
Nélkülünk a nemzet nem egyéb 
Mint daróczban járó csőcselék!


MÁSODIK JELENET.
Előbbiek, Barna, Rózsa (e dal alatt jöttek és hátul álltak.)

BARNA (előlép) 
Hát a parasztok hol maradjanak? 

AMBRUS
Imitt amott a hogy lehet,
Ki itt, ki ott talál helyet. (pathossal)
Mert nem parancsol itt senki! – (odavetve.) 
Azaz, parancsol mindenki, (pathos)
Nincs többet úr!
Azaz, mi mind urak vagyunk! (pathos)
Egyenlőség a jelszavunk!

MIND
És osztozás, egyenlő osztozás!

AMBRUS
Meg lesz barátim, úr lesz mindenki,
Ezentúl nem leszen szabó, varga,
A ki csizmát is akar viselni,
Magának azt maga majd megvarja.
Én a Drugeth jószágit foglalom.

BAGOS
Hohó, azon majd én is osztozom!

MIND
Mi mind, mind osztozunk!

TENOROK
S ha kend magáét majd nagy hirtelen 
Elvesztegette, akkor mi leszen?

AMBRUS
Hát akkor újra osztozom!

BARNA
Lassan barátim, hát velünk mi lesz?

AMBRUS (lenézve furcsa sértődéssel)
Barátim?! – még barátim! – te ki vagy? 

BARNA
Ember miként te, van lábam kezem,
Megérzi a kire azt ráteszem.

AMBRUS
Paraszt vagy, vad paraszt, mit kötsz belém!
Vigyázz! ha e rőföt kirántom én!
Szabok hátadra egy olyan dolmányt.
Hogy mind belül rajt’ a pászmánt!

BARNA
Magad mondád, hogy egyenlők vagyunk,
És minden földi jóban osztozunk;
Te vedd a Drugeth várát birtokodba,
Én majd beülök a te sátrodba.

AMBRUS
Hah, azt ne merd, tanácsolom,
Vagy képedet kivasalom!

BARNA (Rózsára mutat) 
Mégis e lánynak add oda,
Ez Dózsa György menyasszonya.

MIND
A Dózsa György menyasszonya,
De már úgy hadnagy add oda!

AMBRUS
Az más! –
Kegyelmes szép kisasszony, tisztelet, 
Kesztyűm nem lévén, nem nyujtok kezet!
Ím e sátort vedd át,
S a menyasszony ruhát 
Kérlek ne bízd más kontárra –
Csak egy mosoly lesz az ára! (Rózsa el) 
(Barnához) Hanem azért barátok nem vagyunk 
Hátrább paraszt! (megtaszítja.)

BARNA
Vitéz, ne tréfálj –
Mert ha kezem reá teszem,
Ruhád foltos belül leszen.

AMBRUS
Bagos! – ez téged sérteget.
Mert öklével dicsekedett

[BAGOS]
Kérkedni hogy mersz idegen,
Mikor mészáros van jelen!

BARNA 
Én már szilaj bikával is megbirkóztam;
Ő csak ökörrel – azzal is 
Ha kötve van.

AMBRUS 
Bagos, ezt ne tűrd!

BAGOS (taglót ragad) 
Hol van taglóm! megállj paraszt! 

BASSZUS, (parasztok – Bagosra)
Hah, hisz ez minket bántogat!
Verjük le a polgárokat!

TENOR (polgárok – Barnára.)
Hah, hisz ez minket bántogat!
Verjük le a parasztokat!
(össze akarnak csapni.)


HARMADIK JELENET. 
Lőrincz. Előbbiek.

LŐRINCZ (egy nagy bottal) 
Megálljatok! –
Istentől elnyuszkodott nép!
Látjátok e botot;
Meg se mukkanjatok.

MIND
Halljátok a papot!
Meg se mukkanjatok! (félrevonulnak.)

LŐRINCZ
Katedrámat hozzátok el;
Látom megint beszélni kell! 
(egy hordót hengerítnek elő, Lőrincz rá áll.)
Hallgassatok!
Ki állni nem szeret, leülhet.
Te ott befogd a szádat!
Vagy hord el a pofádat.
Vagy úgy fejedhez vágom azt a bibliát
Hogy a szemed szikrázva mennyországot lát.

KAR
Vagy úgy fejünkhöz vágja azt a bibliát
Hogy a szemünk szikrázva mennyországot lát.

LŐRINCZ 
Hallgassatok!
Paraszt, le a kalappal! 
Csitt! –
Így szól az írás: „Éjjel nappal harczolni kell nekünk 
Mi legnagyobb ellenségünk ellen.“ (mutatja)
Itt írva van! harczolni kell!
Tehát a háború szükséges egy dolog.
De hát mi légyen az a háború?
Azt kérdezed te birka? –~
A háború lakodalom,
A hol nem az mulat ki tánczol,
Hanem a ki húzza;
A hol nem az busul ki tölti,
De a ki megissza.
A konyhán akkor egy-egy város ég,
Fazék az ágyú, gombócz a golyó.
Ugy-e azt mondod, nincsen ágyúnk?
Minek nekünk!
Az ágyút hogyha elsütik, üres;
De a bot mindig töltve van – füles!
Ha nem hiszed, megmutatom,
Ha jól nyakad közé rakom.
A bot, a bot a mi fegyverünk,
Megérzi majd a mi ellenünk!)

KAR 
A bot, a bot a mi fegyverünk,
Megérzi majd a mi ellenünk!

LŐRINCZ
De fontosabb kérdés: ki hát mi ellenünk?
Az ördög!
Nos mit kell rá mondani? 
Őrizzen tőle istenünk!

KAR
Az ördög a mi ellenünk,
Őrizzen tőle istenünk!

LŐRINCZ
De messze van – a poklokban!
Bottal nem érjük el. –
Ki legyen azt kérdem:
A másik ellenünk:
A török!
Nos mit kell rá mondani?
Birkák, feleljetek nekünk!

KAR
A török a mi ellenünk,
De azt legyőzi fegyverünk!

LŐRINCZ
De messze van – más országban –
Bottal nem érjük el.
A harmadik, a legfőbb ellenünk,
Az uri rend!

KAR (dühösen) 
Az uri rend fő ellenünk,
Azt irtsa ki a fegyverünk!


NEGYEDIK JELENET.
Zápolya. Urak jönnek, oldalt megállnak. Előbbiek.

MIND 
Az urak! (mind elhallgatnak egyszerre, és kissé hátrálnak.) 

ZÁPOLYA 
Tehát pogányok és nyuzók vagyunk.
Kiket leölni istenes dolog?
Pusztulj le onnan te szájas bolond –
Holnap ne lássalak a Rákoson,
Különben a korbács lesz a hátadon!

MIND (mormogva) 
Mit mond? minket ijeszt –
Hogyan? mi tűrjük ezt?

ZÁPOLYA 
Elhallgatsz hitvány csőcselék!
Rég haliám drága híretek,
Kik legszentebb ürügy alatt 
Eke mellől megszöktetek.
Ki bízta rátok a hazát 
Vagy nincsenek vitézei?
A míg ti otthon ültetek,
A sok ellent ki űzte ki?
Mi a nemesség vívtuk a csatát 
S még mindig megmentettük a hazát.
Hogyha jókor nem mentek szét.
Érzítek majd kardunk élét.
Valóban derék egy hadsereg!
A kalandorok, renyhe nép,
Kontárok, mind egybegyűltenek,
S az országban
Lopnak, rabolnak szerte szét.–
S fegyvert emelsz még ronda had,
Szennyes markod 
Mer még ragadni kardot, kaszát?
Hogy majd kóbor vezetőd alatt 
Elpusztítsd e szegény hazát? –
Pusztulj innen hitvány csőcselék!
És ne zúdítsd magadra haragom.
Különben majd bottal verlek szét,
S nyöghetsz börtönben súlyos lánczokon.
A ki nem érti szóljon fel reá!

BARNA 
Én szólok jó uram.

ZÁPOLYA 
Mi vagy te itt?

BARNA
Paraszt és csőcselék,
Mint mondani tetszék.
Ki számot szaporít,
Nem is főmber itt.
Küzd a honért, hitért,
Meghal, s feledve lész.
De nem vár semmi bért!
Mi is szeretjük a hazát,
Mint ragyogó vitézei,
S bár csak kunyhónk van vár helyett,
Mi is akarjuk védeni.
Hallottuk harczra hívó szózatát,
Míg dőzsöltök, megmentjük a hazát,
Felkeressük ellenségét,
Érezi majd kardunk élét!

ZÁPOLYA
Szolgám vagy, nyomorult, szöktél magad, 
S egy lányt elszöktetél; de meglakolsz!
Kötözve fogtok visszavándorolni.
S kik hűtlen elhagyák gazdáikat,
Levágott orral fognak meglakolni.

BARNA
A lányt ne bántsd, én egy magam megvédem őt! 

ZÁPOLYA (kifelé szól) 
Fogjátok el e megszökött szolgát.

KAR
Ne hagyjuk rajtunk e szégyent,
Hogy gyalázzon az uri rend. (kitörve)
Az uri rend főellenünk,
Azt irtsa ki a fegyverünk! (megakarják támadni.)


ÖTÖDIK JELENET.
Dózsa. Előbbiek.

DÓZSA
Megálljatok! (mind hátrálnak.)

ZÁPOLYA
Ki vagy? nem látlak.

DÓZSA
Urad vagyok e téren a hol állsz.

ZÁPOLYA (kaczagva) 
Uram? nekem?

DÓZSA
E tábor az enyém – ki benne van az én alattvalóm –
Kezem fölötted áll. –

MIND
Éljen Dózsa György!

ZÁPOLYA
Elő peczérek! – a sátorban ott 
Van egy paraszt leány, fogjátok el!

DÓZSA (hidegen) 
Ki e helyen más szóra moczczanik,
Mint az enyémre, az sírjába lép.

ZÁPOLYA
Ki tett e földön úrrá?

DÓZSA
Kié a föld, az isten.

ZÁPOLYA
Nevét bátorkodol becsmérleni?

DÓZSA
Isten nevében adta a király 
A szentelt zászlót.

ZÁPOLYA
E bolond fiú Valónak hitte a komédiát.

DÓZSA (magában) 
Békének áldott angyala,
Hűtsd égő szívemet,
Ne érezzem a tőrdöfést.
Oh adj eszméletet. (Zápolyához)
Legyen minden komédia,
Legyek eztán is pór fia,
De a kereszt itt keblemen a jel,
Mi arra int, hogy tisztelni kell.

ZÁPOLYA
Meg van gyalázva kebleden a jel,
Hozzá képest a por is tiszta hely. (letépi.)

DÓZSA
Most hagyjatok el hát jó angyalok! (dühösen rárohan.) 

MIND
Az uri rend főellenünk,
Azt irtsa ki a fegyverünk!
(harcz, az urakat kinyomva, mind el.)


HATODIK JELENET.
Rózsa (jő) Barna (marad.)

RÓZSA
Mi vad üvöltés támadott!

BARNA
Én őrködöm itt, légy nyugodt!

RÓZSA
Oh szólj, kik ölik ott egymást!

BARNA
Hunyd bé szemed, hogy meg ne lásd.

RÓZSA
A Dózsa szava hangzik ott.

BARNA
Nem Dózsa az –
A bősz menydörgés hangja volt.

RÓZSA
Oh isten, ő veszélybe van.

RÓZSA.
Ő benne volt az,
Most megindula,
S jaj, százszoros jaj
Minden lábnyoma.

BARNA (előbbivel)
Ah vészes út az,
Melyen indula.
Jaj százszoros jaj 
Minden láb nyoma!


HETEDIK JELENET.
Dózsa, majd az öszves kar és szereplők.

RÓZSA (keblére fut) 
György!

DÓZSA!
Még is megtaláltam őt!

BARNA
Te fegyver nélkül harczolsz?

DÓZSA (összeszorított öklét mutatja)
Arczára adtam oly ütést!

BARNA
Kardodról megfelejtkezel.

DÓZSA
Nem karddal, puszta kézzel!

RÓZSA 
György szívem!	v^i
Arczodra nézni félelem!

DÓZSA 
Csak puszta kézzel – oh mi jól esett!

RÓZSA
Hallgass reám lágyuljon szived!

DÓZSA
Üszköt! halált, nekik sírt ássatok!
Minden folyóhoz mélyet és nagyot!

RÓZSA
Oh Dózsa én féltemben meghalok! 
Őrizzenek meg attól angyalok!

DÓZSA és ÖSZVES KAR és SOLOK
És Dózsa György s az ő hű sergei, 
Hullákkal színig fogják tölteni.
Omoljon össze minden a mi volt,
Mert még a kő is vétkes átkozott
Mely társainál feljebb rakatott!
A fű a fa mely társinál nagyobb.
Bőszült sereg kardot tüzet ragadj,
Rombolj, kegyelmet senkinek ne adj!

RÓZSA (közbeénekli)
Oltalmazzanak az égnek szentei!
Isten, ne hallgasd, hisz dühében szólt.
Ki a hazáját dúlja, átkozott!
Feledd a sértést, adj bocsánatot
Ki megbocsát, az a legnagyobb!

KAR 
Jer. vezess hát Dózsa, véres 
Bosszú harczra 
Vész, pusztulás, az átkozott
Gőgös fajra!
Irtasd, rombold el fészkeit 
Tűzzel, vassal,
Irgalom nélkül vesszen mind
Kínhalállal!

DÓZSA
Bátor had!
Fel hát! véres bosszú harczra
Vezet Dózsa,
Irtsad rombold a gőgös fajt 
Tűzzel vassal,
Irgalom nélkül vesszen mind 
Kínhalállal.

MIND
Fel bosszú harczra!
Serged csatára készen áll 
A szent ügyért.
Jelszónk: éltet halált a szép 
Szabadságért.
S halni kell, meghalunk mind
A hazáért.

(Vége a harmadik felvonásnak.)



NEGYEDIK FELVONÁS.
Dózsa sátora; függönyei nyitvák, hátul tábor, a távolban Temesvár látszik.


ELSŐ JELENET
Jósnő. (elől jön, utána) Összes kar. Keresztesek. (mint az előbbi felvonásban.)

KAR
Nézz a tenyerembe.
Vágj a kenyerembe,
Borzas boszorka,
Mond: a sors könyvébe 
Mi van megírva?

JÓSNŐ
Az ily emberekre 
Sorsnak mi gondja!
Magasra vágytatok,
Vigyázzatok!
Itt a síkon legnagyobb 
Az akasztófa!

KAR
Hm, mily mogorva 
Ez a boszorka,


MÁSODIK JELENET 
Rózsa. Barna. (jobbról jöttek a sátorból)

BARNA
Jó néne, mondj egy jó szót énnekem,
Meg e leánynak, a ki testvérem.

JÓSNŐ (közéjök lép) 
Jó szóért jó szót, szívesen fiam. (tenyerét nézi) 
Ez a leányka nem testvéred.

BARNA
Hogy tudod?

RÓZSA
Testvér nem áll előtted szemlesütve.
Te egy leányt szeretsz – az téged nem szeret. (Rózsához) 
Te egy férfit szeretsz – az téged nem szeret. 
Vőlegény fogsz lenni nem sokára.
Menyasszony fogsz lenni nem sokára (sötéten)
Rövid időn. –
Ti boldog emberek vagytok mind a ketten. 

BARNA
Hazugság!

RÓZSA
Nem értem.

JÓSNŐ
Kétségbe ne merd vonni jóslatom.
Mert azt a sors könyvéből olvasom. 
Mindenki félje haragját,
A sors szavának ki hitelt nem ád.
Tudjad meg: mit ő rád szabott:
Azt elkerülni nem fogod.
Ne merd megbántni hát a tudományt,
S engem, ki a jövő titkába lát.

KAR
A vezér!


HARMADIK JELENET.
Dózsa. Előbbiek.

JÓSNŐ
Üdv Dózsa György – király!

DÓZSA (megdöbbenve) 
Király? én – népvezér?

JÓSNŐ
Ezt homlokodról olvasom.

DÓZSA
Hazudni szoktál, abból élsz.

JÓSNŐ
Azt a jövő mutatja meg.
Nyújtsd jobb kezed.

DÓZSA
Találd ki azt, mi benne van.

JÓSNŐ
Egy vékony szál szalag.

DÓZSA
Helyes! Minő színű?

JÓSNŐ
Mint vér – veres.

DÓZSA
Te ördögökkel czimborálsz. (mutatja, – tenyerét tartja)

RÓZSA
Oh Barna, mit jelent ezen szalag?

BARNA
Ott egy nemes fogolynő 
Kilépe sátorából;
E vérvörös szalagszál 
Kihullott a hajából.

RÓZSA
Oh Barna, e szalag úgy fáj nekem!

JÓSNŐ (ezalatt nézte tenyerét)
Dózsa György, te nem soká
Jutsz a trónra, melyre vágysz;
Homlokod viselni fog 
Fénvsugáros koronát.
Egy ellentől rettenj vissza,
A ki a bort meg nem issza.

DÓZSA (félre) 
Trón és korona! –
Mivel fizessem e szép jóslatot?

JÓSNŐ
Add nékem érte e kis szalagot. 

DÓZSA
Add a világot érte (elrejti)
Meg nem kapod.
Egy kád ezüstöt ért meg 
Szép jóslatod.

JÓSNŐ
A koronát fejedre íngyért kapod;
Én is ingyért mondám meg 
A jóslatot.

RÓZSA
Ah mért teszi szívére 
A szalagot?
E látomány szívemnek 
Halált adott!

BARNA
Mért hoz e lány szívére 
Búbánatot;
A kit hitetlen csalt meg 
És elhagyott,

KAR
Dózsának trónt igére! 
Így győzni fog;
A táborban mondjuk meg 
E jóslatot! 
(Jósnő, kar – el.)


NEGYEDIK JELENET
Dózsa. Rózsa. Barna.

DÓZSA
Arczodon mért oly halvány a rózsa?

RÓZSA
Féreg dúlja, elhull nem sokára.

BARNA
E leánytól azt te kérded, Dózsa!?

DÓZSA
Harmat vidítsa fel!

RÓZSA
Hadd, hadd hervadjon el.

DÓZSA (Barnához) 
Jó Barna, ápold e virágot,
E drága szenvedőt,
Keress, találj ki orvosságot,
A mely gyógyítsa őt.
Oh György, mit én tudok, az rósz neked.

BARNA
Oh György, mit én tudok, az rosz neked

RÓZSA
Oh György ne gondolj rám – nem szenvedek.

DÓZSA (Barnához)
Jó szívét meghódítottad,
Vajha boldogitnád. – (Rózsihoz) 
Te a jobbat választottad,
Barna érdemes rád.
Ő állandóbb, jobb szíve van; 
Csak én vagyok 
A vétkes, a boldogtalan.

BARNA.
Jó szívét te meggyilkoltad 
Gyöngy volt, te elhajítád, –
Énnekem hiában adtad, 
Szíve megtört virág. –
Ő állandó – hű szíve van; 
Csak én vagyok 
A vesztes, a boldogtalan!

RÓZSA
S ő nekem mondá e szókat,
Szívemet döfé át.
Rám ily szörnyű vádat róhat: 
Hogy szívem hajló nád. 
Háladatlan rosz szive van. –
Ah. én vagyok 
A vesztes, a boldogtalan!
(Rózsa sírva el – jobbra)


ÖTÖDIK JELEKET. 
Lőrincz. Előbbiek.

LŐRINCZ
A nép zúg, újra vért kiván;
Itéld el a raburakat.

DÓZSA
Dózsának ölni kedve nincs.
Távozzatok! (leül a fekhelyre – balra)

LŐRINCZ (Barnához) 
Lágyulni kezd a kő, öcsém.

BARNA
Mézes beszéd, meleg könv, szemsugár,
Sok szikla szívet felolvaszta már.

LŐRINCZ
Mit tudsz? Beszélj!

BARNA
Itt jő az ok. (elmennek, hátul hozzák Lórát)

DÓZSA
E nő bűvölve tart. – Csak egy piros, szalag 
És mily erős kötél. – De fogva tartom öt.
Ah mily gyönyör lesz –
Remegni látnom!
Előttem térden –
És megbocsátnom


HATODIK JELENET.
Lóra. (bevezetik, őrök kívül maradnak). Dózsa,

DÓZSA 
Kérettelek.

LÓRA
Nem! – jőni kényszerítél.

DÓZSA 
Tudod nevem?

LÓRA
Feledni szoktam, a mit gyűlölök.

DÓZSA
Engem gyűlölsz?

LÓRA
Feledtelek.

DÓZSA (vad daczczal)
Hát nem írtam mélyen és örökre 
Rettegő szívekbe Dózsa nevét?
Várak büszke tornyait letörte.
És megverte zászlósok seregét.
Az egész fajt Dózsa eltiporja,
És gúnyolt fejét emelve hordja. 

LÓRA
Bűneinkért sujtol isten karja.
Hadad az ég romboló viharja.

DÓZSA
Hátha szíve is van a viharnak?
A mikor dúl, hallhatod jajszavát;
S hogy új éltet adjon a tiprottnak,
Az esőben látod könyzáporát.
Ki tudja azt?

LÓRA
S ki kérdi tőle meg?

DÓZSA
Ha égi szózat kérdi, mint tiéd,
Fog válaszolni.
Ha rá oly nap derül, mint szemedé – 
Nem fog rombolni.

LÓRA
S mit felelne: a magas tetőkre 
Vad dühében mért szórja mennykövét? 
A vidék áldó esőt vár tőle,
S ó tarolja szép honunk mezejét.
Mért örül a jajgatás szavára,
S vérbetűket mért ír napjainkra? 

DÓZSA
Kikre jármot tett a rendek karja, 
Dózsa fölemelni úgy akarja.

LÓRA
Hogyha szíve volna a viharnak,
Nem tiporná dúlva a jó hazát; 
Hogyha szíve volna a bakónak, 
Hallaná az áldozat jajszavát.
Mit válaszolsz?

DÓZSA
Ki kérdi tőle ezt?

LÓRA
Az ily bakónak karja, mint tiéd – 
Nem tud alkotni;
De nem sokára új had áll eléd,
S nem fogsz rombolni.
Előtted a ki áll, nem gyáva nő, 
Végezd, mit a balsors bíza rád;
Mikor dühöngsz, akkor nem retteg ő, 
Mikor mosolygasz, meg se lát.

DÓZSA
Jusson eszedbe e szó, büszke nő!
Lásd bennem a végzetnek ostorát. 
Előtted eddig csak sovárga ő,
Most látod majd, mint a rabok urát.


HETEDIK JELEKET.
Előbbiek. A rab urak köztök (fél kar). Ránki. Bornemisza. Lőrincz. Ambrus. Keresztes had. (fél kar) – jobbra, balra felállanak, – hátul trombitások, dobosok és had.)

DÓZSA (Lórához) 
Ím, rabjaim! –
Oh hölgy nem tudod e, mi óra ez?

LÓRA
Oh jól tudom: halál órája lesz.

DÓZSA
Mondjad, van e olyan kívánatod!
Mit ez órára szoktunk tartani?

LÓRA
Mint hal meg a nemes, most megtudod;
Kívánok én is köztök állani.

DÓZSA (az urakhoz) 
Rongyokra tépett bársony és selyem!
Ily haloványnyá tőn a félelem?

LÓRA
Nagy ég, adj arczaiknak büszke pírt!

DÓZSA 
Reszkettek? szembe nézni egy se mer!

BORNEMISZA (előlép) 
Tekints reám: vad szemed le nem ver.

DÓZSA 
Légy hát utolsó, a ki társaid
Sorsát merészen végig nézheted. –
Verjétek a dobot, a síp had szóljon,
A fő urakra György ítéletet mond.
(Kürt és dob, – aztán ünnepélyes csend.)

Én ellenem sokat vétettetek,
Még többel a nép ellen;
Legtöbbet a hazának.
A mit hazám ellen vétettetek,
Azt számon kérik késő századok.
A mit a nép ellen vétettetek,
Azért az örök bíró büntet ott!
Azért, mit ellenem vétettetek:
Dózsa György kegyelmet ád, –
Életben hagy, elbocsát!

LÓRA (lelkendezve hallgatá szavait, meglepetve) 
Ah György! 

DÓZSA, (hozzá) 
Imádkozál-e éltökért?
Az ég ímé meghallgatott! (urakhoz)
Dózsa György kegyelmet ád, –
Életben hagy, elbocsát!

URAK 
Dózsa György kegyelmet ád, –
Életben hagy, elbocsát!

KERESZTESEK mind
Dózsa György kegyelmet? 
Ennyi ellent elbocsát!

BARNA 
Mit tészsz? a kést bocsátod útnak?

DÓZSA (rá se hallgat, urakhoz)
Ha esküsztök, hogy a míg tart e harcz,
Fegyvert nem fogtok újra ellenünk.

URAK
Fogadjuk! Esküszünk!

BORNEMISZA
Nem esküszöm.

DÓZSA 
Te? –

BORNEMISZA
Nem esküszöm, mert jó vitéz vagyok.
Ha elbocsátasz, ujra harczolok;
Te vagy hazánknak ellensége,
Köztünk a harcznak nincsen vége.
Vitess halálra!
Áldás hazámra!
Itt is – hazámért s a becsületért 
Örömmel ontom a vért!

LÓRA
Ez hős!

DÓZSA (félre) 
Küzdesz – de meg nem szégyenítesz! (hozzá) 
Szabad vagy! – elmehetsz.

BARNA (dühvel) 
Dózsa, megállj! 

DÓZSA
Ki mondta, hogy beszélj? –
Mit nézed oly merően?
Mit vettél rajta észre?
Talán megtágult a sarkantyúja?
Hajolj le hozzá és kösd meg újra.

BARNA (megteszi) 
Ezt csak velem tehette Dózsa György!

DÓZSA
Adjátok vissza paripáikat! –
Nem félek tőletek – (Bornemiszához) tőled sem.
Ember nem buktat engem el soha. (magában)
„Egy ellentől rettenj vissza –
A ki a bort meg nem issza.”
Hah, melyik az? – nincs-e köztök? – Lőrincz, hozz bort!
(bort hoznak nagy tálczákon)
Urak! e nap emlékeül
Ürítsük e búcsúpohárt! (Bornemisza s az urak mind isznak) 
Ő is kiitta poharát!
Bolond, ki jóslatokra ád. – (Bornemiszához)
Most adj kezet! váljunk barátilag.
A harczmezőn ha majd találkozunk,
Máskép fogadlak!

BORNEMISZA
Keresni foglak.

DÓZSA
Mi néven hívjalak? 

BORNEMISZA
Nevem Bornemisza.

DÓZSA (félre) 
Hah, tőle féljek én? –
Bolond, ki jóslatokra ád! – 
Menj bátran, Dózsa elbocsát, –
De menj sietve!

BORNEMISZA
Te megbocsátasz ellenednek,
Ez szép vonása jellemednek.
Tetézd meg azzal e napon,
Bocsásd e hölgyet szabadon.

DÓZSA
Szólj! mi e hölgy neked!

BORNEMISZA
Neked nem ellened;
Nekem barátném!

DÓZSA
Rabnőm, s itt zálogul marad,
A többi elmehet – szabad! 

DÓZSA, KAR s MIND. 
Dózsa György kegyelmet ád,

URAK
Nemes szíve megbocsát.

KERESZTESEK
Ennyi ellent elbocsát! (mind el.)

DÓZSA (Lórához) 
E sátor a tiéd – foglald el! (Barnához) 
Te őrzöd itt, jótálsz fejeddel! (el) 
(Lóra el balra a sátorban. – Elsötétedik.)


NYOLCZADIK JELENET.
Barna. Lőrincz. Ambrus. Keresztesek (fél kar).

LŐRINCZ
Mi volt ez?

AMBRUS 
Szépen vagyunk!

LŐRINCZ
Bolond ez. vagy áruló?

AMBRUS
Elárult az uraknak!

KAR, LŐRINCZ
Kést a szívének, hogyha áruló!

BARNA
Csendet, csendet hű társak –
(Rózsa a függöny mellett jobbra leskelődik.)
Mert a mit mondok, nem légnek való.
Mi Dózsa nélkül holt tetem vagyunk,
Ő a mi éltető fejünk;
De őt gonosz bűbáj rontotta meg,
Széttörni ezt kell minekünk.

MIND
Beszélj, beszélj!

BARNA
Ezen bűbáj az őrült szerelem,
A tárgya eme uri nő!
Rám bízta Dózsa, s én az éjelen –
Nyugton lehettek, meghal ő!

KAR s a TÖBBI
Az éj leszállt –
A vészmadár ült a sátorra,
Tán a halált
Jelenti rekedt hangú torka –
Ezt Dózsa meg ne hallja!
Jaj annak a ki végre hajtja!
Jaj annak a ki ebbe tud;
Az élve már poklokra jut!
(a hátulsó függönyt leeresztik, mind el. – Rózsa azalatt átment jobbra.)

KILENCZEDIK JELENET.
Rózsa, Lóra. (jobbról)

LÓRA
De hát ki vagy?

RÓZSA (lámpát hozott) 
Egy árva lány.

LÓRA
Mi kell?

RÓZSA
Egy jó szó, s egy jó tett.

LÓRA
Egy rabnő mit tehet?

RÓZSA
Sokat tehetsz. –
Gazdag voltam, volt egy drága kincsem,
Mostan árva és szegény vagyok.
A mi mindenem volt elvesztettem,
S e miatt keservim oly nagyok! 
Oh add vissza, mert te megtaláltad;
Hisz e nagy kincs mit sem ér tenálad.

LÓRA
Mi az? nem értelek!

RÓZSA
A Dózsa szíve az. Egykor enyém vaía.

LÓRA
Tehát te Dózsának valál mennyasszonya.

RÓZSA
Az égre, most is az vagyok!
Ujjamon gyűrűje,
A menyben esküje.
Be van szívemben írva,
S velem jövend a sírba –
Örökre, mind örökre!
Mondhatja ő: halj meg, ne légy enyém!
De azt nem, hogy nélküle éljek én!
Téged ő nem boldogíthat,
Ah de engem eltapodhat,
S én mégis imádom,
Tapodva is áldom!

LÓRA
Mi tiszta szenvedély, s mily gyötrelem –
Mit tegyek érted, árva gyermekem?

RÓZSA
Távozz el innen.

LÓRA
Távozzak el innen!? – merre és hogyan? 

RÓZSA (jobbra mutat) 
E sátoron át, mely szomszéd ehez, 
Mely az enyém, ki a szabadba jutsz.
Vedd fel ruhám, fejed kendőmbe rejtsd –
Ha kérdenek, mondd Rózsa vagy.
A jelszó! „Lóra férfi, Lóra jutalom!”
Így minden őrszemen végig mehetsz. 
S ha majdan Dózsa jön,
Találjon engem itt:
Hagyj engem hallanom 
Szerelmi esküit.

LÓRA [előbbivel]
Ah hogyha Dózsa jön 
Holtan találna itt:
Irtózva hallanám,
Mi téged boldogít!

LÓRA
Én áldalak jó tettedért!

RÓZSA (ünnepélyesen) 
Jót is várok, jó tettemért! 
Azt kívánom hogy megígérd:
Hogyha Dózsa bajba jutna,
A mit érted én teszek ma 
Visszapótolod rajta,
Nem hagyod el a bajba. 

LÓRA
Ím fogadd el jótettedért,
A mit ajkam szentül ígér!
Hogyha Dózsa bajba jutna,
A mit értem cselekvél ma, 
Visszapótolom rajta,
Nem hagyom el a bajba. 
(ölelkezés, Lóra el jobbra.)

RÓZSA
Eltávozott.

KÍVÜL EGY ŐR
Mi a jelszó.

LÓRA (kívül) 
Lóra férfi, Lóra jutalom!

RÓZSA (a lámpát eloltja) 
Ég adj erőt!
Oh mint remeg szívem.
Ilyen magánosan 
Midőn nagy élesen,
A kés már fenve van.
Tán fájni fog.
De nem soká tálán – ha jól talál.
Jobb lesz az így!
Hadd jőjön a hideg, a rút halál. – (gyűrűjére néz) 
Drága gyűrűm!
Mely régen múlt üdvem,
S szűm mennyét alkotád;
Oh kövess hűn,
Osszad meg énvelem
Az örök bék honát. –
Ne húzzátok innen le,
Ez a jegygyűrűje!
Ezzel jegyze mátkául el,
Ez egyesít vele ott fenn!
Szellemem szárnyra kel, –
Isten hozzád kedvesem!
Enyim léssz oda fenn! –
Mint fájna az neki,
Ha halva azt leli,
Kit úgy szeret!
Így engem mint holtat.
Még tán meg is sirat –
És eltemet…
Hogy halvány arczomat csókolja,
Szívem halva is érezni fogja,
S újra fel buzog a vére!
Pásztor lányok fognak énekelni,
Szépen koporsóba fognak tenni,
Fehér virág lesz füzére.
Oh csak a vas ne volna oly hideg!
Ah férfi léptek, már ilyen hamar?
De hátha Dózsa jön – ne jőjön ő! 
Előbb hadd haljak én meg csendesen. 
Ez a gyilkos lépte.
Még csak egy imát! (letérdel)
Istenem, irgalmas istenem!
Adj te könnyű halált nekem.
Vedd magadhoz árva gyermeked,
Ott a sírban tán megint szeret! (lefekszik ) 
Készen vagyok, szemem behunyva,
A fegyver így jól eltalálhat.


TIZEDIK JELENET.
Rózsa. Barna (jő.)

BARNA
Csitt! csendesen, vihar ne zúgj!
Csitt, fel ne költsd!
Ott alszik ő – keblére téve két keze. 
Imádkozott, s úgy alva el. 
Nem éri készületlen a halál.
Csitt, csöndesen te szél!
Te szív ne háborogj, ne döngj belül.

RÓZSA
Mint reszketek!

BARNA
Most álmában susog.
Testvér az álom és halál –
Csak egy ajtó választja el – (keresztül szúrja) 
Az ajtó nyitva van!

RÓZSA
Oh mily hideg vas!

BARNA
Nem is sikolt!
Átlépett a halálba szótlanul –
Milyen meleg ömlött kezemre itt!

RÓZSA
Isten, segíts! 

BARNA
Ez végsóhaja! (kívül dob s trombita riadója.) 
Ordítsatok ti harsonák!
Peregjetek dobok! (szívére verve)
Oh bár ezt elnémítanák – 
Ébredni ez nem fog –
Ő már halott –
De itt – (iszonyúan) feltámadott! (ágyúszó.)


TIZENEGYEDIK JELENET.
Dózsa. Keresztesek mind (szövétnekekkel.)

DÓZSA
Az ellen ránk ütött – vezérök Zápolya –
Ezen fogoly leányt – vigyétek máshova (meglátja) 
Ez vér! ki tette ezt?

BARNA
Én – megöltem. (a kést lábához veti)

DÓZSA (a földre nyomja térdre) 
Légy átkozott! (Rózsához rohan, megismeri)
Ah Rózsa, gyermekem!

KAR
Irtóztató.

RÓZSA
Barnát ne bántsd – nem fájt nekem –
Nem rosz ez a halál!

DÓZSA (előbbivel)
Letört virág, jó gyermekem!
Oly szende jó valál!

KAR (előbbivel)
Ki tette ezt? oh gyötrelem!
Szörnyű véres halál!

RÓZSA
Bocsáss meg ha fáj neked!

BARNA (ezalatt, midőn György Rózsát megismeri, zavartan föleszmél, 
kését a földön keresi, kezeit borzadva tartja maga elé, végre lebukik.)
Oh átkozott ez a kéz, mely ezt tevé!

RÓZSA
Oh György szerelmem!
Hű menyasszonyod
Arczát utolszor
Meg nem csókolod?
Halavány lesz az – s többé reád
Vissza nem mosolyg – szemem nem lát.

DÓZSA (előbbivel)
Rózsám szerelmem,
A bubánaíot, 
Amíg nem leszek por 
Én reám hagyod – 
Halavány levél – szelíd arczád
Hasztalan mosolyg –
Az isten – az isten 
Meg nem bocsát!

BARNA (előbbivel)
A kit szerettem –
Megöltem – halott –
Így büntet a sors –
Legyek átkozott!
Halavány levél – szelíd arczád 
Hasztalan mosolyg –
Az isten – az isten
Meg nem bocsát!

KAR (előbbivel)
Ki vétkes ebben,
Legyen átkozott!
Ő ma utolszor 
Látta a napot.
Halavány leszesz – ifjú arczád! 
Vissza nem mosolyg – szeme nem lát!

DÓZSA (megcsókolja)

RÓZSA
Oh én boldog vagyok! (meghal)

DÓZSA
Meghalt!
(újra erős dob és trombita, ágyúszó)

LŐRINCZ (berohan) 
Gyorsan csatára!
Ránk tört az ellen!

DÓZSA és MIND (kardot rántva.)
Sorsunk ma dől el,
Fel a csatára!
Vagy győzelemre!
Vagy halálra!

(Vége a negyedik felvonásnak.)



ÖTÖDIK FELVONÁS
Börtön, közép ajtó.


ELSŐ JELENET.
Dózsa. (lánczon. feje bekötve, egy kőpadon alszik, álmában)

DÓZSA
Más kardot adjatok! –
Kardom ketté van törve,
Elfognak mint rabot,
Kivégeznek gyötörve – (felugrik, lázasan magánkívül) 
Hah Bornemisza vagy!
Nem félek tőletek – tőled sem –
Nem fogsz el mint rabot! –
E kard markolatban 
Még ezer halál van –
Az ellen tömegén,
Keresztül rontok én – (köd lepi meg a tömlöczöt)
Jávor alatt mátkám
Oly régen vár énrám –
Csak e ködtől látnám. – 
(a köd oszlik. székely hegyi táj – jávorfa alatt Rózsa ül házikó előtt.
Mért nem ad jelt a hű pára?
Ismeri jól lépteim zaját;
Hiszen ez itt a falunk határa,
Látom a kunyhót a ködön át. –
Ah ez ő a hű leány – {a fátyol függöny is felmegy)
Arcza mért oly halavány?

RÓZSA SZELLEME (előjön)
A mióta minket elhagyál,
Jónapunk az éjbe szált.
Eljött a sötét halál.
Minden gyászra búra vált! (a tájat köd borítja)

DÓZSA
Örömre vált, hisz megjövék;
Hiszen te még élsz! 
Ím karjaimba tartalak;
Oh mond mitől félsz?

RÓZSA
Hogy nem szeretsz!

JÓSNŐ (előterem) 
Dózsa! Dózsa!
Nézz hű mátkád kebelére;
Mondd! mi okból omlik vére?

DÓZSA
Oh csalódol az nem vére:
Rózsaszált tűzött keblére.

RÓZSA
Dózsa! Dózsa!
Oh én nagyon nagyon boldog vagyok. 

DÓZSA (emlékezni akar – megdöbbent)
Úgy tán mégis halott!

RÓZSA
Mert társaim az angyalok!

DÓZSA
Úgy én is az égben vagyok!
(a házikó leégve, a jávor levágva, – téli táj)

JÓSNŐ (oda mutat) 
A földön vagy – nézd a romot!

DÓZSA
Ki tette ezt?

RÓZSA
Tán emlékszel otthonos szobádra,
Ablakát virág szalagja fedte.
S a búcsukor édes jó anyádra? –

DÓZSA (belevág) 
Roszul viselte ő tán gondodat? 

RÓZSA
György, jó anyád az égbe távozott!

DÓZSA
Ah emlékszem, elmenék csatára,
S boldogabb kort hoztam a hazára.

JÓSNŐ (kaczagva) 
Boldogabbat?
(iszonyúan – megszakasztva)
Halált – halált! Nézz oda!
(csatakép. Zápolya és hada győzelmesen leveri a keresztes hadat.)

DÓZSA
Hiszen te trónt és koronát ígértél!

RÓZSA
Ne hallgass rá!

DÓZSA (távolítva magától Rózsát)
Dózsa György, te nem soká,
Jutsz a trónra, melyre vágysz;
Homlokod viselni fog
Fény sugárzó koronát –
Egy ellentől rettenj vissza,
A ki a bort meg nem isza.

JÓSNŐ 
S Bornemisza elfogott (lánczát megzörrenti) 
Zörgesd meg lánczodat,
Itt bezártak mint. rabot,
Várd kész halálodat.

DÓZSA
Hát a trón és korona?

JÓSNŐ
Tekints oda!
(a köd újra eloszlik – Tüzes trón látszik, hóhérok egy tüzesített koronát tartanak.)
E tűzsugárzó trónra ülsz te,
S tűzkoronát tesznek fejedre!

RÓZSA SZELLEME
De végtelen az úr kegyelme,
Ha bánva gondolsz bűneidre;
Ha bátran önként halsz meg érte, 
Csillagfüzért tesznek fejedre!

DÓZSA (letérdel) 
Oh isten végtelen kegyelme, 
Tekints le bánatos szívemre,
Mit vétkezém meghalok érte,
Vess fátyolt szörnyű vétkeimre! (feláll)
Én jót akartam a hazának,
Szabaddá tenni a népet.

JÓSNŐ
De ők polgári vért ontának,
S rabbá tevéd te a népet.

RÓZSA 
De a kik ellen harczolának,
Szabaddá teszik a népet.
Tekints oda.
(Dicsfényben a haza oltára, rajta korona és a jelvények, körülte urak, nép, kezet fogva.)
Mit harczban vesztenek,
A béke hozza meg;
Megszülik azt jobb századok!

DÓZSA
Oh én nagyon nagyon boldog vagyok! –
(köd lepte az egészet, mely eltűnvén, a börtönbe Lóra lép.)


MÁSODIK JELENET.
Lóra. Dózsa.

DÓZSA (magához tért) 
Mi ez? te jősz? az égből jősz ide? 

LÓRA 
Jól mondod, a ki küld, őrangyalod,
Szabad vagy, itt ez uton elmehetsz.

DÓZSA (felörvendve) 
Szabad (megadással) az nem lehet. 

LÓRA 
Zsoldomban állnak őreid.

DÓZSA
Te szánsz? te jősz megmenteni?

LÓRA
Mikor szabad [rabod] valék –
Egy árva jó leány,
Megmenté éltemet –
S én szentül fogadám:
Te rajtad egykoron 
Azt visszapótolom.
E lányka hű arád,
Epedve vár reád.

DÓZSA
Az égben vár reám!

LÓRA
Meghalt?

DÓZSA
Meggyilkoltatott.
A kés szívednek vala szánva!

LÓRA
Irtóztató!
De fuss, te nem tudod, mi vár reád.

DÓZSA
Tudom, s bátran balok.

LÓRA
Izzó vas trónra fognak lánczra kötni,
S fejedre tesznek égő koronát.

DÓZSA
Akármi kínnal fognak ők megölni, 
Dózsának nem hallják ők jaj szavát,

LÓRA
Hogyan? te itt maradsz? (Dózsa kissé haboz)
(a tömlöczöt felül fényes felhők borítják – s felül angyalok kara.)

RÓZSA, NŐKAR fenn 
Mert végtelen az úr kegyelme – 
Ha bánva gondolsz bűneidre,
Ha bátran önként halsz meg érte, 
Csillagfuzért tesznek fejedre.

DÓZSA (belevág) 
Mert végtelen az úr kegyelme, 
Fátyolt vet szörnyű vétkeimre,
Ha bátran önként halok érte,
Csillagfüzért tesznek fejemre.
Ott ülök én az izzó trón felett,
Világítand tűzkoronám,
Arczom minden vonása ércz marad,
Oh hölgy akkor tekints reám;
Szemedbe hogyha egy könyű fakad.
Eloltod azzal kínhalálomat.

LÓRA
Most ismerem erős nagy lelkedet,
Az élet int, s halált kíván,
Bűnbánatában híven megmarad,
Hálámat le nem róhatám –
Szemembe bánatos könyű fakad,
S én megsiratom kinhalálodat.

RÓZSA és NŐKAR fenn
Az ég sugalja bátor lelkedet,
Reméld az égi koronát:
Alant csak a por és nyomor marad, 
Itt a bocsánat vár reád!
Szemedbe hogyha bánat köny fakad – 
Lemossa lelkedről a foltokat.

Alant kívül FÉRFI KAR.
A trón alatt szítsátok a tüzet,
Tüzesítsük a koronát,
Az ércz tüzes sokáig nem marad,
Hozzátok, hadd tegyük reá –
Álítsuk fel négy szegbe a hadat –
Hátrább a néppel! – már jöhet a rab!

LÓRA (hozzá) 
A köny már megjelent!

DÓZSA, Oh én nagyon nagyon boldog vagyok!
(az ajtó megnyílik, örök s hóhérok belépnek – hátul a tüzesített trón látszik és had.)

LÓRA
Boldogtalan, íme hóhéraid!

DÓZSA
Megsiratod halálomat –
Többé nem érzem fájdalmait! (el, az ajtót beteszik)

LÓRA
A dob pereg – most a trónra lépe –
A koronát teszik a fejére –

Kívül DÓZSA
Én Dózsa György vagyok!

[FÉRFIKAR] Kívül (kaczagva) 
Éljen, éljen a király!

LÓRA
Szörnyű, szörnyű kínhalál!

Fenn [NŐI KAR]
De itt kegyelmet talál! –
(a felhők leereszkednek, Rózsa és Dózsa szelleme, ölelkezve látszanak.)

Vége.