DONIZETTI: ANNA BOLENA

Melodráma két felvonásban
Zene: Gaetano Donizetti
Libretto: Felice Romani


Első felvonás

Első jelenet

(Terem a windsori kastélyban, a királyné lakosztályában. Nappal van. Minden oldalról sokan járkálnak fel és alá: van, ki sétálva beszélget, más ülve vár. )

LOVAGOK KÓRUSA I. (végig suttogva):
Megérkezett a király?

LOVAGOK KÓRUSA II.:
Csendet!
Még nem jött meg.

LOVAGOK KÓRUSA I.:
És ő?

LOVAGOK KÓRUSA II.:
Megszakad szíve, de nem mutatja.

LOVAGOK KÓRUSA I.:
Csillaga leáldozóban már.

MIND:
Henrik csapodár szíve másért lángol.

Lovagok kórusa I.:
Ezt mutatja minden. 

Lovagok kórusa II.:
Az uralkodó borús tekintete…

Lovagok kórusa I.
Az elhaló hang…

Lovagok kórusa II::
Hogy mindig távolságot tart tőle.





MIND:
Féltékeny természetének szokatlan lecsendesedése.

Oh, a villám mily hirtelen sújtott fejére.
A Sors így szolgáltat igazságot
az elűzött aragóniai asszonynak!
Szerencsétlen, talán még nagyobb fájdalom
És gyalázat vár reá.

Második jelenet

GIOVANNA:
Sietve, a szokottnál hamarabb, hívatott. 
Ő… miért? ... dobog a szívem!
Mi ez a kétség bennem?
Áldozatom előtt szívem elveszti minden bátorságát.
Szerelem, hallgattasd el bennem a lelkiismeret szavát, 
Vagy hagyj el engemet!

Harmadik jelenet
(Belép Anna, hölgyei, apródok és fegyverhordozók kíséretében, akik tisztelettel előre engedik és körbeveszik. Közöttük van Smeton.)

ANNA:
Ily hallgatagnak és szomorúnak nem láttam őket még.
(Seymourhoz)
Te, ki egykor oly vidám voltál, nem tudsz
Egy mosolyt csalni ajkadra!

GIOVANNA:
Ki tudná magát boldognak mutatni, ha Királynéját 
Ily gondterheltnek látja.

ANNA:
Gond nyomaszt, így van, igaz…
Tudom is okát… Több napja már, hogy
Egy ismeretlen, nyugtalanító rögeszme űzi el békémet. 

SMETON:
(Oh, szerencsétlen asszony!)

GIOVANNA:
(Reszketek minden szavára.)

ANNA:
Hol van Smeton?

SMETON:
Királyném!

ANNA:
Lépj elő! Nem akarod kicsit felvidítani daloddal 
udvaromat, míg a király megérkezik?

GIOVANNA:
(Szívem, újra élsz!)

ANNA:
Hölgyek, foglaljanak helyet!

SMETON:
Oh! szerelem, adj erőt!
(Mindenki leül. Az udvaroncok elhelyezkednek, szétszórodva, különböző csoportokban. Smeton lantot vesz kezébe, és rövid előzene után dalra fakad.)

SMETON:
Ah, ne akarj arcodra hamis derűt kényszeríteni:
Mint mosolyod, éppoly szép szomorúságod. 
Szép, akár a felhőktől kísért hajnal,
Ahogy sápadtságában az ábrándos hold is az.
(Anna egyre jobban elkomorul. Smeton folytatja, hangja megélénkül.)

SMETON:
Ki ilyen szomorúnak és csendesnek lát,
Ifjú lánynak vélhet, aki első szerelmében sóhajt.
Elfelejtené a homlokod övező koronát, 
Veled sóhajtana, és azt hinné,
Ő maga ez az első szerelem…

ANNA:
(megindultan feláll)
Elég…ah! Elég….

SMETON:
Királyné! Nagy ég!

KÓRUS:
Levert lett és zavart.

ANNA:
(Ártatlan ifjú, hogy megérintetted szívem!
Első szerelmem parazsa nem aludt ki még!
Ah! Bárcsak zárva lenne szívem más érzések előtt, 
az üres csillogás közepette nem lennék ily boldogtalan.)
(a jelenlevőkhöz)
Az éjszakából pár óra maradt még, úgy hiszem.

KÓRUS:
Közel már a hajnal…

ANNA:
Urak, búcsúzom.
Hiú remény immár a király érkezésére várni.
Menjünk, Seymour. 
(karjára támaszkodik)

GIOVANNA:
Mi bántja?

ANNA:
Ha szívemben olvasni tudnál!

Nincs oly pillantás, amelynek megadatott,
Hogy e szomorú szívbe lásson.
A kegyetlen sors arra ítél, hogy senki által
Meg nem értve bánkódjam csupán.
Ah, ha a királyi trón valaha 
Csillogásával csábítana, 
Emlékezz szenvedésemre,
Megtéveszteni ne engedd magad!

GIOVANNA:
Nem merek ránézni.
Nem merek megszólalni se.

KÓRUS:
Az álom adjon néki néhány nyugalmas pillanatot.

(Anna Seymourral és hölgyeivel távozik. A társaság lassan feloszlik. A szín elsötétedik, csak egyetlen nagy lámpás fénye világítja be a termet.)



Negyedik jelenet

(Giovanna feldúltan visszatér a királyné lakosztályából.)

GIOVANNA:
Oh, mily szavak! Hogy megsebezte szívem!
Talán elárultam magam, és leleplezett volna?
Arcomról leolvasta bűnömet?
Oh, nem: gyengéden magához szorított; 
Nem tudta, hogy kígyót ölel keblére. 
Bárcsak elléphetnék e szakadék széléről,
És az időt megállíthatnám. Ah! Meg van írva sorsom,
Meg van írva az égben, mint az Ítélet napja is. 
(kopogás egy titkos ajtón)
Itt van… íme, a király…
(odamegy és kinyitja)


Ötödik jelenet

(Enrico és Seymour)

ENRICO:
Ön reszket?

GIOVANNA:
Igen, remegek.

ENRICIO:
Ő mit csinál most?

GIOVANNA:
Pihen…

ENRICO:
Én nem tudok.

GIOVANNA:
Talán én tudok? Ez a beszélgetés 
Legyen az utolsó köztünk… az utolsó, oh, Felség:
Könyörgöm…

ENRICO:
Úgy lesz! Fényes nappal kell újra látnunk egymást,
Tudja meg ég és föld, hogy szeretem Önt.

GIOVANNA:
Nem, soha, soha… a föld alá rejteném szégyenem.

ENRICO:
Henrik szerelme dicsőség… egész Anglia 
Szemében az volt Annának.

GIOVANNA:
Az volt a nász után… 
De csakis akkor. 

ENRICO:
Hát Seymour így szeret engem?

GIOVANNA:
És a király is így szeret engem?

ENRICO:
Hálátlan, hát mit kíván?

GIOVANNA:
Szerelmet és hírnevet.

ENRICO:
Hírnevet! Meg fogja kapni: olyat, melynek
A világon párja nincs. Fényem Önben,
Csak Önben fog felragyogni.
Seymournak riválisa nem lesz,
Ahogy a tündöklő Napnak sincs. 

GIOVANNA:
Becsületem csak oltár előtt lehet:
Bárhol másutt a gyalázat vár rám:
De az az oltár nékem tiltva van, 
Tudja az ég, tudja a király. 
Ah! Ha igaz, hogy kedves vagyok a Királynak, 
Becsületem még drágább lesz neki. 

ENRICO (megbántva):
Igen… megértettem Önt.

GIOVANNA:
Oh, egek! Hát ennyi önben a sértettség?

ENRICO:
Sértettség és fájdalom.

GIOVANNA:
Felség!

ENRICO:
Csak a királyt szereti?

GIOVANNA:
Én?

ENRICO:
A trón vonzza csak?


ENRICO:
Anna is szerelmet kínált, 
Az angol trónról álmodozott,
Ő is a büszke aragóniai asszony 
Koronájára vágyakozott…
Elnyerte, de ahogy elnyerte, fején rögtön meg is billent az…
Vesztére és bánatára másik asszony igézte meg szívemet. 

GIOVANNA:
Ah! Nem én kínáltam fel Önnek.
Ezt a méltatlanul megsértett szívet
A király rabolta el, a király adja is vissza azt. 
Bolenánál is boldogtalanabb, szánandóbb leszek.
Meg kell érnem, hogy eltaszítanak, 
Anélkül, hogy egy férjet megcsaltam volna. 
(Sírva távozni akar.)

ENRICO:
Elhagysz hát?

GIOVANNA:
Ezt kell tennem.

ENRICO:
Megállj!

GIOVANNA:
Nem tehetem.

ENRICO:
Maradj: így akarom. 
Az oltár vár rád: férjed lesz,
Koronád és trónod.

GIOVANNA:
Nagy ég! És Anna?

ENRICO:
Gyűlölöm őt…

GIOVANNA:
Ah! Felség…

ENRICO:
A büntetés napja elérkezett.

GIOVANNA:
Ah! Milyen bűnért?

ENRICO:
A legsötétebbért. 
Oly szívet adott nekem, mely már nem volt az övé…
Becsapott, mielőtt nőm lett,
És becsapott utána is.

GIOVANNA:
És a kötelék?

ENRICO:
A király elszakítja azt. 

GIOVANNA:
Hogyan?

ENRICO:
Azt egyedül én tudom.

(együtt)
GIOVANNA:
Mi lenne az… kutatni nem merem,
Elkínzott szívem se engedi.
Bárcsak azt remélhetném, 
Hogy nem valami kegyetlen módja lesz.
Irgalom! Engedd, hogy királyi hitvesem 
Ne újabb lelki kínok árán nyerjem el. 

ENRICO:
Királyod kétkedő szívét megerősíti,
Elméjét megnyugtatja a tudat,
Hogy az iránta érzett szerelemben 
Téged boldogabbnak láthat.
Úgy lesz, ahogy akarom: lelki békéd
és nyugalmad érintetlen marad.
( Giovanna a lakosztályok felé, Enrico a titkos ajtón távozik.)



Hatodik jelenet

(Park a windsori kastélyban. Nappal van. Percy és Rochefort érkezik két irányból.)

(Találkozva)
ROCHEFORT:
Kit látok? Angol földön?
(Megölelve egymást)
Te? Percym!

PERCY:
Henrik szava hív vissza, barátom.
Azt ajánlotta, keressem ott,
Merre vadászútja visz. 
Ily hosszú száműzetés után 
a szülőföld régi levegőjét szívni boldogság 
lenne minden szívnek, de az enyémnek keserű.

ROCHEFORT:
Kedves Percy, a fájdalom nem változtathatott
meg annyira, hogy rád ne ismernék.

PERCY:
A fájdalmam nem láthatod homlokomra írva:
Szívem mélyébe zártam azt. Nem merlek, barátom,
Húgod sorsáról kérdezni téged…

ROCHEFORT:
Királyné lett… ez egyetlen boldogsága.

PERCY:
És igaz a hír?...
Hogy boldogtalan?... Megváltozott irányába a Király?

ROCHEFORT:
Tartott-e sokáig valaha is a boldogság?

PERCY:
Jól mondod… Nincs reménye a boldogságra,
Nincs reményem nekem sem.

ROCHEFORT:
Halkan szólj!

PERCY:
Nincs mitől félnem!
Attól a naptól, hogy őt elvesztettem,
Reménytelen számkivetés lett sorsom.
Azon a napon, mikor átszeltem a tengert,
Halálom vette kezdetét.
Minden fény elhalványult, emberektől távol, 
Síromnak tűnt minden vidék, bármerre jártam is.

ROCHEFORT:
Idejöttél hát, hogy közelében
Még nehezebb legyen szíved?

PERCY:
Követem végzetem, érzelmek nélkül,
esztelenül, vakon. Mégis: néha
büszke fájdalmamban vigasztal
a tudat, hogy a Sors fájdalmaimért bosszút állt.
(a vadászat hangjai hallatszanak)

ROCHEFORT:
A vadászok gyülekeznek már…
Hallgass: valaki meghallhat még.

Hetedik jelenet

(Vadászcsapatok jönnek minden irányból. A háttérben nagy mozgás, apródok, lándzsások, pajzshordozók.)

KÓRUS:
Ide, hé! Jöjjenek gyorsan 
az apródok, a fegyverhordozók!
Sorakozzanak az agarak,
Nyergeljék a paripákat.
Ma reggel gyorsabban, mint valaha,
Kilovagol a Király.

PERCY:
És Anna… ő is!...

ROCHEFORT:
Nyugodj meg! Talán nem lesz vele.

PERCY:
Ah! most hogy újra kell látnom,
Úgy dobog a szívem, mint 
az egykori boldog szerelem 
nevető napjaiban.
Azokból az édes, szép pillanatokból
Egyet adj még, irgalmas ég!
Utána vedd vissza életem,
Hogy örömmel haljak meg.

KÓRUS:
A Király érkezik: készüljetek…
Hódoljunk néki! 

Nyolcadik jelenet

(A jelenlévők két sorba állnak. Rochefort félrevonja Percyt. Belép Henrik, elvonul a két sor között.  Eközben megjelenik Anna, hölgyei kíséretében. Percy lassan előre jön, hogy Henrik észrevegye. Hervey és az őrök.)

ENRICO:
Ébren már ily korán? 
Pihenéséről lemondott ma.

ANNA:
A pihenés vágyánál nagyobb
Mi lehetett volna, mint hogy 
Újra lássam Önt. Több nap eltelt már, 
Hogy nem élvezhettem az én uram jelenlétét.

ENRICO:
Sok és nehéz gond nyomja szívemet.
Mégis Ön felé járt mindig gondolatom: 
Nem vontam el egyetlen pilllanatra sem
Figyelő tekintetem. 
Percy, Ön itt?

ANNA:
Nagy ég! kit látok?... Riccardo!

ENRICO:
Lépjen elő!

PERCY:
(Remegek!)

ENRICO:
Nem késlekedett… 

PERCY:
Minden pillanat, ó felség,
Mellyel késlekedtem volna szívem háláját kifejezni,
Mások szemében csak hibának tűnne, 
De az enyémben bűn lenne az.  
A kezet, mely száműzött, de most visszaad a hazának, 
A régi otthonnak — a hűség csókjával illetem. 


ENRICO:
Ne Henrik kezét…
Ismerve lelkének tisztaságát
Ártatlanságáról régen biztosított ő,
Ki Önnel nőtt fel, Önnel nevelkedett,
Anna végül…

PERCY:
Anna!

ANNA:
(Ne árulj el, ó szívem!)

PERCY:
Ön, Királyné! Igaz lenne,
Hogy gondolt reám!

ANNA:
Ártatlannak gondolta, védte Önt
Az egész ország.

ENRICO:
Hiába kezeskedett volna 
Önért az egész ország.
Ártatlannak hittem én is,
Csak mert Anna annak látta Önt. 

PERCY:
Ah, Királyném!
(leborul elé, és kezet csókol neki)

ANNA:
Oh, Istenért, keljen fel!

ROCHEFORT:
Veszve van!

ENRICO:
(a legteljesebb közönnyel)
Hervey!

HERVEY:
Uram!


(Percy Rochefort-hoz lép. Henrik Hervey-vel a másik oldalon marad, Anna középen, próbálva leplezni zavarát.)


ANNA:
(Éreztem kezemre hullani könnyét,
Szívemet még forróbb láng árasztja el.)


PERCY:
(Rochefort-hoz)
(Ah! Gondolt rám, míg távol jártam,
Űzött szívem, ne bánkódj már.
Újra élek és remélek
Szívem elfelejt minden bajt.)


ROCHEFORT:
(Percyhez)
Ah! Mit teszel? Fékezd magad, esztelen.
Rád szegeződik minden tekintet;
Szíved harca jól látszik,
Arcodra van írva az.

ENRICO:
(Hervey-hez)
Rád vár a feladat, 
Hogy a nagy terv ne valljon kudarcot.
Minden léptének, minden tettének
Fáradhatatlan őre légy.

HERVEY:
(Henrikhez)
Hogy királyom tervét
ne hiába bízza rám;
Azon leszek, hogy parancsait
Mindig hűen végrehajtsam.

KÓRUS:
Hogyan? Oly gyengédnek, boldognak 
És emberinek látszik ma a király.  
De nem őszinte e mosoly,
Haragnak előhírnöke az.

ENRICO:
(a legnagyobb jósággal)
Most, hogy hazatért,
És minden vétség alól felmentést kapott,
Azt remélem, udvaromban marad,
Leghűbb embereim között.

PERCY:
Szomorú természetem, Fenség,
Életemet magányra ítéli. 
Nem tudnék…

ENRICO:
(félbeszakítva)
Nem, nem — így akarom.
Rochefort, rád bízom őt.
De most már induljunk a vadászatra…
(fesztelenül)
Anna, Isten veled.

ANNA:
(mélyen meghajolva)
(Nem vagyok magamnál!)

A kürtök jelt adnak a vadászatra. Mindenki indul és csoportokba rendeződik.

MIND:
E nap oly boldog tervekkel
Virradt fel nékünk,
És még nagyobb sikerek koronája
Fogja beragyogni azt.

PERCY ÉS ANNA:
Csak a mi napunkat 
Megzavarni ne lássa az alkony!

ENRICO:
A jó szerencse az én hálómba 
Másik prédát vezet majd.

(Anna hölgyeivel, Henrik teljes kíséretével együtt távozik. Rochefort egyik oldalon el, magával viszi Percyt is.)


Kilencedik jelenet

(A kastély kis terme, mely Anna szobáiba nyílik. Smeton egyedül.)

SMETON:
Nincs itt senki… 
Szolgálói másfelé járnak. Ha bárki meg is látna…
Tudják, hogy Anna olykor legtitkosabb szobáiba hív.
(kebléről egy kis képet vesz elő)
Drága képét én oroztam el. 
Vissza kell tennem, mielőtt még
Leleplezik vakmerő tettemet. 
Csak még egyszer, hadd csókoljam még
Ez imádott arcot… Ég veled, szépség,
Kit szívemen hordtam, ki, úgy tűnt,
Egyszerre dobbantál szívemmel.

Ah! tudtad, hogy szenvedésed
Meghatotta lelkemet. 
Könnyem minden cseppje
Sóhajra indította szívedet.
Ezt látva vakmerő szívem,
Reménnyel és vággyal telten,
Feltárta neked mohó lángját,
Melyet nem merek mutatni senkinek.

(a szobába akarva lépni)
Zajt hallok… valaki erre tart.
Túl sokáig késlekedtem…
(elbújik egy függöny mögött)


Tizedik jelenet

(Anna és Rochefort)
 
ANNA:
Elég… túl messzire mész…
Túl sokat kérsz, bátyám…

ROCHEFORT:
Egy pillanatra hallgass csak meg.
Hidd el, nem fenyeget semmi veszély.
Annál nagyobb és súlyosabb lesz a fájdalom,
Mely szigorúságodra keríti hatalmába őt. 

ANNA:
Hagyd el! Hisz’ miattam tért haza!
Legyen… vezesd hozzám,
És figyelj, ne jöhessen be senki,
Aki nem hívem.

ROCHEFORT:
Bízz bennem!
(kimegy)

Tizenegyedik jelenet

(Anna és a rejtőzködő Smeton)
SMETON:
(óvatosan előjön)
El se szökhetem… mi lesz velem?

ANNA:
Gyenge voltam… szilárdan meg kellett volna tagadnom…
Nem látni soha többé… de jaj, hiába próbálok eszemre hallgatni.
Gyenge szívem meg se hallja azt.

Tizenkettedik jelenet
(Anna és Percy)

ANNA:
Itt van! ... remegek!... megdermedek!...

PERCY:
Anna!

ANNA:
Riccardo!
Röviden, óvatosan, halkan szóljunk!
Azért jössz tán, hogy adott szavam elárulását felemlegesd?
Megbűnhődtem, lásd, megbűnhődtem kegyetlenül érte.
Nagyra vágytam: koronát akartam és töviskoronát kaptam.

PERCY:
Boldogtalannak látlak, és elcsitul haragom.
A fájdalom üli meg homlokom: de megbocsátok.
Érzem, melletted a múlt gyötrelmeit 
El tudom feledni, ahogy a hajótörött is elfelejti
A hullámokat, ha partot ér. Minden vad vihar
Lecsendesül általad, és fény árad reám. 

ANNA:
Szerencsétlen, milyen remény áltat?
Nem tudod, hogy feleség és királyné lettem én?

PERCY:
Ah! Ne mondd ezt, nem kell, 
Nem akarom tudni. Anna vagy nekem,
Csak Anna; és én nem vagyok-e ugyanaz,
A te Riccardód, aki annyira szeretett,
Aki először szeretni tanított?
És nem gyűlöl-e téged a király?

ANNA:
De, igaz… gyűlöl.

PERCY:
Ha ő gyűlöl is, én még szeretlek,
Úgy szeretlek, mint egykoron alacsony sorban.
Feledd el a hálátlan férjet,
A szigort, a megvetést.
Egy szerelmest, ki imád,
Ne taszíts el egy gonosz férjért. 

ANNA:
Ah! Nem tudod, hogy a kötelék, mely hozzá köt, 
Amennyire szent, oly borzalmas is.
Hogy a trónon együtt ül velem
A gyanú, a félelem.
Ah! Soha, ha igaz, hogy szeretsz,
Soha ne beszélj nekem szerelemről.

PERCY:
Ah! Kegyetlen.

ANNA:
Tébolyult….menekülj, menj!
Könyörgök neked.

PERCY:
Nem, soha…

ANNA:
A végzet közénk legyőzhetetetlen akadályt emelt.

PERCY:
Megvetem azt.

ANNA:
A következő hajnal már ne találjon Angliában.

PERCY:
Inkább a föld alatt találjon holtan, de együtt véled. 

ANNA:
Menekülj!

PERCY:
Nem.

(együtt)

ANNA:
Lásd félelmemet, 
Rettegésemet nézd!
Kérésemnek, könnyeimnek engedj!
Ég és Föld válasszon minket el.
Másutt keress egy hű szívet,
Akit szeretned nem lesz bűn.


PERCY:
Lábad elé omlok, végezve magammal, 
Holtan — ha kéred.
De engedd, hogy csak hozzád
Szálljon sóhajom még. 
Közeledben lehessen boldog
Szenvedésem és fájdalmam.

ANNA:
(elhatározva magát)
Indulj, így akarom, valaki
Meghallhat e falak közt még.

PERCY:
Megyek, de mondd: látlak még?
Ígérd meg… esküdj!

ANNA:
Nem: soha többé.

PERCY:
Soha? Esküdre ez legyen válaszom.
(kardot ránt, hogy leszúrja magát)

ANNA:
(sikoltva)
Ah… mit teszel! Könyörtelen.

Tizenharmadik jelenet

(Smeton, Anna Percy)

SMETON: 
Megállj!

ANNA:
Irgalmas ég.

PERCY:
Ne közelíts!
(egymásnak akarnak rontani)

ANNA:
Elég, megálljatok! Elvesztem!
Valaki jön. Végem!
(egy székre hanyatlik)


Tizennegyedik jelenet

(Rochefort, ijedten rohanva, Smeton, Percy)


ROCHEFORT:
Ah, húgom!

SMETON:
Elájult!

ROCHEFORT:
A király jő.

PERCY és SMETON:
A király!

Tizenötödik jelenet

ENRICO:
Mit látok? 
Fegyveresek e falak közt?
Csupasz kardok palotámban?
Őrök, ide!

Tizenhatodik jelenet

(a király hangjára udvaroncok, udvarhölgyek, apródok, katonák rohannak be. Utánuk Giovanna Seymour is.)

PERCY:
Kegyetlen sors!

KÓRUS:
Mi történt?

PERCY és SMETON:
Mit mondjunk? Mit tegyünk?

(egy pillanatra csend)

ENRICO:
Mindenki hallgat, mindenki reszket.
Mily gaztett zajlik itt?
Arcáról lerí, hogy
Foltot ejtett becsületemen.
Tanú rá egész birodalmam, 
Hogy megcsalta a királyt.

SMETON:
Felség… ah! ... nem igaz
Esküszöm rá, lábaihoz borulva.

ENRICO:
Mit nem merészelsz? Ily fiatal,
S az árulásban ily gyakorlott már?

SMETON:
Öljön meg, ha hazudok.
Kitárom rá ön előtt ártatlan keblemet…
(kiesik ingéből Anna képmása)

ENRICO:
Miféle ékszer ez?

SMETON:
Nagy ég!

ENRICO:
Mit látok? 
Szememnek alig hiszek…
Gaz árulására, íme,
Ez a legjobb bizonyíték.

PERCY:
Anna… Mily szörnyűség!

SMETON és ROCHEFORT:
Ah! rettegek!

ANNA:
Hol vagyok? Oh, Uram!

(Magához tér, a dühében reszkető Henrikhez közelít. Mindenki lesütött szemmel, hallgatva áll.)

ANNA:
Tekintetedben gyanúdat
Látom tükröződni.
De irgalom, Felség,
Kérlek, ne ítélj el!
Engedd, hogy elgyötört szívem
Magához térjen kissé.


ENRICO:
Gyalázatos tettedre, lásd,
Íme a bizonyíték.
Nem segít a sírás,
Távozz tőlem el.
Még meghalni is 
Jobb lenne néked most.

PERCY:
Nagy ég! Vetélytársam ő…
Szerencsés vetélytárs!
És a csalárd, magától
Elűzni akart volna?
Minden haragodat, végzet,
Rám zúdítod most.

GIOVANNA:
Nagy ég, e pillanatban
A boldogtalan mellett kell állnom.
Miért nem szállja meg mégse 
Szívem a hideg rettegés?
Sötét tettem minden erényt
Megölt bennem.

SMETON és ROCHEFORT:
Ah, én magam veszejtettem el őt,
Szerencsétlensége beteljesült már.
Gyászos nap, lábamon 
Alig állok csak.
Ha meghalhatnék, még az is 
Jobb lenne most.

ENRICO:
Mindegyiket külön cellába vessétek!

ANNA:
Mind? De, Felség…

ENRICO:
Távozz tőlem!

ANNA:
Egy szót csak…

ENRICO:
Menj! Nem énelőttem: méltó bírák előtt 
Kell majd, hogy mentsd magad!

ANNA:
Bírák elé… Annát?

PERCY, SMETON, ROCHEFORT:
Jaj, a szerencsétlen!

GIOVANNA és KÓRUS:
Halála eldöntetett.

(együtt)
ANNA:
Megpecsételődött a sorsom, 
Ha az vádol, ki ítélkezik.
Ah! Ily önkényes hatalom
Törvényének megadom magam.
De halálom után egy napon
Ártatlanságom kiderül majd.

ENRICO:
Igen, megpecsételődött a sorsod,
Ha bármi gyanú vetődhet rád.
Aki osztozik trónomon,
Azon folt nem eshet.
Halálod nehéz nekem,
De mégis halálra ítéllek.

PERCY, GIOVANNA, SMETON és ROCHEFORT:
Ah! Megpecsételődött a sorsom,
Hiábavaló menekülni tőle. 
Nincs már mód és erő itt a Földön,
Mi megbékítse őt.
Szívemben hordom már a halált,
Bár élek még.

KÓRUS:
Ah! Az angol trónt
Mennyi balsors sújtja.
Hasonló e gyászos esethez
Nem történt még,
Ki a bűnt kitervelte,
Az ártatlant az ítéli halálra. 







Második felvonás

Első jelenet

(Átrium, amely Anna szobáiba és abba a terembe nyílik, ahol a Tanács összeült, az ajtóban őrök. Udvarhölgyek kara.)

KÓRUS:
Oh! Hová is tűntek a hízelgők,
Kik boldog napjaiban körülvették őt!
Seymour, még maga Seymour is elhagyta.
De mi, oh, szegény asszony, veled leszünk mindig,
Jöjjön bár győzelmed híre, vagy végső bukásodé.
A végzet kevés, de hű szívet hagyott meg neked.
Itt jön… jártányi ereje is alig.

(Anna érkezik: mindenki körülveszi, leül)


Második jelenet

(Anna és a már említettek, később Hervey katonákkal)
	
Kórus:
Királyné, gyűjts erőt!
Az égben bízz!
Véget ér majd a sírás,
Az erény nem bukhat el.

ANNA:
Ó, híveim, akik szerencsétlenségemben
Egyedül vigasztalóim maradtatok.
Így igaz: egyetlen reményem az Égben
És az Úrban van. Itt a Földön
Bánatomra már nincs gyógyír.

(Hervey érkezik)

ANNA:
Hervey, hírt hoztál?

HERVEY:
Királyné! Fáj nékem a keserű megbízatás,
Melyre a Lordok Háza kijelölt.

ANNA:
Nos? Beszélj!

HERVEY:
Szolgálóidat színük elé idézik.

KÓRUS:
Minket?

ANNA:
Terve mellett szilárdan
Kitart hát a király?
Ennyire meg akarja sebezni szívemet?

HERVEY:
Mit mondjak?

ANNA:
Fejet kell hajtani a királyi akarat előtt,
Bármi legyen is az.
Ártatlanságomnak ti legyetek tanúi,
Kedves barátnéim.

KÓRUS:
Ó, végzetes nap!

ANNA:
(megölelve őket)
Menjetek!

(A hölgyek és Hervey a katonákkal távozik.)


Harmadik jelenet

(Anna, később Jane Seymour, mikor mindenki távozik, Anna kezét az égre emeli, letérdel.)

ANNA:
Isten, ki szívembe látsz,
Hozzád fordulok… te légy bírám,
e gyalázatot megérdemeltem-e?

(sírva leül)

GIOVANNA:
Bánatában sír… oh, hogy fogom
Állni tekintetét?

ANNA:
Ah, igen… a boldogtalan aragóniai asszony
Fájdalma bosszulatlan nem maradhat.
Szigorúságod büntetésre ítél.
De túl szörnyű…

GIOVANNA:
(sírva lép hozzá, letérdel és kezet csókol)
Ó, Királyném!

ANNA:
Seymour… visszatérsz hozzám!
Nem felejtettél el? ... kelj fel … mit látok?
Sápadt vagy? Reszketsz?
Újabb csapás hírét hozod tán?

GIOVANNA:
Iszonyatosat… végzeteset…
Örömhírt mondhatnék-e neked? Ah! ... nem … hallgass meg.
Oly összeesküvést szőttek ellened,
Melyben el kellett buknod.
A hozzá fűző szerencsétlen köteléket
Bármi áron el akarja tépni a király.
Az életed, ha királyi címed nem is,
Jaj, az életed mentsd meg legalább!

ANNA:
És hogyan, szólj!

GIOVANNA:
Kimondani is félek…
De ki kell mondanom!
Ha bűnösnek vallod magad, a király felment,
És megkíméli életed.

ANNA:
Mit mondsz?

GIOVANNA:
A Sors, mely üldöz,
Más menekvést nem kínál neked.

ANNA:
És képes vagy ezt tanácsolni nekem,
Te, kedves Seymourom?

GIOVANNA:
Ó, irgalom!

ANNA:
Hogy gyalázat árán váltsam meg életem?

GIOVANNA:
Gyalázatot és halált választasz inkább?
Királyné, az égre… engedj hát…
Ezt tanácsolja neked a király… és ezért könyörög
Neked a szerencsétlen, akit Henrik szerelme
A trónra akar emelni.

ANNA:
Oh! Ki lenne az?
Ismered? Beszélj! Ily hitványságot
Merészelt ajánlani nekem? Ily aljasságot 
Királynéjának? Beszélj: ki ő?

GIOVANNA:
Egy boldogtalan.

ANNA:
És azzá tett engem is.
Isten ítélő karja sújtson fejére.

GIOVANNA:
Jaj, hallgass meg!

ANNA:
Az enyémhez hasonló kín gyötörje aljas szívét!

GIOVANNA:
Ah! Irgalom!

ANNA:
Legyen tövisből a koronája!
(egyre nagyobb indulattal, Seymour fokozatosan összeomlik)
A királyi ágy párnáján 
A gyanú vigyázza álmát…
Álnok férje és közötte
Fenyegető árnyam emelkedjen fel. 
És legyen véle még kegyetlenebb a Király,
Tagadja meg tőle a hóhérbárdot is…

GIOVANNA:
(Szörnyű ítélet, meghalok!) Ah! Elég!
Irgalmazz, irgalmazz… nekem!
(leborulva Anna elé, átkarolva a térdét)

ANNA:
Neked? Mit hallok?

GIOVANNA:
Ah!... igen, árulód az,
Ki lábaidnál térdepel.

ANNA:
Vetélytársnőm!…

GIOVANNA:
Az, de háborgó lelkiismerettől elgyötört
… és boldogtalan.

ANNA:
Menj, menj!

GIOVANNA:
Ah, nem: bocsáss meg!
Szívem már megbüntetett.
(egyre nagyobb szenvedéllyel. Anna fokozatosan megenyhül)
Tapasztalatlan voltam… hízelgéssel
Elkábított és elcsábított…
Szeretem Henriket, és lángol az arcom miatta…
Végzetem ez a szerelem…
Jajgatok és sírok, de szerelmemet 
Könnyeim mégse oltják ki. 

ANNA:
Állj fel…Ah! Állj fel! Bűnös csak az,
Ki benned ezt a lángot fellobbantotta.
(feláll és megöleli Seymourt)

ANNA:
Menj, boldogtalan,
Vedd egyben Boleyn Anna bocsánatát:
Őrjöngő és vak fájdalmamban fejedre
Szörnyű büntetés átkát szórtam.
Kegyelmet kérek most az Úrtól néked,
És megadja majd.
Két szó legyen búcsúm, vidd magaddal:
Szeretet és irgalom.

GIOVANNA:
Ah! Jobban fáj bocsánatod,
Mint a megvetés, melytől rettegtem.
Büntetésül a trónt hagyod nékem, 
Melyet bűnnel nyertem el.
De vár még rám a nagy Isten, 
Ki a bűnért bosszút áll,
És a válás tőled az első
Szenvedéseim sorában.

(Anna szobáiba megy, Seymour elgyötörten távozik.)


Ötödik jelenet

(Udvaroncok kara, később Hervey)

KÓRUS I:
Nos? Melyik bűnöst vezették
A bírák színe elé?

KÓRUS II.
Smetont.

KÓRUS I:
Az ifjú felfedett talán 
valamilyen gaztettet?

KÓRUS II:
Még tart a vizsgálat.
Zárt ajtók mögött.

MIND:
Ah, ne adja az ég,
Hogy gyenge és tapasztalatlan szíve
Félelemtől vagy reménytől
Megtéveszteni hagyja magát;
Ne feledje el soha:
Vádlója a király.

(Nyílnak az ajtók, Hervey érkezik)

KÓRUS:
Íme, Hervey!

HERVEY:
(a távozó katonákhoz)
Vezessétek ide Annát és Percyt!

KÓRUS:
(körülvéve Hervey-t)
Mi történt?

HERVEY:
Smeton vallott.

KÓRUS:
Elővigyázatlanul megvádolta volna Annát?

HERVEY:
Olyan bűnt tárt fel, amelytől
Reszketek és arcom elpirul.
Anna veszte bizonyos!

KÓRUS:
Oh, a boldogtalan!
(A király vádolja őt.)

Ötödik jelenet
(Henrik, Hervey és a kórus)

HERVEY:
Távozzatok… a király jő.
(a kórus elvonul)
A nagytekintélyű tanácstól ki tartja távol Önt?

ENRICO:
Jelenlétem felesleges már. Az első
Csapás lesújtott — kit talált el, nem tudni még.

HERVEY:
Oh, Smeton hogy csapdába esett!

ENRICO:
Börtönébe térjen vissza
Az elvakult ifjú, és higgye tovább,
Míg bosszúm eljő, hogy Anna életét
Megmentette. Itt jön ő.

HERVEY:
Ide vezetik őrei Percyt is.

ENRICO:
Nem akarok találkozni velük.

Hatodik jelenet

(Anna és Percy őröktől kísérve érkezik két oldalról. Henrik és Hervey.
Henrik távozni akar.)

ANNA:
(még távolról)
Henrik, állj meg és hallgass meg!
(méltósággal közelít hozzá)

ENRICO:
A tanács meghallgat majd.

ANNA:
Lábaid elé vetem magam.
Ölj meg, de ne vess alá, Felség,
Egy sértő ítéletnek! Hagyd, hogy 
Királyi nevem tisztelete megmaradjon.

ENRICO:
Te tisztelted királyi rangod? 
Henrik asszonyaként lealacsonyodtál egy Percyhez.

PERCY:
(eddig félrehúzódott, de a hallott szavakra előrelép)
És ennek a Percynek te nem szégyelltél
Vetélytársa lenni… és elvenni szerelmét?

ENRICO:
Áruló! Mit merészelsz?

PERCY:
Igazat szólni! Halld:
Oly szent és hatalmas ítélőszék
Előtt fogok állni nemsoká, amilyen a tied sose lesz.
Annak szól esküm: esküszöm, Anna sosem csalt meg
Téged… elűzött magától, vakmerő vágyamra
Haraggal felelt.

ENRICO:
Szerelmére méltóbbnak talált
Egy hitvány apródot… aki vallott,
És száz tanút találni rá.

ANNA:
(erővel)
Elég! E méltatlan vádra
Fellázad büszkeségem újra,
És kiáltva vágom szemedbe, Felség:
Smetont tévútra te vezetted.

ENRICO:
Vakmerő asszony!

ANNA:
Szembeszállok minden hatalommal,
Halálra ítélhetnek, de becstelenségre nem.
Bűnöm az, hogy a trónért Percy
Nemes szívét áldoztam fel;
Hogy azt hittem, egy király hitvesének lenni
A legnagyobb boldogság.

PERCY:
Oh, minő öröm ez nékem!
Nem, annyira nem alacsonyodhattál le…
Biztos vagyok benne,
S e bizonyosságban boldogan várom végzetem…
De te élni fogsz…élni!

ENRICO:
Mit hallok!
Halni fogtok mindketten, aljasok,
A haláltól ki menthetne meg?

PERCY:
Az igazság!

ANNA:
Igazság… Henrik udvarában néma az.

ENRICO:
Hallgatott, mikor az angol trónon helyet
Olyan királynénak engedett, mint te.

PERCY:
De beszélni fog hamarosan
És te hallgasd meg, Király.
Ha egy elárult nászágynak
Bosszúra van joga,
Akkor csak az enyémé e jog…
Az égben van megírva,
Hogy házasok vagyunk.

ENRICO:
Házasok?

ANNA:
Ah! Mit beszélsz?

ENRICO:
Mit nem merészelsz?

PERCY:
Visszakövetelem jogaim:
Ő legyen az enyém!

ENRICO:
És te hitvese vagy!?

ANNA:
(habozva)
Én…

PERCY:
Tudnád tagadni?

ANNA:
Oh, jaj nekem!

(együtt)
PERCY:
Legifjabb koromtól már
Enyém voltál, tudod;
Elhagytál engem, de én,
A boldogtalan, hűtlennek is szerettelek. 
Akiért elhagytál, most
Elveszi élted és becsületed…
Karom feléd kitárom: vissza akarom
Adni néked azt.

ANNA:
Ah, nagylelkű szívedről
Mily bizonyságot adsz nekem!
Átkozott legyen a nap,
Amelyen a kegyetlenért elhagytalak.
Az elárult hűségért 
Az igazságos ég megbüntetett….
A trónon nem találtam mást
Csak rettegést és bánatot.

ENRICO:
A csalás világos, nyilvánvaló,
A terv is az…
De gaz pár, ne reméld,
Hogy én fogom valaha
Megcáfolni azt…
Ravasz fogásod szerint
Bűnhődsz majd…
Nem lesz részed részvétben, de
Annál nagyobb lesz szenvedésed.


ENRICO:
Őrök, a Tanács elé vezessétek őket!

ANNA:
Nem tágítasz?

PERCY:
A Tanács hallgasson meg.

ENRICO:
Menj, és valld meg a köteléket, mely titeket összefűzött.
Ne félj, hogy én akarnám eltépni azt.

ANNA:
Egek! Mondd… elfojtott gyűlöletedet
Még vadabbnak látom arcodon.

ENRICO:
Hitványak! Cselszövésetek gyűlölt 
Fejetekre hulljon vissza. 

(együtt)
ENRICO:
Anglia trónjára egy másik,
Arra méltó szeretett asszony lépjen:
Neved és véred átkozott, 
Megtagadott és megvetett legyen.

ANNA és PERCY:
Jaj, adományod mennyire gyászos,
Másik asszony sose tudja meg!
Anglia soha többé ne legyen tanúja 
Olyan kínnak, melyet Anna szenved el.


Hetedik jelenet

(Henrik, később Seymour)

ENRICO:
Percy neje volt, mielőtt Henriké lett!
Percy felesége! Nem, soha: ezzel a hazugsággal
A szigorú törvényt akarja elkerülni,
Mely a bűnös asszonyt ítéli el.
És ha igaz is lenne; nem kevésbé
Rettentő törvény sújt le rá majd… és
Romlásában osztozzon leánya is. 

GIOVANNA:
Felség…

ENRICO:
Jöjj, Seymour… te vagy a királyné.

GIOVANNA:
Ah! Felség… a lelkiismeret-furdalás
Hozott színed elé.
(le akar térdelni elé, de Henrik felemeli)

ENRICO:
Lelkiismeret-furdalás…?

GIOVANNA:
Keserű, szörnyű, végzetes.
Találkoztam Annával… meghallgattam őt,
Könnyét szívemben hordom még. Kegyelmet neki,
És így nekem is! Halála terhét nem akarom,
Nem bírom viselni… legyen ez végső
Búcsúm a királytól.

ENRICO:
Több vagyok neked, mint királyod: 
Szerelmed vagyok, akinek esküt tettél,
Akinek hamarosan az oltárnál még  
Szentebb esküt teszel.

GIOVANNA:
AH! Bár sose mondta volna ki ajkam
Azt a végzetes esküt, mely
Elveszejtett engem; vezekelni érte,
Felség, egy távoli kolostorba vonulok,
Hová nem lát el élő ember, ahol sóhajom
Nem hallja más, csak az ég.

ENRICO:
Őrült vagy?
Hogy született benned a különös gondolat?
Azt reméled, ha elmész, megmented Annát?
Jobban gyűlölöm most, mert téged megzavart,
És kioltja benned a szerelmet.

GIOVANNA:
Nem oltotta ki… lángol az még szívemben.

Erre a pusztító lángra,
Feláldozott tisztességemre,
A keserű szerelmi gyötrelemre
És a könnyre, melyet értük ontok, kérlek,
Hallgasd meg könyörgésem:
Ne haljon miattam Anna,
Ember és Isten előtt nagyobb bűnbe ne kergess!

ENRICO:
Ostoba! Nem tudod, hogy…

(a terem ajtaja kinyílik)

Megállj, a Tanács feloszlott…

GIOVANNA:
Ah! hallgass meg…

ENRICO:
Megállj!
(Seymour összetörten áll)


Nyolcadik jelenet

(Hervey a királyi biztosokkal együtt, akik a Tanács ítéletét hozzák. Udvaroncok és dámák sietnek be minden irányból.)

HERVEY:
A Tanács a királyi házasságot 
egyhangúlag felbontotta…
Annát, a hűtlen hitvest
Halára ítélte, és vele együtt mindenkit,
Ki bűntársa és felbujtója volt.

KÓRUS:
Legfőbb bíró, kezedben az ítélet.
A szerencsétlenek egyetlen reménye 
a királyi kegyelem: az irgalmas királyok
az Úr nevében szólnak.

ENRICO:
Meggondolom még: a királyok legfőbb
Erénye az igazságosság.

(Átveszi a biztosok kezéből az ítéletet. Seymour méltósággal Henrikhez lép. A kórus a háttérben marad.)

GIOVANNA:
Ah! Gondolj arra, hogy ég és föld
Szeme rád szegeződik most;
Hogy minden szív tévedhet,
És hogy irgalmasnak kell lennie. 
Henrik, szólaljon meg benned a könyörület hangja,
Még ha a Király a szigorra hajlik is.

(együtt)

ENRICO:
Elég! Induljatok, a Lordok pedig
Jelenjenek meg színem előtt.

KÓRUS:
Henrik, szólaljon meg benned a könyörület hangja,
Még ha a Király a szigorra hajlik is.

(Mindenki el. Henrik belép a tanácsterembe)

Kilencedik jelenet

(Udvar a londoni Tower börtönében. A háttérben és az ajtóknál őrök. Percy őrök kíséretében, később Rochefort.)

PERCY:
Halálra ítéltek téged is,
Ki nem vagy bűnös semmiben.

ROCHEFORT:
Súlyos bűnöm, hogy Anna fivére vagyok.

PERCY:
Ah! Mily szörnyű szakadékba jutottál!

ROCHEFORT:
Megérdemelten. 
Vak szándéktól vezetve én tüzeltem Annát, 
hogy a trónra vágyjon.

PERCY:
Oh! barátom… Bánatom tetézi a tied
Ah! ha remélhetném,
Hogy te megmenekülsz, halálom
kevésbé keserű és fájdalmas lenne.

ROCHEFORT:
Legyünk erősek, ha búcsúzni kell.
Valaki jön.


Tizedik jelenet

(Hervey, Percy, Rochefort)

HERVEY:
Számotokra kedvező hír követe vagyok.
A kegyelmes király mindkettőtök 
Életét megkíméli.

PERCY:
Mindkettőnkét? És Anna?

HERVEY:
Neki azt az ítéletet kell elszenvedni,
Melyet kiérdemelt.

PERCY:
Olyan aljasnak gondol hát,
Hogy élni akarok, ha Anna meghal, ártatlanul!
Menj vissza a királyhoz, és mondd meg neki, 
Hogy ezt a szégyenletes kegyet visszautasítottam.

HERVEY:
Mit hallok?
(Rochefort-hoz)
És te?

ROCHEFORT:
Készen állok a halálra.

PERCY:
De te élj, kérve kérlek, 
Keress oly menedéket,
Hol egy ártatlan szív biztonságban,
Boldogabban élhet;
Keress oly vidéket, hol nem lesz tiltva,
Értünk imát mondanod.
Ah! Hogy maradjon valaki e Földön,
Ki sorsunk felett könnyét hullatja majd.

ROCHEFORT:
Oh, Percy, gyengébb és állhatatlanabb
Nálad nem leszek én se.

HERVEY:
Döntöttél?


ROCHEFORT:
Hallottad!

HERVEY és ROCHEFORT:
Halál!

HERVEY:
Válasszátok el őket!

PERCY és ROCHEFORT:
Barátom! … Isten veled!
Látva bátorságod, szívem felderül,
Nem rettentett más, csak a te szenvedésed,
Nem fájt más, csak a te fájdalmad.
Utolsó óránkkal, mely közeleg,
Mindketten bátran szembeszállunk,
Itt lenn a Földön nem hagyunk árván senkit,
Nem marad utánunk se vágy, se félelem. 

(Elbúcsúznak és a katonák között távoznak)

Tizenegyedik jelenet

(Szolgák jönnek ki a börtönből, ahol Anna fogságban van)

KÓRUS (mind): 
Ki tud könny nélkül nézni
Ennyi szomorúságot, ennyi gyászt,
Anélkül, hogy szíve megszakadna?

KÓRUS (egy része)
Hol néma és mozdulatlan, mint a hideg kő;
Hol hosszan figyeli gyors lépteit;
Hol szomorú és sápadt arca, mint az árnyék;
Hol egy pillanatra mosoly fut rajta át:
Ahány gondolat és érzés ébred fel benne,
Annyiszor változik fájdalmában, kábulatában. 

KÓRUS (mind): 
Ki tud könny nélkül nézni
Ennyi szomorúságot, ennyi gyászt,
Anélkül, hogy szíve megszakadna?

Tizenkettedik jelenet

(Anna jön börtönéből. Rendezetlen ruhában, fedetlen fővel lép előre, mély gondolatokba merülve. Hatalmas csönd. Szolgái meghatottan veszik körül. Hosszan figyeli őket, kicsit felderülni látszik.)
ANNA:
Ti sírtok? Miért e könnyek? … A nász napja ez.
A király vár rám… az oltárt virággal díszítették.
Adjátok rám gyorsan csillogó palástom.
Homlokom rózsakoszorú övezze…
Csak Percy meg ne tudja… a király így parancsolta.

KÓRUS:
Oh! Gyászos emlékek…

ANNA:
Oh, ki sír? Ki beszélt Percyről?
... csak nehogy találkozzak vele.
Hogy rejtsem el arcom tekintete elől?
Hiába. Már jön… engem vádol…engem korhol.
Oh! Bocsáss meg… Boldogtalan vagyok.
Vedd le rólam ezt a szörnyű kínt. 
Hisz mosolyogsz? … Oh, boldogság!
Nem lehet, hogy ily elhagyatottan haljak meg!

Kísérj vissza szülőházamba,
A zöld platánokhoz, a csendes kis patakhoz,
Mely még mindig a mi sóhajunkat mormolja.
Ott elfelejtem majd az átélt bánatot,
Gyermekkorom, szerelmünk 
Egyetlen napját, egyet hozz vissza csak.


Tizenharmadik jelenet

(Dobpegés hallatszik. Őrök jelennek meg. Hervey és udvaroncok.)

ANNA:
(Magához térve)
Mi ez a gyászos hang?... mit látok?... 
Hervey, őrök?

HERVEY:
(az őrökhöz)
Menjetek, börtönükből vezessétek ide a foglyokat!

ANNA:
Oh, nagy Ég! Önkívületem mely percében világosítod meg elmém!
Mire térítesz magamhoz?

(Külön cellából érkezik Rochefort, Percy és végül Smeton.)


ROCHEFORT és PERCY:
Anna!

ANNA:
Bátyám!
És te, Percy… értem, értem haltok meg!

SMETON:
Én veszejtettelek el, csak én… átkozz meg!
(előre lép és Anna lábaihoz borul)

ANNA:
Smeton!
(Mély megrendüléssel hátra lép, palástjával eltakarva az arcát.)

PERCY: 
Elvetemült!

PERCY:
Oh, igen! Az vagyok… 
Ezzel a névvel szálljak le a szellemek közé, 
Mert hagytam magam a királytól megtéveszteni.
Én vádoltalak meg, mert azt hittem,
Ezzel megmentem az életed; és hazugságba vitt
Egy esztelen vágy, egy remény is,
Melyet teljes éve már, hogy szívemben el kellett fojtanom.
Átkozz meg….

ANNA:
Smeton! Jöjj hozzám!
Mit teszel, állj fel! Lantodat miért
Nem hangolod? Ki tépte el húrjait?

(Smeton még mindig térdel, Anna felemeli.)

ROCHEFORT:
Anna!

PERCY:
Mit mondsz?
 
HÖLGYEK:
Félrebeszél. 

ANNA:
Halk hang vigye utolsó jajszavát,
Egy szívnek, mely halni készül…
Az én sebzett szívem az,
Az ég felé utolsó imáját rebegi…
Halljátok mind!

ROCHEFORT és PERCY:
Oh! Iszonyú vég. Önkívületben van.

(együtt)
ANNA:
Nagy ég: hosszú gyötrelmeim után 
Hagyd végre, hogy megpihenjek!
Szívem végső dobbanása
Legalább a reményé lehessen.

MIND:
Utolsó képzelgését 
Hosszabbítsd meg, Urunk!
Engedd, hogy gyöngéd lelke
Kebleden találjon megnyugovást!

(A távolból ágyúdörgés és harangzúgás hallatszik. Anna lassan magához tér.)

ANNA:
Ki ébreszt fel? Hol vagyok? Mit hallok?
Ünnepi hangok…mi ez? Beszéljetek?

KÓRUS:
A boldog tömeg a királynét köszönti.

ANNA:
Hallgassatok…elég!
Hogy a bűn teljes legyen, hiányzik még Anna vére!
És íme, kiontatik!
(Hölgyei karjába omlik.)

KÓRUS:
Nagy ég! Kíméld meg e sebzett szívet 
A végső csapástól,
Melyet nem bírna el. 

ANNA:
Aljas pár! E rettentő órában
A végső bosszúért nem kiáltok én.
A sírba, mely vár rám, ajkamon a
Megbocsátás szavával szállok le,
Hogy egy könyörületes Isten trónja előtt 
Várjon rám kegyelem és irgalom.
 (elájul)

MIND:
Szerencsétlen. Elájul... meghal!

(Megjelennek a királyi biztosok, hogy a foglyokat magukkal vigyék. Rochefort, Percy és Smeton feléjük fordulnak, és Annára mutatnak)

ROCHEFORT, PERCY és SMETON:
Az első áldozat megvan már !


Hungarian translation © György Zathureczky, 2013.  All rights reserved.